Lélekerősítő levelek 69

A szelep
Luann Prater

„Ugyanígy parányi testrész a nyelv is, mégis nagy dolgokat vallhat magáénak.” Jak 3,5

A férjem megkért, hogy hazafelé jövet vegyek dieselolajat a traktorhoz. Az olajos kannát a teherautó hátuljában tartja egy ládában. Nos, mivel én alig vagyok 160 cm, olyan műveletek, amiket nálam magasabbak könnyedén elvégeznek, függőlegesen korlátozott magamnak komoly kihívást jelentenek. Átpumpáltam az olajat a kannába, majd megpróbáltam felemelni, nemcsak a rakodótér szintjéig, hanem a láda peremén át. Ekkor vettem észre, hogy a kis szelep kupakja nyitva maradt.
Legalább egy decinyi olaj kicsorgott azon a kis nyíláson, végig a pólómon, egészen a nadrágomig. Hazaérve nekiálltam sikálni magam a zuhany alatt, remélve, hogy megszabadulok a bűztől, de a szag még nagyon sokáig benne maradt az orromban.
Az ajkam olyan, mint az a kis nyílás a szelepen. Hiába kicsi, ami kifolyik belőle, nagyon kellemetlen, maró, akár halálos is lehet. Az ajkak nyitott kupakja sok csapást mért a családomra. Kemény hang mérgezett meg barátokat. Meggondolatlan szavak ártottak gyermekek könnyen sebezhető lelkének.
Jakab levelében azt olvassuk, hogy a nyelv nyugtalan gonosz, telve halálos méreggel. Nem volt a férjem szándéka, hogy kifolyjon az olaj, ő jóra akarta használni. Isten nem akarja, hogy megnyíljék az ajkunk, csak ha bátorító, buzdító üzenetet mond a nyelvünk.
Pár éve hoztam egy apró, de az életünket megváltoztató elhatározást. Ha egy bántó gondolat el akarja hagyni a számat, összeszorítom az ajkam, és megnyomom az agyamban a szünet gombot. Ha csak egy másodpercet hagyok is, hogy átfusson a gondolataimon mi mindent okoznék a kemény szavakkal, azzal, hogy „megmondom a magamét”, ez elég arra, hogy a Szentlélek átvilágítsa a szívemet, a motivációimat. Abban a másodpercben azt kérem magamban: „Uram, irányítsd a nyelvemet.” És megteszi.
Hogy sikerül-e minden alkalommal? Nem. De azóta kevesebb sérelmet, kevesebb sebet osztok és kapok, kevesebb mérgezett nyíl hagyja el a számat. És nem bűzlök az olajtól, amit a tűzre öntöttem volna.
Megpróbálod te is? Tarts szünetet. Rakd fel a kupakot a szelepre, és engedd, hogy a Szentlélek jóra használja a szavaidat, amiket kimondasz.

Uram, köszönöm, hogy eszembe juttattad, hogy a nyelvem megsebezheti és meg is gyógyíthatja mások szívét. Taníts meg szünetet tartani, hogy Szentlelkednek ideje legyen működni bennem és általam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.26.
www.proverbs31.org

Miért van mégis értelme
Rachel Olsen

„Nem tehet jobbat az ember, mint hogy egyék, igyék és kedvét lelje a munkájában. Mert beláttam, hogy ez az Isten kezéből jön. Mert az öröm is, a gond is Istentől van.” Préd 2,24-25

