Lélekerősítő levelek 108

A Világosságban élni
Donna Bostick

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket." 1Pét 2,9

Félek. Elárultak. Eldobtak. Nem kellek. Nem szeretnek. Értéktelen vagyok.
A múltból itt maradt árnyak, melyek üldöztek éveken, évtizedeken át. A múlt, mely fogva tartott, és nem engedte, hogy egészen Isten szeretetének világosságában éljek.
Féltem, mikor ránéztem a konyhában a padlóhoz vágott forró spagettivel telt tányérra. Féltem, mikor a falon csattantak az odahajított székek. Féltem, mikor apám neki akart rontani anyámnak, de elvesztette egyensúlyát, és lezuhant a földre.
Úgy éreztem, elárultak, mikor részeg apám felültetett egy lóra nyereg és kengyel nélkül, aztán rácsapott az ostorral, s az vágtázni kezdett. Úgy éreztem, elárultak, mikor hallottam harsány nevetését, ahogy barátaival mulattak rajtam, mert lerepültem a lóról, neki a tüskés drótkerítésnek.
Úgy éreztem, eldobtak, nem kellek, mikor apám a nevemet s a születési adataimat is rosszul töltötte ki a válási papírokon. Eldobottnak éreztem magam valahányszor nem fizette ki a tartásdíjat. Nem kellettem, mert múltak az évek látogatások, telefonhívások, ölelések, születésnapi ajándékok nélkül.
Úgy éreztem, nem szeretnek, értéktelen vagyok, valahányszor nem tartotta be egy ígéretét – hogy meglátogat, felhív, eljön a ballagásomra, fizeti a kollégiumot.
Félek. Elárultak. Eldobtak. Nem kellek. Nem szeretnek. Értéktelen vagyok. Szavak, érzelmek melyeket hagytam, hogy meghatározzanak, hogy árnyékot vessenek rám egészen az elmúlt évig.
Lelkészünk néhány prédikációja közben és egyik barátnőm édesapjának halála után úgy éreztem, Isten felteszi a kérdést: Mit éreznél, és mit tennél, ha megtudnád, hogy édesapád ma meg fog halni?
Nem volt válaszom a kérdésre. Nem tudtam, és nem is gondolkoztam rajta, hogy szeretem-e apámat, még kevésbé, hogy ő szeret-e engem. Tizenöt éve láttam utoljára.
Ugyanebben az időszakban Isten két szóval szembesített: döntés és elfogadás.
Dönthettem, és én döntöttem. Isten unszolásának engedve 2011. július 1-én meglátogattam apámat, és elfogadtam őt olyannak, amilyen, annak, aki.
Ezzel, életemben először, képes voltam elfogadni a múltamat. Isten megmutatta, hogy nem tudom megváltoztatni sem apámat, sem a múltamat, de az rajtam áll, hogy kilépek-e az árnyékból, amit az életemre vetnek.
Egyik első dolog, amit tettem az elfogadás után, hogy imádkoztam apámért. Mikor elkezdtem imádkozni érte, mikor úgy döntöttem, hogy megbocsátok neki, a sötét árnyak, múltam árnyai oszladozni kezdtek.
Isten azután rámutatott, hogy rajtam áll még valami más is: eldönthetem, hogy hiszem-e, hogy Ő Az, akinek mondja magát. Eldönthetem, hogy hiszek-e az ígéreteiben; elhiszem-e, hogy olyan értékes vagyok, akiért érdemes volt meghalni. Rajtam áll, hogy hagyjam, töltsön el örömmel; hogy hagyjam, hogy az Édesapám legyen; hogy biztonságban éljek feltétel nélküli szeretetében.
El kellett határoznom, hogy kilépek a kételyek, a legyőzöttség árnyékából, és az Ő igazságának világosságában élek ezentúl.
Több mint egy éve kezdtem megélni ezeket a változásokat. És még mindig meg kell hoznom ezeket a döntéseket a nap 24 órájában, a hét minden napján. Nemcsak vasárnap. Nemcsak reggel, amikor indul a napom. Folyamatosan döntenem kell.
Így hát minden reggel azzal kezdem a napot, hogy elhatározom: hiszem, hogy Isten megtartja az ígéreteit. Úgy döntök, hogy hiszem, hogy jobban szeret, mint ahogy bárki szeret vagy szerethet, hogy imádkozom édesapámért, hogy elengedem jogosnak tűnő haragomat.
Vannak napok, vannak percek, amikor nem hozunk jó döntéseket. De ha igen, akkor úgy élhetünk, ahogy a választott néphez illik, akik vagyunk. Isten gyermekeiként, akik hálásak, és dicsőítik az Urat, mert kihozta őket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára.

