Felnőtté válásom újabb lépcsőfoka

Mennyire nem fogja fel az ember, amikor benne van egy állapotban, hogy azon túl kell lépni.
El kell szakítanom a kötelékeket, amik még lefognak. Fel kell szabadulnom teljesen.
Nem én döntöm el, hogy kire-kikre számíthatok, számítok.
Vagyok én – a pillanatnyi állás szerint Katival, mert a most elszakadt kötelékek kettőnket tartottak –, szabadon, függetlenül bárkitől, egyedül, és sosem egyedül. Ahogy a haldokló Kara Tippetts (szeretném ezt a nevet megjegyezni, azért írtam le) írja: Jézus közelsége elég.
Félelem nélkül, állandó készenlétben.
Mostmár érzem azt, amit az állatok átélnek. Mindig azt hittem, folyamatos stresszben, állandó félelemben élnek szegény őzek, impalák. Állandóan azt lesik, mikor kell menekülésre fogni. Nem félelem ez, csak éberség.
Készenlét. Ezzel együtt lehet teljesen békés és nyugodt az ember. Csak nem süpped bele az élete kényelmébe akkor sem, ha látszólag monoton módon telnek a napok, a hetek, a hónapok, az évek.
És nem számít arra, hogy van kire számítania.
Nem ő választja ki.
Ha majd esemény lesz, kiderül, ki az, aki mellette áll majd, és támogatja. Nem lesz egyedül, de nem ő választja ki a segítőit.
A férj, a gyermekek-unokák, a testvérek, a szomszédok, barátok stb. arra vannak, hogy megadják a szolgálat lehetőségét. Nem arra, hogy rájuk alapozzuk a biztonságunkat. Az csak és kizárólag Nála van, és Ő dönti el, hogy az adott pillanatban, kit használ fel közvetlen támogatásunkra.