Elégedett vagy a munkáddal? Napjaid szakadatlan örömben telnek? Szinte hallom a választ: „Á, dehogy. Távolról sem.” Az enyém sem. Egyetemistákat tanítok. Szeretek tanulni, és szeretem átadni a tudásomat. Imádom a frissen hegyezett ceruzák illatát. Élvezem a megtiszteltetést, a kihívást, amit a következő generáció formálása jelent.
Nem szeretem viszont a javításokra, osztályzásokra szánt órákat, s azt, ha egy motiválatlan diák miatt úgy érzem, hiábavalóak az erőfeszítéseim. Van úgy, hogy felhangol a munkám, máskor meg elkedvetlenít. Biztos, hogy a tied is ilyen.
Kultúránkban tartja magát egy szemlélet, miszerint ha megtalálnánk a tökéletes, ránk szabott munkát, álmaink munkáját, akkor lelkesen, céltudatosan élnénk napról napra. Pedig valójában a legnemesebb feladat, a legkáprázatosabb hivatás, a legáhítottabb állás is okozhat néha csalódást, levertséget.
Salamon király felismerte ezt, és elkeseredett miatta. Meggyűlölte az életet, mikor kiderült, hogy az étkezések, a pénz, a munka nem okoz állandó kielégülést (Préd 2,18). Elég bölcs volt ahhoz, hogy rájöjjön, semmilyen hús-vér, földi, anyagi dolog nem tud teljesen kielégíteni minket. Semmilyen mulatság, hónap-dolgozója-kitüntetés, új otthon, kapcsolat, béremelés, finom kávé vagy hónap végi kiárusítás.
Mikor Salamon rájött, hogy az élet javai nem tudják kielégíteni, s hogy egyszer távoznia kell, s előbb-utóbb feledésbe merül mindaz, amit tett, úgy érezte, hogy minden hiábavalóság, minden értelmetlen a nap alatt – kivéve Istent. Összezavart a könyve az állandóan ismételt „minden hiábavalóság” miatt. Úgy tűnt, Salamon mindent értelmetlennek talál, amit az életünk nyújthat. Valahol a lelkemben megértettem, de lázadoztam is a gondolat ellen, hogy minden öröm, minden teljesítmény értelmetlen, semmit sem ér.
Elhatároztam, hogy nekilátok a Prédikátor Könyvének. Egy éven át tanulmányoztam, keresve Isten üzenetét. Tudni akartam, hogyan viszonyuljak a munkához és a pihenéshez, a levertséghez és az örömhöz.
Célul tűztem ki, hogy olyan értelmes életet alakítsak ki magamnak, ami nekem is, Istennek is tetszik. Beiratkoztam főzőtanfolyamra, megtanultam, hogyan készíthetek ízletesnél ízletesebb ételeket, még azt is megtanultam, hogy a sütés-főzés folyamatát is élvezzem. A Biblia mellett regényeket is olvasgattam a hátsó teraszon. Felfrissítettem tanítási módszereimet. Örültem az életben elért apró sikereimnek, erőt gyűjtöttem belőlük az elégedetlenség, a depresszió, s ami még rosszabb, a bűn ellen.
Az az év megtanított egy isteni titokra. A mai ige rávilágít, hogy Salamon is tudott róla. A munkánkban, a nevetésben, vagy akár a mindennapi étkezésben talált örömpillanatok mind-mind Isten ajándékai. Kedvkeltő ajándékok. Gyakran sötét, hideg, kiábrándító világunkban emlékeztetnek arra, hogy Isten jó.
Ezek az ajándékok nem adnak állandó örömöt, csak központozzák a nyűggel, könnyekkel telt napokat. Ízelítőt adnak egy élet utáni életből, ami felül fogja múlni a finom ételek, a virágzó tulipánok, a jól végzett munka nyújtotta örömöket. Ezek az ajándékok újra meg újra feltöltenek – és itt a lényeg - hálával Isten iránt. Nemcsak megajándékoznak a fölöttük érzett örömmel, de rámutatnak a Teremtőre, Aki szeret, aki a jobbjában tart minden gyönyörűséget (Zsolt 16,11).
Ettől a felismeréstől még inkább örülök az ajándéknak és a percnek, amikor azt átélem. Ez a hála valóban kielégít – tetszik nekem, és tetszik Istennek is. Ezért hát eszem, iszom, és élvezem a munkámat, mert Isten nélkül nem örülhetnék nekik. Bennük, az örömömmel dicsőíthetem Istent.

