Lélekerősítő levelek 170

Nem mindig a mi elgondolásunk a legjobb
Lynn Cowell

„Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.” Iz 55,8-9

Összetört lélekkel ébredtem fel az álomból. Azt álmodtam, hogy legidősebb lányom esküvője van, és nekem semmi részem nem volt benne.
Sem a lánykérésben. Sem a tervezésben. Semmiben egyáltalán. Álmomban a templom végében ültem, onnan néztem a szertartást. Mikor felhangzott a kedvenc zenéje, beleszédültem. Ez a lányom esküvője! Én miért ülök itt hátul? Beszaladtam a menyasszonyi öltözőbe, még ott találtam. Menyasszonyi ruhája tükrözte egyéni stílusát, egészen más volt, mint amit én elképzeltem. Ő jól érezte magát, én nem.
Mikor felébredtem, rájöttem, hogy ez az álom nem volt véletlen. Volt benne igazság, amit felszínre kellett hoznom.
A rideg valóság az, hogy igen, előfordul, hogy olyan anya vagyok. Előregyártott elképzelésekkel. Kimondatlan, idealizált álmokkal arról, mi hogyan legyen.
Pedig Isten szeretné, ha belátnám, hogy az én ötleteim, az én elképzeléseim, az én álmaim nem mindig a legjobbak. Az Övéi viszont igen.
Mai igénk rámutat, hogy Isten elgondolásai és a mieink nem ugyanazok. Az ő útjai mindig jobbak, az ő gondolatai mindig magasabbak, mint a mi útjaink és gondolataink.
Elképzelhetem én a tökéletes születésnapot, nyaralást vagy jövőbeni esküvőt, de lehet, hogy Istennek más tervei vannak. Jobbak. Talán nem úgy „tökéletesek”, ahogy én szeretném, de tökéletesek az Ő tervei és céljai szerint.
Ezt különösen anyaként nehéz megélni. A legjobbat akarjuk a gyermekeinknek, ezért kiválasztjuk a legjobb óvodát, iskolát, gimnáziumot, főiskolát vagy egyetemet. Tudva, mennyire nehéz elérni valamit ebben a mai világban, erőltetjük a terveinket, javaslatokkal, tanácsokkal nyomulunk, hogy gyermekeink olyan tanulmányokat, karriert, házastársat válasszanak, amilyet mi a legmegfelelőbbnek tartunk.
Akkor van gond, ha kihagyjuk terveinkből a legfontosabbat: Isten gondolatait, az Ő útjait.
Bölcsességünk, tapasztalatunk valóban érték, de ne hagyjuk figyelmen kívül Istent és az Ő tökéletesen bölcs döntéseit gyermekeink jövője felől. Ha ezt kihagyjuk, mi tehetünk róla, ha gyermekünk nem fogja meghallani Isten késztetéseit, vagy nem veszi figyelembe őket.
Elmondhatom, hogy napról napra fejlődöm, ami a vágyaimat, elvárásaimat illeti, de mindig térdre borulva kell kérnem ehhez Isten segítségét. Megnyugtat a tudat, hogy a bennem élő Szentlélek ereje által naponta Isten elé járulhatok, és alávethetem Neki gondolataimat, terveimet.
Nála tehetem le gyermekeimmel kapcsolatos terveimet és gondolataimat is.
Talán téged is megrémít, hogy vissza kell fognod magad attól, hogy gyermeked minden lépését irányítsd. Megmondom, engem mi nyugtat meg: az én Atyám az ő Atyjuk is, és még annál is jobban szereti őket, mint ahogyan én.
Éljük át ezt a biztonságot, mikor arra biztatjuk gyermekeinket, hogy Istent kövessék: az Ő tervei róluk és az életükről jobbak, mint a mieink.

Uram, taníts meg imádkozni legjobb terveid megvalósulásáért az én életemben, a családom életében és mindazokéban, akiket szeretek. Adj erőt napról napra, hogy lerakjam Eléd elvárásaimat. Azután tudjam otthagyni őket, és bízzam Benned, hogy Te mindig azon munkálkodsz, hogy a legjobb történjen a Te dicsőségedre. Jézus nevében, Ámen.

