„Egyetlen dolgot kérek, hogy ez a békesség, ami a szívemben van, megmaradjon”

14 Set, 2015 - 08:40 • Aura Miguel (Vatican)
Következzék a teljes interjú Ferenc pápával, amit az egyik portugál rádiónak adott:
A teljes interjú meghallgatható (kérdések portugálul, válaszok spanyolul) itt: http://rr.sapo.pt/noticia/34088/pope_i_trust_the_young_politicians_corruption_is_a_global_problem


A „világ végéről jött” pápaként milyennek látja Portugáliát és a portugál embereket?

Eddig egyetlen egyszer voltam Portugáliában, a repülőtéren, évekkel ezelőtt. Variggal repültem Rómába, és a repülőnk rövid időre megállt Lisszabonban, ezért csak a repülőteret ismerem. De van sok portugál ismerősöm. Buenos Airesben a szemináriumban sok portugál emigráns dolgozott. Jó emberek, jó kapcsolatban a szeminaristákkal. Édesapámnak is volt egy portugál kollégája. Emlékszem, Adelinónak hívták. Egyszer meg találkoztam egy portugál hölggyel, túl volt a nyolcvanon, jó benyomást tett rám. Tehát elmondhatom, sosem találkoztam rossz portugál emberrel.

A portugál püspököknek tartott előadásában amellett, hogy dicsérte a portugál népet, és derűs képet rajzolt az egyházról, két problémát említett: egyet a fiatalokkal, a másikat a hitoktatással kapcsolatban. Egy hasonlatot használt: „az elsőáldozós ruha már nem jó a fiatalokra”, de bizonyos közösségek „ragaszkodnak hozzá, hogy a fiatalok ezt viseljék”. Kifejtené, mi a probléma?

A beszédmód. A fiatalok sokkal lazábbak, megvan a saját ritmusuk. Hagynunk kell, hogy fejlődjenek, támogassuk, ne hagyjuk magukra őket, álljunk mellettük. De ezt tegyük óvatosan, tudva, mikor van itt az ideje a szólásnak, és hogyan kell hosszan csendben maradni. A fiatalok nyughatatlanok. Szeretnék, ha békén hagynák őket, és ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy „az elsőáldozási ruha már nem jó rájuk”. A gyerekek szeretik ezt a ruhát, mikor áldozni mennek. Elkápráztatja őket. De a fiatalokat más kápráztatja el, mert megváltoztak, megnőttek, keresnek-kutatnak, ugye? Ezért hagyjuk őket növekedni, legyünk mellettük, tiszteljük őket, igazi édesapaként beszéljünk hozzájuk.

Igen, mert ugyanakkor bizonyos követelményeket kell állítanunk, amik nem vonzóak számukra.

Ezért kell megtalálni, mi az, ami vonzza a fiatalt, és azt kérjük tőle. Például ha azt javasolják – és ezt sokfelé látjuk – hogy menjen kirándulni, táborozni, vagy valahová misszióba, néha egy „cotolengóba” (otthonok a szegények, súlyos fogyatékosok számára, akiket magukra hagyott a családjuk, és veszélyeztetettek; egy olasz pap alapította a rendszert) ápolni egy hétig, két hétig az ottlakókat, a fiatal fellelkesül, mert tenni szeretne az emberekért. Úgy érzi, beburkolják.

„Beburkolják”?

Igen, bevonják valamibe, és ő elköteleződik. Már nem kívülről néz befelé. Bevonódik, vagyis elköteleződik.

Akkor viszont miért nem marad ott?

Mert a maga útját járja.