Uram, köszönök neked minden örömforrást, amivel ellátsz. Tudom, hogy minden jó és tökéletes ajándék a Te kezedből érkezik, és én hálás vagyok ezért Neked. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.27.
www.proverbs31.org

Megszentelő fenyítés
Wendy Blight

„Igaz, most minden fenyítés inkább fájdalmat okoz, mintsem örömet szerez, később azonban a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli.” Zsid 12,11

A fenyítés fáj. Ha az érkezési oldalán állunk, gyűlöljük. Siránkozunk. Panaszkodunk. Bűnös természetünk védekezik, lázad, igazolja magát.
A Zsidókhoz írt levél szerzője tudta ezt, ezért mondja: „Minden fenyítés inkább fájdalmat okoz, mintsem örömet szerez”. Lám, Isten igazolja érzéseinket. A fenyítés igenis fáj!
De ha tovább olvasunk, láthatjuk, Isten ígérettel folytatja. Azzal biztat, hogy később „a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli”. Isten megígéri, hogy a fenyítés jó termést hoz. A gyümölcs Isten fenyítésének hatására érik be. Minden alkalom, amikor Isten megfenyít, közelebb visz ahhoz, hogy szentté váljunk.
De mégis, annyira tud fájni. Nemrég tanúja voltam, ahogy a férjem – szerintem – kemény szavakkal illette a fiúnkat a viselkedése miatt. Úgy éreztem, a gyermekes viselkedés nem indokolta férjem reakcióját. Ki is mondtam ezt a véleményemet akkor és ott – a fiúnk előtt. Visszatekintve belátom, hogy ezzel romboltam férjem tekintélyét, tiszteletlen voltam vele. Akkor persze nem így láttam. Úgy éreztem, meg kell védenem gyermekem sérülékeny lelkét, azt hittem, én jobban, helyesebben el tudom mondani, amit a férjem akart.
Este, mikor csak ketten voltunk, a férjem szóba hozta az esetet. Úgy éreztem, kioktat. Ennek megfelelően reagáltam – védelmeztem az igazamat.
Isten, lévén Isten, már előre úgy rendezte, hogy másnap beülök egy kávéra egy kedves barátnőmmel, aki úgy tíz évvel előttem jár a szülői szerepben. Beszélgetés közben megkérdeztem, hogy van a kisebbik fia. Az így indult beszélgetés oda kanyarodott, hogy a feleségnek tisztelnie kell a férjét, és rá kell hagynia a fiúk nevelését. Külön hangsúlyozta, hogy nemcsak tisztelni kell a férjünket, hanem bíznunk is kell bennük, imádkoznunk értük – bölcsességért és erőért gyermekeik, különösen a fiúk nevelésében.
Hoppá! Nem tudott a tegnapi esetről, amikor elkezdett ezekről beszélni, és megosztotta tapasztalatait, bölcsességét. Könnybe lábadt a szemem, mert úgy éreztem, Isten szól hozzám általa.
Isten meglágyította a szívemet. Hogy miért sikerült? Őszintén megvallva, talán azért, mert nem a férjem szájából hallottam ezeket a szavakat.
Rájöttem, hogy meg kell változtatnom a hozzáállásomat. Barátnőm szavai rávilágítottak, hogy férjem a tegnap esti pirongatásával Isten jóra sarkalló fenyítését közvetítette. Ezzel az új szemponttal kiegészítve úgy látom, szívesebben vetem alá magam Isten fenyítésének, Vele akarok működni, nem Ellene.
Beszélgetésünk végén barátnőm imádkozott értem, gyönyörű imája bűnbánatra ébresztett. Alig vártam, hogy este hazajöjjön a férjem, és elmeséljem neki, mire tanított ma Isten.
Az ígéretnek nincs vége a fenti igével. A 12-13. versekben ezt írja az apostol: „Ezért erősítsétek meg a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket. Lábatokat szoktassátok biztos járáshoz, nehogy kificamodjék, inkább gyógyuljon meg.”
Kedves barátnőm, Isten a fenyítést gyógyításra használja. A legjobbat akarja nekünk. Szeret minket. Örömét leli bennünk. Terve van az életünkre. Csak ha engedjük, hogy Isten megszentelje szívünket, és eltávolítsa belőle a bűnt (büszkeséget, keménységet, félelmet, bizalmatlanságot, szégyent, bűntudatot, dühöt stb.), akkor tud igazán használni minket, akkor tudja véghezvinni tervét bennünk és általunk.