Lynn Cowell: Our Best Plans are Not Always Best
Encouragement for today, 2014.08.20.
www.proverbs31.org


Jól jönne egy törlés-gomb az életemben
Lysa TerKeurst

„Uram, te jól tudod, hogy az embernek nincs hatalmában az útja; és nem adatott meg neki, hogy irányt szabjon útjának, s maga irányítsa lépteit. Fenyíts hát meg minket, Uram, de csak mértékkel, nehogy haragodban megsemmisíts.” Jer 10,23-24

Nemrég valaki megkérdezte, hogy szeretek-e a szerkesztőkkel dolgozni. Jó kérdés. Tényleg. Ezzel a kérdéssel lehet legjobban ellenőrizni, hogy egy író az olvasói szempontjait tartja-e szem előtt, vagy csak gyönyörködni akar saját művében.
18 könyvet írtam eddig. De a tizennyolcadiknál éppolyan izgalommal vártam a szerkesztő munkáját, mint az elsőnél. Segít megtalálni a legmegfelelőbb szavakat.
Múlt nyáron, mikor a 18. könyvemet fejeztem be, rájöttem, hogy ezt a könyvet most először írtam meg. Ebben az értelemben elsőkönyves voltam – tizennyolcadszorra. Nagyon kellett a szerkesztőm bölcsessége. Így hát, igen, szeretek a szerkesztőkkel dolgozni, nagyon értékelem, hogy okosan használják a törlés-gombot, ha kell.
Ami azt illeti, szeretném, ha a mindennapi életemben is lenne egy szerkesztő és egy törlés-gomb. Hát nem szuper lenne?
Épp mikor kezd bennem felmenni a pumpa, kopogtatást éreznék a vállamon. A szerkesztőm jelezne így, és átnyújtaná a törlés-gombot, hogy töröljem megfogalmazódott szavaimat, és önmagamhoz méltóbb folytatást adjak az eddig történtekhez. Nem üvöltözne, nem követelőzne, hogy töröljek. Csak emlékeztetne rá, hogy van egy ilyen lehetőségem.
Kicsit úgy hangzik, mintha a Szentlélekről beszélnék, nem? Ő sem üvölt vagy követelőzik, de jó volna, ha odafigyelnék a kopogtatásaira a szívemen. Emlékeztet, hogy milyen hasznos újrafogalmazni valamit, vagy a törlés-gombot használni az életemben – szavaimmal vagy döntéseimmel kapcsolatban.
Ez a szelíd kopogtatás Jeremiás imádságát juttatja eszembe a 10,23-24-ben: „Uram, te jól tudod, hogy az embernek nincs hatalmában az útja; és nem adatott meg neki, hogy irányt szabjon útjának, s maga irányítsa lépteit. Fenyíts hát meg minket, Uram, de csak mértékkel, nehogy haragodban megsemmisíts.”
Fontos, hogy valaki kijavítson. Juttassa eszembe, hogy mindig hozhatok olyan döntést, amivel az Ő útján járok.
Ez lenne mindig a jó döntés. Ezt kéne követnie Isten leányának. Hiába vagyok keresztény hosszú évek óta, nem alapozhatok régi jó döntéseimre. Ismerjem fel, hogy minden napot akkor először élek meg.
És a mai nap annyi lehetőséget rejt! Sok-sok döntést kell hoznom, amik egyik vagy másik irányban indítanak tovább: azon az úton, melyen egyre hasonlóbbá válok Krisztushoz – vagy azon, amelyen egyre távolodom Tőle.
Mi hozzuk a döntéseket, és aztán ők alkotnak tovább minket.
Tehát mivel most először élem át ezt a mai napot, megvan a lehetőségem, hogy olyan feleség és anya legyek, amilyen régóta lenni szeretnék.
Mivel most először élem át ezt a mai napot, megvan a lehetőségem, hogy olyan barát legyek, amilyen régóta lenni szeretnék.
Mivel most először élem át ezt a mai napot, megvan a lehetőségem – de minek folytassam, érted, mire gondolok.
Nos, itt jelezne a szerkesztőm, és használná bölcsen a törlés-gombot, hogy megóvjon a szószátyárkodástól…
A lényeg: a mai nap nem csak egy következő gyöngyszem a múltban indult láncon. A mai nap az első. Egy igazi első nap.