Uram, köszönöm Neked igazságodat, mely felszabadít. Köszönöm, hogy kihívtál a sötétségből a Te világosságodra. Jézus nevében, Ámen.

Donna Bostick: Living in the Light
Encouragement for today, 2012. október 12
www.proverbs31.org/devotions


Bújócska
Micca Campbell

„De ha keresni fogod ott az Urat, a te Istenedet, megtalálod, ha teljes szívvel, lélekkel keresed.” 5Móz 4,29

Gyerekkoromból hozott meghatározó emlékem a hosszú forró napok végi bújócska. Esténként, vacsora után, a környékbeli gyerekekkel összejöttünk még egy utolsó játékra. Alkonyatkor kimentünk az utcánk végi zsákutcába bújócskázni.
Komoly játék volt. El kellett rejtőznöd a hunyó elől mindaddig, míg biztonságban, anélkül, hogy észrevenne, beszaladhattál a „házba”. Ezért is szerettük sötétedéskor játszani. A homályban könnyebb volt egyik búvóhelytől a másikig osonni észrevétlenül, míg végre eljutottunk a ház biztonságába.
Főleg azokra az időkre emlékszem szívesen, amikor még elég kicsi voltam ahhoz, hogy élvezzem a játékot, de már elég nagy, hogy rejtőzködni tudjak.
Bújócskázni legelőször édesapámtól tanultam. Igaz, akkor még mi ketten más-más szabály szerint játszottunk.
Mikor én voltam a hunyó, apa szándékosan nyomokat hagyott maga után, hogy megtaláljam.
Volt úgy, hogy egy cipő orra kandikált ki a függöny alól. Máskor egy lámpa fénykörébe került egy hosszú, ülő alak árnyéka. Vagy kaparászás hallatszott a dívány mögül.
Apa nem a játék kedvéért játszott velem, a kapcsolatunk építése volt a fontos számára.
Játék közben vidámak voltunk, sokat nevettünk. Megtanultam, hogy édesapámat mindig meg tudom találni, ha szükségem van rá.
Ugyanez érvényes Mennyei Atyánkra is. Nem játszik velünk kétesélyes játékot, hogy vagy megtaláljuk, vagy sem. Nem. Isten azt akarja, hogy rátaláljunk, nyomokat hagy mindenütt, ahova nézünk.
Mai igénk is biztosít róla, hogy megtaláljuk Istent, ha teljes szívünkkel-lelkünkkel keressük. „De ha keresni fogod ott az Urat, a te Istenedet, megtalálod, ha teljes szívvel, lélekkel keresed.” 5Móz 4,29
Mikor szoktuk keresni Istent? Az Ige arra int, hogy keressük, amíg lehet. Máris keresnünk kéne.
Hogyan keressük? Szorgalmasan, az imádkozásban, az Igében, teljes szívünkkel.
Megtalálhatjuk a teremtés szépségeiben, megtalálhatjuk kinyilatkoztatott Igéje lapjain. Mialatt keressük, felfedezzük akaratát, terveit, áldásait megújult lelkierőnkben, amivel a nehézségeket fogadjuk, és Jelenléte jóleső érzésében imádkozás közben.
Isten nem bújócskát játszik velünk. Ő azt akarja, hogy akik keresik, meg is találják. Urunk mindig készenállva várja, hogy csodás módon megmutassa magát, s felkeltse vágyunkat, hogy még többet akarjunk Belőle. Ne hagyd ki ezt a kalandot! Felkészülni, kész, keress!

