Végső idők?

Lk 17:26-37

Kommentár a Sacred Space-ről, ami a Vörös iszap katasztrófa után nekünk, magyaroknak, különös jelentőséggel bír:

„Jézus nyilvános élete vége felé közeledik. Rövidesen bekövetkező szenvedése és halála traumaként éri követőit, nem számítanak rá, sokkolja majd és megrémíti őket.
Később, de még mielőtt Lukács összeállította volna evangéliumát, egy kataklizma sújtotta Jeruzsálemet, a város összedőlt hatalmas templomával együtt. A katasztrófa képeit a Titus császár győzelmét hirdető római diadalíven örökítették meg, domborműveken ábrázolták, ahogy a Templom kincseit hadizsákmányként elhurcolják.
A harmadik fajta vég az, amikor minden véget ér, világunk nem lesz többé. Hogy ez hogyan és miként történik majd, arról semmit nem tudunk.
Jézus mai figyelmeztetése valami módon mindhárom véghez kapcsolódik. Fő tanítása, hogy legyünk készen, ne higgyük, hogy halogathatjuk az előkészületeket. Amikor itt a vég, már túl késő lesz.
Jézus a vízözön képét hozza példaként, amikor az emberek a katasztrófa kezdetén még ettek, ittak. (Sajtóhírekből mennyit hallunk arról, hányszor éri felkészületlenül az embereket egy-egy áradás vagy más hirtelen természeti katasztrófa.) Hasonlóképpen Lót idejében, az emberek mindennapi életüket élték, mikor tűz és kénkő hullott az égből (akár egy földrengés vagy vulkánkitörés idején) a gonosz Sodoma városára. Csak Lót és családja menekült meg, akiket előre figyelmeztettek. Majd minden nap olvasunk hasonló tragédiákról.
Amikor „az Emberfia megjelenik”, azaz, amikor az idők végén újra eljön, már túl késő lesz katasztrófa elhárítási intézkedéseket hozni. Vagy készen lesz valaki, vagy nem. Ha valaki a háztetőn pihen (ami gyakori azon a vidéken), ne akarjon lemenni a házba, hogy mentse a holmiját. Egyik embert elviszik, aki mellette volt, ott marad. Ez a kép is ismerős a híradásokból, nemcsak Jeruzsálem összeomlásánál, hanem a természeti katasztrófák pillanatában, mikor egyik embert elviszi az ár, a másik pedig közel hozzá, megmenekül. A szövegünkben ennek értelme, hogy egyik ember Istenhez kerül, a másik nem.
Ezeket a képeket nem azért tárja elénk Jézus, hogy rémülettel töltsenek el rettegjünk egy kiszámíthatatlan Istentől. Időben történő figyelmeztetés ez, hogy ne henyéljünk, legyünk állandóan készen az Úrral való találkozásra. Jó tanács ez, nemcsak életünk utolsó szakaszára, hanem minden napra és minden percre életünk során. Ha most mindig készen állok, akkor is készen leszek.
Folyamatosan, tudatosan Isten jelenlétében élve, a 21. versben említett „Isten országában”, az örökkévaló MOSTban tartózkodva, semmi sem fog meglepetésként érni. Nem hogy félelem nincs bennünk, de várva várjuk a napot, teljesen Istenre bízva, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Gyakorlatilag az a végső hívó szó nem bolygónk pusztulásával esik egybe, hanem azzal a pillanattal, amikor egyéni életünk a földön véget ér. Ennek a pillanatnak a bekövetkezése felől pedig nem lehetnek kétségeink.”

Hogyan értelmezzük az evangéliumi szakasz utolsó mondatát, ami mintha kilógna a sorból, mintha nem lenne válasz a feltett kérdésre: ’„Hol, Uram?” Ő pedig így felelt: „Ahol a tetem, oda gyűlnek a saskeselyűk is.”’ A kommentár utolsó szakasza erre vonatkozik. Jézus másutt úgy fogalmazza meg ugyanezt, hogy akinek sok van, annak még többet adnak, akinek kevés van, attól azt is elveszik, amije van. Vagy: "hagyd a holtakra, hogy eltemessék halottaikat". Holtak azok, akik nem a „köztünk lévő” Isten országában, az „örökkévaló MOSTban” élnek. Ők úgy fogják megélni az utolsó pillanatot, mintha saskeselyűk tépnék szét testüket, hisz nekik csak testük van - ez az a "kevés", amit elvesznek tőlük. Az „élők” nem kell, hogy féljenek a saskeselyűk támadásától - nekik "sok" van, ők még többet kapnak. A „Hol?” kérdésre tehát ez a válasz: mindenütt, ahol „holtak” vannak. A végső időknek nincsenek földrajzi határai.