Uram, köszönöm, hogy megmutatod, mennyire fontosak a döntéseink, a választásaink. Segíts, kérlek, hogy olyan döntéseket hozzak, amik a Te terveid szerint valók, nem az enyémek szerint. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: I Need a Delete Button for My Life
Encouragement for today, 2014.08.04.
www.proverbs31.org


Egy nő misszióban
Liz Curtis Huggs

„Az asszony otthagyta a korsóját, sietve visszatért a városba, és azt mondta az embereknek: ’Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?’” Jn 4,28-29

Ha beleveted magad Jézus karjaiba, nem tudhatod, hova fog magával vinni. Újdonsült keresztényként biztos voltam abban, hogy Isten valami távoli misszióba küld. Nagyon messze: Indonéziába.
Igaz, egy évtizedes vad, rosszlány-élet után csak féléve voltam hívő. Nem volt férjem, nem volt diplomám, Indonéziáról annyit tudtam, hogy hol fekszik a térképen. De megtanultam, hogy a keresztények hivatása, hogy „menjenek szerte a világba” (Mk 16,15). Nemde nekem is mennem kéne?
Mikor jelentkezem egy missziós iroda vezetőjénél, úgy gondoltam, odalesznek értem. Az igazgató nagyon kedves volt. Figyelmesen hallgatott, bólogatott, jegyzetelt. Aztán azt mondta, amire a legkevésbé számítottam. „Sajnálom, Liz, de … nem.”
Lelombozódtam. Azt hittem, ha közlöm, hogy szívesen élnék kunyhóban, és ennék bogarakat, azt válaszolják: „Nagyszerű! Itt írd alá.”
Az igazgató aztán megmagyarázta, miért nem vagyok a legjobb jelentkező külföldi misszióra. „Liz, te már alaposan ismersz egy olyan kultúrát, amiről a keresztények jó részének fogalma sincs.” Tudtam, mire céloz. A régi életemre. A rosszlány életemre.
A hangja meglágyult. „Ismered az asszony történetét a kútnál? Miután találkozott Jézussal, visszament a városba, ahol mindenki ismerte mocskos életét, és beszélt nekik Jézusról. Neked is ezt kell tenned.”
„Úgy érti, azoknak, akikkel lógtam?” Belevörösödtem a gondolatba. „Azoknak, akikkel buliztam? A férfiaknak, akikkel lefeküdtem? Az olyan embereknek??”
Úgy éreztem, Indonézia képe lassan feloszlik, és helyére a barátaim jól ismert arca kerül – azoké az embereké, akik túl sokat tudnak rólam. Eltévedt, összezavarodott embereké, amilyen magam is voltam azelőtt. Olyan embereké, akiknek szükségük volt rá, hogy halljanak Jézusról.
„Ne félj,” szólt az igazgató, és gyengéden a vállamra tette a kezét, mialatt az ajtó felé kísért. „Istennek majd gondja lesz Indonéziára.”
Így hát visszatértem Louisville-be, és beszámoltam életem alakulásáról. Nem voltak kunyhók, nem voltak bogarak, de volt egy missziós terület, amire ki voltam képezve, egyszerűen azáltal, hogy ismertem a nyelvüket. És mert szerettem őket.
Nemsokára egyik munkatársam megtért Jézushoz. Aztán egy másik is. Meg egy harmadik. Ki gondolta volna?
Isten. De nem hagyta figyelmen kívül Indonézia iránti vágyakozásomat sem.
Húsz évvel azután, hogy nem mentem külföldi misszióba, a kiadóm standjánál ültem egy keresztény könyvvásáron. A nemzetközi ügyekkel foglalkozó kollégám odajött, és félrehívott. „Liz, gyere, ismerkedj meg Yanival a World Harvest egyesülettől.” Törékeny, sűrű fekete hajú nő nézett rám ragyogó szemekkel. „Épp három könyvét fordítom, szeretném, ha olvashatók lennének az anyanyelvemen.” „Csodálatos!” – örvendeztem. „Melyik országban él?” Újra rám ragyogtatta a tekintetét: „Indonéziában.”
Istenem! A szavaim el fognak jutni oda, még ha én nem is jutottam el. Ezt is csak Isten tudja így megszervezni!
És itt még nincs vége. Mikor elmeséltem ezt az élményemet egy evangelizációs konferencián, az egyik meghívott előadó odajött hozzám. „Liz, szeretnél előadást tartani Indonéziában is?”
Nagyot dobbant a szívem. Még hogy szeretnék-e?! Alig tudtam kinyögni: „K-kik előtt kellene beszélnem?”
„Női közönség előtt” – nyugtatott meg. „Női misszionáriusok előtt.”