Uram, látni akarlak mindennapi életemben. Mutasd meg Magad a bánat és az öröm idején is. Jézus nevében, Ámen.

Micca Campbell: Hide and Seek
Encouragement for today, 2012.10.15.
www.proverbs31.org/devotions

Túlélni az anyasággal járó stresszt
Tracie Miles

„Boldog ember az, aki a próbatétel idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” Jak 1,12

Szülőnek lenni, gyermeket nevelni egyike az első öt stressz-kiváltó tényezőnek. Nem csoda.
Néha azt érzem, hogy az anyasággal járó stressz teljesen kiborít. Odavagyok a drága gyermekeimért, de olykor annyira vágyom egy kis anyasági vakációra – ha volna ilyen. Főleg, amikor valahogy minden összejön, és a kiborulás szélén járok.
Amikor kicsik a gyermekek, fizikailag fárasztanak el – enyhén fogalmazva. De ahogy kamaszodni kezdenek, a fizikai fáradtságot felváltja a lelki.
Ekkor már nem a testünk szenved az álmatlan éjszakáktól, a szennyes-halmoktól, az állandó pelenkabűztől, hanem a szívünk fáj az örökös aggódástól. Hazaér-e biztonságban a gyermekem, megfelelő társakkal barátkozik-e, ellen tud-e állni a kortársnyomásnak…
Küzdelmes kaland a gyermeknevelés születéstől kisgyermekkoron, serdülőkoron át. Mindegyik időszaknak megvannak a maga stressz-kiváltó tényezői. Könnyen felőrölhetjük energiatartalékunkat, üresnek, alkalmatlannak, elesettnek érezzük magunkat. Megkísérthet az is, hogy nem áldozzuk fel magunkat a gyermeknevelésért, nem gondozzuk őket teljes odaadással.
Mai igénkben Jakab a kitartásról ír életünk nehéz szakaszaiban. Gyermekeink nevelése néha bizony nem más, mint sorozatos fizikai és/vagy lelki próbatétel.
„Boldog ember az, aki a próbatétel idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” (Jak 1,12.)
Biztat, hogy ha állhatatosak maradunk, megkapjuk a jutalmunkat, mi szülők is, ha kitartunk gyermekeink mellett a legnehezebb időszakokban is.
Érdekesnek találom a megelőző verseket is, amikben arra oktat Jakab, hogyan viszonyuljunk a megpróbáltatásokhoz. Megállapítja, hogy senki sem ússza meg a próbatételeket, de tudhatjuk, hogy a kitartás tökéletessé, teljessé tesz.
Ha úgy érezzük, nem vagyunk elég bölcsek adott helyzetben, kérjük Istent, s Ő megadja a választ és a segítséget, amire szükségünk van legnehezebb napjainkon. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem minden percben szükségem van anyaként bölcsességre, iránymutatásra.
Mialatt állhatatosan kitartunk az anyasággal járó stressz elviselésében, bízzunk abban, hogy Isten mindig el fog látni kellő erővel és bölcsességgel, mert megígérte. Tetszik neki a kitartásunk. Az, hogy hozzáfordulunk, és bízunk benne minden egyes próbatétel közben.
A nevelés az egyik legmagasabb rendű hivatás, mely állandó Istenre hagyatkozást, szilárd elkötelezettséget, vég nélküli kitartást igényel. Ne add fel!

Uram, elfáradtam az anyaszerepben, s emiatt még bűntudat is gyötör. Testileg-lelkileg kimerültem. Segíts, hogy lássam be, érzéseim természetesek, és Hozzád kell fordulnom mindig erőért, bölcsességért. Add meg, kérlek, a vágyat és a képességet a kitartásra, segíts, hogy örömöt találjak az anyaság izgalmas kalandjában. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: Surviving Mommy Stress
Encouragement for today, 2012.10.17.
www.proverbs31.org/devotions