Mennyei Atyám, add, hogy örömmel vessem alá magam fenyítésednek. Atyám, bármit vállalok, ami közelebb visz ahhoz, hogy hasonlóvá legyek Jézushoz. Segíts, hogy a megigazulás békés gyümölcsét teremje az életem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.28.
www.proverbs31.org

Az áramlatban
Lysa TerKeurst

„Isteni ereje az Isten szerinti jámbor élethez mindent megadott nekünk: megismertük azt, aki saját dicsőségével és erejével meghívott minket.” 2Pét 1,3

Nyáron csodás helyen voltunk a családdal. Erdei Tábornak hívják, s az Adindronack hegység vonulatai közé ékelődik be. Kiváló elvonulási hely kicsiknek-nagyoknak, nagyszerű prédikációk minden reggel, nincs tévé, de van egy gyönyörű tó, tábortűz, horgászás, minigolf pálya, kártyaasztal és még számos játéklehetőség. Megragad a természet érintetlen szépsége, s arra ösztönöz, hogy megismerd. Ezért hát, mikor sportkedvelő barátaink felvetették, hogy induljunk el velük egy mérsékelt hegymászásra, beleegyeztem.
Nos, a „mérsékelt” szót ők más szótárból ismerik, mint én. Talán nem is ugyanannak a bolygónak a szóhasználatából. Drágaságaim, ez a túra minden volt, csak nem „mérsékelt”!
Úgy képzeltem, hogy majd egy kellemesen kanyargó ösvényen közeledünk a csúcs felé.
Ehelyett, amit megmásztunk, egy sziklákból és gyökerekből álló fal volt.
Nem hülyéskedem.
Olyan magasságban, ahol a levegő ritkasága miatt azt éreztem, hogy a tüdőm összetapad, és nem hajlandó megtölteni mellkasomat lélegzetvételkor.
Fel, fel, egyre feljebb. Mikor egy lefelé ereszkedő csoport elment mellettünk, és vidáman megjegyezték: „Már majdnem félúton járnak”, fel akartam adni. Félúton? Ez komoly?!
Toltam magam előre. Léptem, feszítettem, nyomtam, kapaszkodtam, s puffogtam magamban. Ha be tudtam volna csukni az ajkam, biztos sírásra görbült volna.
Aztán egyszercsak fenn voltunk a csúcson. Az oldalamat fogva előre hajoltam, s azon csodálkoztam, hogy valaki, aki annyit fut mint én, hogy tud ilyen kevéssé formában lenni. Menni egyre feljebb, a gravitáció ellenében nehéz volt. Nagyon, nagyon nehéz.
Lefelé már egészen más volt. Ugyanazokon a köveken és gyökereken jutottunk egyre lejjebb feleannyi feszültséggel és izgalommal. Még élveztem is. Be tudtam fogadni a táj szépségét, s még a körülöttem lévőkkel való beszélgetésre is volt levegőm.
Úgy félúton lefelé döbbentem rá, hogy Krisztuskövetésünk útja mennyire hasonló.
Fentről indulva, a gravitáció vonzásával egyirányban mennyivel könnyebb, mint lentről mászni felfelé, küzdve a gravitációval.
Ugyanazt az utat tettük meg, s mégis mennyivel könnyebb és jobb volt a vonzás áramlatában haladni.
Mikor az életben szembe találkozom egy problémával, mennyivel könnyebb a dolgom, ha Isten áramlatában haladok előre, mintha szembeszegülök vele.
Más szavakkal, mikor igyekszem Isten akaratának engedelmeskedni, ez a hozzáállás beállít engem Isten ereje áramlásának irányába. Végig kell járnom az utat, amivel megoldódik a helyzet, de sokkal kevesebb erő és energia kell hozzá.
Az a dolgom, hogy engedelmeskedjem Istennek. Éljek az Ige szerint. Az Ő útján járjak, nem aszerint, amit a világ sugall. Részt vegyek isteni tervében, s ne saját rossz hajlamaim, bizonytalanságaim mocsarát tapodjam. Akkor nem kell puffognom, és szájlegörbítve keresnem a megoldásokat. Része leszek az áramlatnak. Isten minden elintéz a Maga módján, a Maga idejében.
„Isteni ereje az Isten szerinti jámbor élethez mindent megadott nekünk: megismertük azt, aki saját dicsőségével és erejével meghívott minket. Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében” (2Pét 1,3-4).
A kérdés tehát ez: az áramlat irányában vagy vele szemben akarunk-e haladni?
Maradj abban az irányban, amerre Isten ereje áramlik. Ez az isteni erő mindent megad, amire a haladáshoz szükségünk van. Ahogy ezt a gondolatot befogadom, olyan kedvem támad mindent Isten útmutatása szerint cselekedni. Mindent!
Ám ha azon gondolkozol, hogy meghívsz egy hegyi túrára, előbb kérek fényképetek az útról, hallod-e?