Uram, irgalmad gyengédségére nem találok szavakat. Semmit sem hagysz figyelmen kívül. Mindenre gondolsz. Teljesíted legmélyebbről fakadó vágyainkat is a Te tökéletes akaratod, tökéletes időzítésed szerint. Ismered jól missziós területeinket, Uram, jobban, mint mi magunk. Segíts, kérlek, hogy szolgáljunk Téged ott, ahova küldesz. Jézus nevében, Ámen.

Liz Curtis Higgs: Woman on a Mission
Encouragement for today, 2014.09.02.
www.proverbs31.org


Mikor az utunk tele van kátyúval
Alicia Bruxvoort

„Egyenes az igazak útja, az igaz ember ösvényét te egyengeted.” Iz 26,7

Az első tanítási nap előtti este legkisebb gyermekem, Joshua, közölte, hogy inkább megy börtönbe, mint óvodába.
Bátyja szarkasztikusan motyogott valamit az igazgatói iroda ablakain lévő börtönrácsokról, nővére meg az óvodai élet gyönyörűségeit ecsetelve próbálta enyhíteni Joshua rettegését.
„Tudtad, hogy ha kiesik egy fogad az óvodában, apró kincsesdobozba teszik, és hazahozhatod?” – kédezte Hannah.
Joshua vigyorgott egyet, majd benyúlt a szájába, hogy lógó fogakat keressen. Mikor azonban itt volt az ideje, hogy fényesre sikálja őket, majd ágyba bújjon, a mosoly leolvadt az arcáról, és a félelmek visszatértek:
De mi lesz, ha megbotlok a szőnyegen?
Mi lesz, ha megfájdul a fülem az egész napi figyeléstől?
Mi lesz, ha elfelejtem felnyújtani a kezemet, mikor jelentkezni kell?
Mi lesz, ha én leszek az egyetlen a csoportban, aki még nem tud olvasni?
Ami azt illeti, Joshua nem volt egyedül az aggodalmaival. Szüntelenül imádkoztam az új tanévről, biztos voltam benne, hogy Isten a legmegfelelőbb óvodai csoportba rakta a kisfiamat. De semmilyen tanteremben vagy csoportszobában nem tudtam elképzelni a gyermekemet. Sokkal jobban szerette a pocsolyákat, mint a könyveket, a kalapácsot, mint a ceruzát.
Joshua szemhéja lecsukódott, a légzése egyenletessé vált. De mielőtt teljesen megadta magát az álomnak, még előjött egy utolsó kifogással: „Nem mehetek óvodába, Mami, mert nem lóg egyik fogam sem!”
Megnyugtattam, hogy az óvodába menésnek nem feltétele a lógó fog, aztán kimentem a konyhába elkészíteni a holnapi szendvicseket. Pár perc múlva a férjem ott talált a konyhaszéken sírdogálva a mogyoróvaj fölött, és be kellett vallanom aggodalmaimat. „Nem tudom elképzelni, hogyan fogja végigcsinálni Joshua ezt a tanévet.”