Ez a bennem lévő fájdalom hangja?
Lysa TerKeurst

„és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” 2Kor 10,5

Érezted már, hogy valami apróság nagy dolognak tűnik? Valakinek a tekintete, amiből azt olvastad ki, hogy nem kedvel téged. Vagy nem hív vissza, s ettől úgy érzed, nem vagy fontos számára.
Ezek a következtetések általában hamisak.
A tekintet mögött nem húzódott meg rejtett érzelem.
A vissza-nem-hívás csak annyit jelentett, hogy az illetőnek sok dolga volt.
Vigyázni kell ezekkel a félrehúzó érzésekkel, mert könnyen beindulnak, elvonják figyelmünket, elcsüggesztenek, s régi sérelmeket hoznak elő, amiknek céltáblájává válik önbecsülésünk.
Ez történt velem is egy pénteki napon. Angee-vel, a nővéremmel hajnali 3-kor keltünk, s félóra múlva már sorban álltunk egy üzlet előtt. Igen, tudom, igazatok van. Hülyeség. De mint a prédára leső vadász, el akartam kapni valamit. Ebben az esetben egy kettő az egyben akciós mosógépet szárítóval. A nővérem fél áron kínált számítógépet akart venni. Az üzlet 5-kor nyitott, s mindkettőnknek szerencsénk volt. Határtalanul boldogok voltunk. Onnan reggelizni mentünk, és itt kezdett alábbhagyni a boldogságom.
Amikor átnyújtottam a hitelkártyámat, kiderült, hogy a rendszer „elutasítja”.
Az előző szaküzletben öt perccel előbb még jó volt, amikor komoly összegre volt szükség. Most egy két dolláros tojás-sajt-kanadai bacon-angol muffin reggelinél hirtelen "elutasítják”?
Nem fogadnak el. Nem vagyok érvényes. Alkalmatlan vagyok.
Nővérem nem jött zavarba. Készpénzt vett elő, kifizette a reggelimet, s tovább indult a következő üzletbe, ami a terveiben szerepelt. De ez az „elutasítva” sötét felhőként borult fölém. Érzékeny ponton érintett. Hiába tudtam, hogy csak valami műszaki malőr volt, nem annak éreztem.
Mikor meghallottam a pénztáros szavait, magamra vettem. A saját személyemre. Amit „elutasítanak".
Megszólalt a fejemben rég elhallgattatott fájdalmak, csalódások, visszautasítások hangja. Lúzer vagy. Senkinek se kellesz. Nem szeret senki. Szétszórt vagy. Szegény. Nem idevaló. Nem fogadnak el.
Szeretném egy szép masnival lezárni nektek ezt a történetet, de nem tehetem. Szörnyen éreztem magam. És lefekvéskor is az járt a fejemben, hogy az Úr is megjelenik, és így szól: „Lysa TerKeurst, elegem van az éretlen reakcióidból. Nézz magadra. Nem vagy alkalmas bibliatanárnak!”
Ez nem az Úr hangja. A mi Urunk nem suttog vádló ítéleteket, nem akarja, hogy szégyelljük magunkat.
Ítél, de soha nem ítél el.
Ahogy tágra nyílt szemmel bámultam a sötétet, ami beburkolta a szobát, így suttogtam: „Jézusom, hadd halljam a hangodat. Fedje el ezeket a fájdalmas gondolatokat. Ha nem hallak meg, Uram, félek, hogy elnyel a sötétség.” Nem történt semmi. Nem hallottam semmit.
Dönthettem. Fekszem tovább a sötétben, s újrajátszom magam előtt a fájó jeleneteket, vagy felkapcsolom a villanyt, és Isten Igéjét, az Ő Igazságát, kezdem olvasni – ami a legjobb választás, ha a fájdalmas gondolatok szúnyograjként rajzanak a fejünkben körbe-körbe.
Az Igazság jelenlétében a gondolatmoszkítók elmenekülnek. Fájdalmunk enyhül, ha Jézus elé visszük. Isten igazságának olvasása aznap éjjel nem vette át tőlem a feladatot, hogy rendet tegyek a gondolataimban, de erőt, lendületet adott, hogy hozzáfogjak.