Uram, segíts, hogy Erőd áramlatával egyirányban működjek, és ne vele szemben. Isteni erőd mindent megadott nekem, ami az úthoz szükséges. Segíts, hogy ez az igazság beépüljön a tudatomba, az életembe. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.29.
www.proverbs31.org


Miért rohanok úgy?
Lynn Cowell

„A mécstartó így készült: aranyból kalapálták, még a lábát s rajta a virágokat is aranyból kalapálták; pontosan arra a mintára készítette el Mózes a mécstartót, amelyet az Úr mutatott neki.” Szám/4Móz 8,4

A harminc perces autózás alatt a városba nem éreztem mást, csak ingerültséget. Ki a csudának van ideje autós iskolába menni? No jó, az elmúlt három év alatt másodszor kaptak el gyorshajtásért, de meg fogok változni. A lassítás már a terveim közt szerepel.
Ahogy találtam egy ülőhelyet, komputeragyam bekapcsolt, lehetővé téve, hogy egyszerre több dologra figyeljek a csöpp osztályteremben. Három „ablak” nyílt meg gondolati képernyőmön: mi mindent kell elvégeznem aznap; mi mindent fogok csinálni a szabadságom alatt; mi a legsürgősebb tennivaló a lakásfelújítással.
Az igazat megvallva akármilyen rövid lett volna az a tanfolyam, úgyis túl hosszú volt. Mikor végre kiszabadultam, rohantam a kocsimhoz. Rápillantottam az órámra, s konstatáltam, hogy épp egy órám van arra, hogy a szőnyegboltban kiválasszam a megfelelő színű szőnyeget, s elérjek a buszmegállóhoz, hogy felszedjem a gyerekeket. A bolt úgy félórára volt, de tudtam, hogy épp időben vagyok.
Sikerült tökéletes árnyalatú szőnyeget találnom, be az autóba, indulás hazafelé. Hátramenetbe kapcsoltam, az autó nekilódult, s BUMM! A visszapillantó tükörből láttam, hogy nekimentem egy szegélyjelző cementoszlopnak. Tehetetlenségemben ráhajoltam a kormányra, és sírni kezdtem. „Uram, nem akarhatod, hogy így teljen a napom!”
Kimerített a gondolati és fizikai sebesség, amivel hajtottam magam. Tudtam, hogy ez nem Isten terve, az Övé jobb ennél. Akkoriban olvastam a Mózes 4. könyvének 8,4 versét, s rácsodálkoztam, mekkora figyelmet fordított Isten egy egyszerű mécstartó részleteire. Azt írja a Biblia, hogy aranyból kalapálták még a rajta lévő virágokat is. Isten nemcsak a használhatóságra figyelt, hanem a szépségre is.