„Nem neked kell kitalálnod” – válaszolt a férjem, és gyengéden letörölt az arcomról egy mogyoróvaj darabkát. „Ez Isten dolga.”
Voltál már ebben az élethelyzetben? Talán megpróbáltad keresni Isten útját, követni az iránymutatását, és ott találtad magad egy úton, akadályokon keresztül botladozva.
Néha az utunkon lévő kátyúk elbizonytalanítanak: vajon a jó úton járunk? Megválaszolatlan nehéz kérdések miatt kételkedni kezdünk az iránymutatásban, amit kaptunk.
Ám mai igénk arra figyelmeztet, hogy nem a mi dolgunk elhárítani az útakadályokat. Ha engedjük, hogy Isten vezessen, ő el fogja egyengetni az utat: „Egyenes az igazak útja, az igaz ember ösvényét te egyengeted.” Iz 26,7
Legyen bármilyen az út, Istennek terve van minden lépésre (Jer 29,11). Lehet, befordultunk az új tanévbe, vagy nem találjuk helyünket az üresen maradt fészekben; fájdalmakkal kikövezett sikátoron botladozunk, vagy új munkahelyünkön próbálunk helytállni. Mindegy, merre tartunk, Isten tud minden kátyúról, ami a nekünk szánt úton található.
Nem volt tökéletes Joshua óvodai éve, de Isten hűséges maradt. Kilenc hónappal később, mikor a tanév utolsó reggelén vártuk a nagy sárga buszt a megállóban, kisfiam bevallotta, hogy meggondolta magát. Fogatlan mosollyal elismerte: százszor jobb az óvoda, mint a börtön! A busz lassított, megállt, Joshua felszállt rá. Orrát az ablakhoz nyomva nevetve integetett. Akkor vettem észre az apró fehér csíkot foghíjas felső ínyén.
Nemsokára egy fog lakja be azt a kedves lyukat a mosolyában. Mert így működik a mi hűséges Istenünk: minden rést betöm a maga tökéletes módján és tökéletes időzítésében.

Uram, én nem tudtam elképzelni, de Te tudtad, mi hogyan lesz. Tölts fel bátorsággal, mikor az utam tele van kátyúkkal. Adj hitet és bizalmat a követésedhez, és nyisd fel szememet, hogy meglássam munkálkodásodat, mialatt végigmegyek az úton, amit nekem készítettél. Köszönöm, hogy útmutatást és békességet adsz a Te tökéletes időzítésed szerint. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: When Potholes Fill Your Path
Encouragement for today, 2014.09.03.
www.proverbs31.org


Ha valami el akar téríteni tervezett tennivalóidtól
Leah Pascal

„Jézus így válaszolt: ’Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.’” Lk 9,62