Uram, kérlek, hessegesd el, kergesd ki a többi hangot, és szólalj meg. Minden mást elnyomva a Te hangodat akarom hallani. Segíts, kérlek, hogy meg tudjam különböztetni a Te véleményedet az ördög vádjaitól. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Is My Pain Talking?
Encouragement for today, 2012. okt. 18.
www.proverbs31.org/devotions

Mi közöm hozzá?
Glynnis Whitwer

„Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” Mt 9,36

A terepjáró szűk kanyarokkal meredeken kígyózó úton haladt felfelé a Quito fölötti dombokon, Equadorban, úti célunk felé. Nem friss hegyi levegő fogadott minket, ahogy vigyázva lépegettünk az utcán. Rothadó szemét, szabadtéri főzés, állatok elhullajtott ürülékének bűze vett körül.
A bádoghajlékok között botorkálva jobban megértettem, mint valaha, mit jelent a tehetetlenség. Az, amikor nincs segítség. Hiányzik az állami támogatás, nincs élelmiszerbank. Ha nem jön valaki a segítségükre, ezek az emberek nem tudnak kiszabadulni a szegénység fogságából.
Valami megváltozott bennem azon a napon. Mindig is fontos volt számomra a misszió, az evangelizáció, de valahogy elméleti szinten. Szomorúan vallom be, de valahol titokban azt tartottam, hogy ha akarnák, az emberek tudnának segíteni magukon.
Equadori élményeim megváltoztatták tenni akarásom motivációját. Már nem egyszerűen engedelmességből, hanem belső kényszerből akarok segíteni. Kezdem felfogni Jézus szánalmát. Valami ilyesmit érzett ő is? Máté ezekkel a szavakkal örökítette meg Jézus érzéseit: „Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Mt 9,36.)
Jézus látta azok elesettségét, akiket szeretett. Egy koszos utcán az egyenlítőtől kevéssé délre én is megértettem. Az elesettek nem tudnak segíteni magukon. Ahogy az, aki eltévedt, nem találja meg magától az utat hazafelé. Szüksége van valakire, aki belép a kétségbeesésébe, a sötétségébe, és reményt, segítséget nyújt.
A friss felismerés égette a szívemet. Jézus nemcsak azokkal törődik, akik a szegénység és igazságtalanság súlya alatt vergődnek, bár nagyon szereti őket is. Jézus mindenkivel törődik, aki elesettnek érzi magát. Az elvált asszonnyal is, aki úgy érzi, őt már senki sem fogja szeretni. Vagy a férfival, aki nem talál munkát magának. A kamaszokkal, akik rossz helyen keresik az elfogadottságot, a megértést. Ezek az elesettek itt laknak az én utcámban. Nekik is hallaniuk kell a reményről, amit Jézus hozhat az életükbe.
Mielőtt visszatért a mennybe, Jézus fontos utasítást adott tanítványainak. Így szólt hozzájuk: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,19-20).
Ha behunyom a szemem, látom magam egy állatoktól, ételszagtól bűzlő koszos utcán, Jézus mellettem áll, és szánalommal a szemében néz rám. „Glynnis - mondja -, figyelj ide. Én most visszamegyek Atyámhoz. Szükségem van rád, neked kell ezentúl az elesettekhez fordulnod. Ők nagyon különbözőek, ne legyenek előítéleteid. És nem neked kell mindenhová eljutnod, a testvéreidet is elhívom erre a feladatra. De azt szeretném, ha elmennél oda, ahova téged küldelek.”
Ma már számomra ez nem csak egy a megtanulandó igeversek közül. Nem csak egy feladat az elvégzendők listáján. Bele van vésve a szívembe. Megértettem.