Ha Isten ennyire odafigyel a részletekre, fontosak neki az én életem részletei is. Tudtam, le kell lassítanom, hogy észrevegyem, mi az Ő terve a napjaimmal, ahelyett, hogy telezsúfolom őket a saját száguldó képzeletem alkotta tennivalókkal.
Elhatároztam, hogy ezentúl minden reggel megbeszélem Istennel a napirendemet. Néha rávilágít, hogy túl sokat akarok elvégezni túl rövid idő alatt. Máskor rámutat, hogy nemet kell mondanom bizonyos dolgokra, hogy élvezhessem azokat, amikre Szerinte igent kell mondanom, s ne csak felületesen fussak át rajtuk.
Talán téged is elkapott a láz, hogy mindent elvégezz. Szoktál éjszaka ébren forgolódva izgulni, hogy vajon sikerül-e mindent teljesítened? Biztatnálak, hogy próbálj ki valamit, ami nekem bevált. Holnap reggel, mielőtt a talpadat letennéd a földre, szólítsd meg az Urat: „Uram, ez a nap a Tiéd, nem az enyém. Megteszek mindent, amit akarsz. Nem fogok olyasmit csinálni, ami nem a Te akaratod.”
Napközben, ahogy érzed, hogy már-már elkap a minél többet minél rövidebb idő alatt lendülete, és kezd eluralkodni rajtad a stressz, ismételd meg az imádat. Rövidesen tapasztalni fogod, hogy ha átadod napod egyes szakaszait Istennek, kijutsz a káoszból, s belépsz az Ő tervébe, ami békét és célt ad a mindennapjaidnak.
Távolról sem tökéletes most sem az életem, de napjaim többségét a rohanás helyett sikerül alávetnem Isten terveinek. És egyre inkább megtanulom, hogyan éljek minden nap Isten csodálatos időbeosztása és munkaterve szerint, amit nekem szánt.

Uram, minden nap annyi tennivalót hoz, és olyan kevés rá az idő. Tudom, hogy nem a Te szándékod, hogy stresszben és kuszaságban teljenek a napjaim. Segíts, kérlek, hogy minden napra csak annyit tervezzek, amennyi a Te akaratod szerint való, és ne próbáljak ennél többet belezsúfolni az időmbe. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.09.30.
www.proverb31.org

A bizalom
Alison Strobel

„Szíved minden bizalmát Istenbe vesd, saját értelmedre ne igen hagyatkozz. Minden utadon próbáld fölismerni, és akkor egyenessé teszi ösvényedet.” Péld 3,5-6