Dolgom van, semmi nem állíthat meg. Legalábbis így gondoltam. Telve energiával, eltökélten nekilendültem, hogy elvégezzem tervezett tennivalóimat.
Mivel sok dolgom volt, az időm meg kevés, gyorsan beálltam egy parkolóba, és kiszállva a kocsiból nagy iramban elindultam a helyi kisbolt bejárata felé.
Útközben a szemem sarkából láttam, hogy emberek csoportosulnak egy földön lévő valami körül. Nem hagytam, hogy letérítsen utamról, befordultam a sarkon, hogy az ottani bejáraton menjek be. És akkor valami történt. Egy megbökés. Tudás. Suttogás szavak nélkül a szívemben: „Menj oda az emberekhez”.
Először nem hallgattam rá, biztos csak a kíváncsiság szólalt meg bennem. Egy véletlenül felmerülő gondolat, amit el kell hessegetni. De aztán leesett. Egyáltalán nem vagyok kíváncsi, nem érdekel, mi van ott. Csak az érdekel, hogy mielőbb végezzek az itteni vásárlással.
Semmi közöm hozzá, nem az én dolgom.
Ám megint meghallottam suttogást: „Leah, azt akarom, hogy menj oda”.
Mosolyogva, örömmel a szívemben odakanyarodtam az emberek felé.
NEM. Nem ez történt. Inkább valami ilyesmi: Mély sóhajtás. Lassú megfordulás. Idegesség.
Felismertem Isten nógatását. Akartam is engedelmeskedni. Tényleg akartam. De a másik felem folytatni akarta, amit elterveztem.
Ez az eltérítés szétzilálja a szépen eltervezett napomat, nem tudom elvégezni, amit kell. Biztos valami lényegtelen dolog.
Megadóan folytattam az utam az emberek felé, és megláttam, hogy egy férfi fekszik a földön. Erős izzadságszag, tömény alkoholbűz, áporodott dohányfüst keveréke töltötte be a levegőt.
Néztem rongyos ruháját, duzzadt lábát, keze és arca tele volt karcolásokkal.
Szeme mélyen lecsukva, a férfi mozdulatlan volt. Az emberek csendben álltak, és nézték a földön fekvő testet. Nem láttam, hogy lélegzik-e, de messziről meghallottam egy mentő szirénáját.
Úton a segítség, én is útra kelhetek. Ekkor megint hallottam a suttogást: „Térdelj le, és imádkozz érte”.
De komolyan, Uram… térdeljek le? Itt a parkolóban? Nem lehetne, hogy állva összefognám a kezem, és hangtalanul imádkoznék érte? Mindenki azt fogja hinni, hogy megbolondultam. Különben is mindjárt ideér a segítség.
„Térdelj le, és imádkozz érte.”
Engedelmeskedtem. Letérdeltem a férfi mellé, kinyújtottam a kezem, és lágyan rátettem a vállára. Elkezdtem imádkozni hangosan. Senki nem szólt egy szót sem. Fura volt. Kellemetlen. Őrültség. És akkor megéreztem, hogy valakinek a keze megérinti a vállamat. A következő pillanatban ott térdelt mellettem egy nő, kezét rátette a férfi karjára. Aztán még egy kéz kinyúlt felé. Még egy hang válaszolt az előimádkozásra.
Pár pillanat múlva ez a látszólag idegenekből álló csoport erőteljes imaközösséggé változott. Egy forgalmas bolti parkoló közepén. A nemkívánt eltérítés isteni találkozóvá alakult.
Senki nem ellenkezett. Senki nem ment el onnan. Folytattuk az imádkozást mindaddig, míg a mentősök megérkeztek, ellátták a férfit, és elindultak vele a kórházba. Míg hallgattam a szirénák távolodó hangját, csak álltam ott megkövülten attól, amit Isten művelt velünk, közöttünk.
Ha nem hallgatok a suttogásra, kimaradok egy csodaélményből. Végeztem volna a dolgomat, de lemaradtam volna egy isteni találkozóról. „Fontos” tennivalóim eltörpültek amellett, amit az előbb átéltem: Isten szíveket kötött össze, és gyönyörű imatakarót szőtt belőlük egyik megtört gyermeke fölé.
Isten ünnepet lehelt a mindennapiba – azáltal, hogy egy csoport idegen ember hajlandó volt a megfelelő pillanatban letérni tervezett útjáról.
Sok tennivalóval ébredtél? Eltökélten elindultál az úton, amit mára megterveztél? Ha valami el akar téríteni, próbálj egy pillanatra odafigyelni, vajon nem Isten nyújt-e át neked meghívót egy találkozóra? Mindennapi esemény köntösét viselheti. De ha odafordulsz, és azt mondod: „Igen, Uram, engedelmeskedem”, meg fogod tapasztalni Isten jelenlétét és dicsőségét!

Uram, köszönöm, hogy isteni találkozókra hívsz, add, hogy mindig igennel válaszoljak. Jézus nevében, Ámen.

Leah DiPascal: Overriding Your To-Do List
Encouragement for today, 2014.09.01.
www.proverbs31.org