Uram, bocsásd meg, ha hiányzik belőlem az irgalom. Segíts, hogy észrevegyem az elesetteket, az eltévedteket, a szenvedőket magam körül. Szeretném, ha a te szánalommal teli szíved élne bennem, s ha mindig készen állnék elindulni oda, ahova küldesz. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Why Should I Care?
Encouragement for today, 2012. okt. 19.
www.proverbs31.org/devotions

Gondolataink kerekeken járnak
Tracie Miles

„Hallgass rám, fiam, légy bölcs, és irányítsd szíved a helyes útra!” Péld 23,19

Szépen indult a nap, de zűrzavarban, könnyekkel végződött. Félénk gyerek voltam, a hosszú délután végén igyekeztem mielőbb hazajutni az iskolából, felszálltam a megállóba érkező iskolabuszra.
Csendben ültem a széken, de egyszercsak érezni kezdtem, hogy valami nincs rendben. Ugyanolyan volt a környezet, mint minden nap, és mégis más.
A busz ugyanolyan sárga volt. A székeken fekete vinilinborítás, tele az évek során rájuk került karcolások, diákkönnyek nyomaival. A padlón szétszóródott fecnik, egy-egy leesett ceruza, radír. S én mégsem illettem oda. Észrevettem, hogy egyetlen ismerős arc sincs körülöttem. A vezetőt se láttam még soha. Forgolódva kerestem valami támpontot. Az arcom kigyúlt, a szívem vadul vert, rájöttem, hogy rossz buszra szálltam.
Haladtam valamerre, csak nem arra, amerre akartam.
Gondolataim elkalandoztak a nap közben zajlott beszélgetésekre, az unalmas órákra, a házi feladatokra, amiket még otthon el kell készítenem. Nem koncentráltam arra, merre megyek. A következmény az lett, hogy oda jutottam, ahol nem akartam lenni.
Többször is felidézve azt a napot, rájöttem, mennyire meghatározzák gondolataink életünk irányát. Mint az iskolabusz, a gondolataink is elvisznek valahova, de nem biztos, hogy oda, ahova menni szeretnénk.
Ha azzal foglalkozunk gondolatban, hogy nem értékel eléggé a főnökünk, odajutunk, hogy már nem leljük örömünket a munkánkban, s a teljesítményünk is romlani fog.
Ha azon jár az eszünk, milyen sokat teszünk másokért, és milyen keveset kapunk cserébe, neheztelés, türelmetlenség lesz a vége, és csökkenni fog szeretetünk.
Ha egész nap amiatt füstölgünk, amit a férjünk vagy gyermekünk elkövetett, és gondolatban kemény szavakkal illetjük őket, a végén veszekedés, egymás megbántása, kapcsolatunk romlása lesz az eredmény.
Ha azon agyalunk, miért engedett meg Isten valami rossz dolgot az életünkben, bizonytalanság, boldogtalanság lesz a részünk, mert csökkenni fog bizalmunk Istenben.
Ha a pénzre, karrierre, sikerre, élvezetekre fókuszálunk, az elveszettek földjére jutunk – idegesek, elégedetlenek leszünk.
Gondolatainknak erejük van, ezért irányítanunk kell őket. Ha hagyjuk, hogy szanaszét járjanak, hogy negatív irányba forduljanak, amelyik elvezet Isten nézőpontjától, annak teljes összeomlás lehet a vége.
Mai alapigénkben Isten rámutat, miért kell gondosan megválasztanunk gondolataink irányát: mert gondolataink meghatározzák, kik vagyunk és hogyan élünk.
Ha a stresszel járó helyzetekre mindig negatív gondolatokkal reagálunk, csak növeljük magunkban a feszültséget, és oda jutunk a végén, ahova nem akartunk elérkezni.
Gyermekkori emlékem arra int, hogy állandóan kérjem Istent, segítsen gondolataimat Rajta tartani, olyan gondolataim legyenek, amilyeneket Ő szán nekem. Akkor tudok az Ő tervei szerint élni, az Ő nézőpontjából látni az életemet, ha mindig tudatosan figyelem gondolataim irányának alakulását.
Gondolataink valóban kerekeken járnak. A tieid hova visznek téged?

Uram, segíts, hogy foglyul ejthessem gondolataimat, és a Neked tetsző helyes útra irányítsam őket. Add meg, kérlek, a vágyat, hogy ezt tegyem, s a Te nézőpontodból tekintsek életem eseményeire. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: Our Thoughts Have Wheels
Encouragement for today, 2012.október 22.
www.proverbs31.org/devotions