Tegnap elmentem egy állásinterjúra – általános iskolai helyettesítő tanárnak jelentkeztem; ugye milyen bátor vagyok? Mikor kijöttem, úgy éreztem, rám talált egy teljesen új hivatás. Csakhogy én nem akarok új hivatást. Jó nekem az, amiben eddig éltem: feleség vagyok, anya, regényíró, gyermekkönyv szerző. Nem gondoltam, hogy Isten valami mást tartogat nekem a tarsolyában, és nem éreztem szükségét. Nem szeretem a változásokat.
Az interjúztató azt mondta, hogy ő rendelkezik a felismerés adományával. Aztán olyasmit tett, ami még nem fordult elő az életemben. Egy igét mondott rólam.
Ilyesmit sosem tapasztaltam a gyülekezetben, amiben felnőttem. Számomra a felismerés adománya azt jelentette, hogy valaki megbízhatóan érzékeli, hogy valóban igaz-e, vagy egyezik-e a Biblia tanításával, amit a másik mond. Nem azt, hogy valaki belelát Isten terveibe egy másik emberről. Pedig amit ez az ember mondott, tökéletesen illett rám, olyan volt, mint egy hiányzó darabkája egy kirakónak, ami a bennem mostanában egyéni és szakmai téren végbemenő változásokat értelmessé teszi. Míg beszélt, tisztán éreztem, hogy amit mond, valóban az Úrtól származik.
Ennek ellenére nem voltam nagyon lelkes, mikor elhagytam az irodáját. Igazából annak sem örültem, amit mondott nekem, bár szavai a szívemig hatoltak. Ki kéne nyitnom az öklömet, és el kéne engednem azokat a dolgokat, amiket benne szorongatok. Be kell vallanom, énem egy része erősen tiltakozik ez ellen.
Szeretem az életem olyannak, amilyen. Uram, Te tudod, mennyire nem kedvelem a változást, még akkor sem, ha ezzel beteljesülhetne egy régi álmom.
Végső soron a küzdelem abból adódik, hogy nem bízom eléggé Istenben.
A Composing Amelia (Amelia megalkotása) című regényem főhőse is ebben a küzdelemben él. Inkább marad az ismerős helyzetekben, semhogy bízna abban, hogy Isten olyasmire hívja, amit majd szeretni fog, csak még nem tudja elképzelni, milyen lesz.
Nem szeretnék olyan lenni, mint Amelia. Nem akarok rövidlátó lenni, kételkedni Isten szándékában és képességében, hogy áldást hoz rám, vagy ellenállni a jövőnek, amit számomra tervezett. A bizalom hiánya, a félelem az ismeretlentől, a vonakodás a kényelem feladásától azzal fenyeget, hogy engedetlen leszek Istennel. És ez nagyon nem lenne jó.
Tehát döntenem kell. Elhiszem-e, hogy Isten tervei jobbak, mint az enyémek? Vállalom-e a kockázatot, hogy kilépek komfortzónámból? Elhiszem-e, hogy a rám váró kegyelmek megérik a változással járó veszteséget és fájdalmat? Bízom-e abban, hogy Isten valóban gondot visel rám? Vagy bekuporodom az íróasztalom alá ujjaimat a fülembe dugva, és úgy teszek, mintha a tegnapi találkozás meg sem történt volna?
Te hogy állsz ezzel? Milyen változásokra noszogat Isten, aminek ellenállsz, mit kéne eleresztened, amit szorosan markolsz? Elhiszed-e, hogy a jutalom megéri a fájdalmat? Vagy hogy Isten tervei megérik otthagyni az elégedettséget, a kényelmet?
Bízol-e Benne? Vagy elrejtőzöl, és reméled, elmegy melletted úgy, hogy nem vesz észre? Ijesztő minden, ami ismeretlen. De – legalábbis számomra – ijesztőbb az, hogy mit veszítek, ha nem teszem meg azt a lépést. Ezért inkább mondok egy fohászt, kinyitom bezárt öklömet, átnézek az ismerős dolgokon a jövő hatalmas terébe, egy tájba, amit egyetlen óriási kérdőjel ural. Te is látod?
Gyere, határozzuk el, hogy bízni fogunk Istenben, akkor is, ha nem szeretjük sőt nem is értjük, miért hív valamire. Vessük alá magunkat Neki, bízzunk benne, hogy az út, amire hív, megéri a veszteséget, a kockázatot, az erőfeszítést, csak mert Ő választotta számunkra.

Uram, áldalak szeretetedért, vágyadért, hogy fejlődni láss. Köszönöm ígéretedet, hogy mindig velünk leszel, minden lépésnél, amit megteszünk, akár látjuk vagy érezzük jelenlétedet, akár nem. Bocsásd meg bizonytalanságomat, kételkedésemet a jövőt illetően, adj erőt, hogy megtegyem a következő lépést abba az irányba, amit Te mutatsz nekem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.10.03.
www.proverbs31.org