Akkor hát mi az, amit az egyháznak meg kell lépnie? Beszélt egyfajta hitoktatásról, amelyik elméleti síkon marad, és képtelen személyes találkozást kieszközölni…

Igen, fontos, hogy a hitoktatás ne maradjon pusztán elméleti síkon, Az úgy nem működik. A hitoktatás az élethez nyújt tanítást, ezért három nyelvet kell magába foglalnia: az értelem nyelvét, az érzelem nyelvét és a kéz nyelvét. A hittan mindhármat kell, hogy tartalmazza, azaz: a fiatal tanulja meg, mi a hit, gondolkozzék rajta, de ugyanakkor érezze is szívében, mi a hit, és egyben tegye is, amit tennie kell. Ha a hitoktatásból bármelyik hiányzik e három közül, akkor megreked. Három nyelv: gondolkozz azon, hogyan érzel, és mit teszel, érezd, amit gondolsz, és amit teszel, tedd, amit érzel, és amit gondolsz.

Önt hallgatva mindez olyan világosnak látszik, de ha körülnézünk, főleg a régi Európában, a régi kereszténységben, a dolgok nem így mennek. Mi hiányzik? Szemléletváltás? Mit tesz ezért?

A szemléletváltáshoz nem értek, én sem tudok mindent, ugye? De az igaz, hogy a módszertan gyakran hiányos. Találnunk kell egy hitoktatási módszert, amiben három dolog ötvöződik: az igazságok, amit hinnie kell, amit éreznie kellene, és az, amit meg kell tennie – ez így együtt.

Kedves Szentatya, Portugáliába várjuk Önt a Fatimai Szűzanya első megjelenésének századik évfordulójára. Három pápa járt már nálunk (II. János Pál háromszor is). Ön elkötelezett híve a Boldogságos Szűznek, mit vár 2017-es látogatásától?

Nos, tisztázzunk valamit. Nagyon szeretnék elmenni Portugáliába az évfordulóra. 2017-ben lesz Brazíliában az Aparecidai Miasszonyunk kép megtalálásának háromszázadik évfordulója is.
Ezért oda is el szeretnék menni, azt megígértem. Portugáliával kapcsolatban azt mondtam, hogy szeretnék elmenni. Könnyebb eljutni Portugáliába, egy nap alatt, vagy legfeljebb másfél, két nap alatt megfordulhatunk. Hogy meglátogassuk a Boldogságos Szüzet. Ő anya, igazi édesanya, jelenlétével támogatja Isten népét. Ezért hát szeretnék elmenni Portugáliába, ami egy kiváltságos ország.

És mit vár tőlünk, portugáloktól? Hogyan készülhetünk fel a látogatására, hogyan tudjuk legjobban követni Miasszonyunk kéréseit?

Szűz Mária mindig azt kéri, hogy imádkozzunk, hogy vigyázzunk a családunkra, és teljesítsük a parancsolatokat. Nem kér semmi különöset. Kéri, hogy imádkozzunk azokért, akik valamiképpen elvesztették az irányt, azokért, akik bűnösnek vallják magukat – mind azok vagyunk, nem? Én elsőként. De ő kéri ezt, és a kérések teljesítése felkészít, azokon az anyai, igaz anyai üzeneteken keresztül… Szeretné, ha a gyermekek továbbadnák ismeretüket róla. Furcsa. Mindig az egyszerű lelkekhez szól, ugye? A nagyon egyszerűekhez.

Mialatt beszélgetünk, a világban menekültválság van. Hogyan éli meg ezt a helyzetet?

Ez csak a jéghegy csúcsa. Ezek az emberek menekülnek a háborútól, az éhségtől, de ez csak a jéghegy csúcsa. Alul ott van az ok. Az ok pedig nem más, mint egy rossz, igazságtalan társadalmi-gazdasági rendszer, mindenben, a világban – ha a környezeti gondokról beszélünk -, a gazdaságban, a politikában. Az ember kellene, hogy a középpontban álljon. A mai uralkodó gazdasági rendszer kivette az embert a középpontból, és a pénzistent állította a helyére, meg a divatbálványt. Vannak statisztikák, nem emlékszem pontosan, talán rosszul mondom, de a világ népességének 17%-a rendelkezik az összvagyon 80%-ával.

És a harmadik világ országai kizsákmányolásának következménye, hogy ezek az emberek most mind Európába akarnak jönni.

Ugyanez a folyamat zajlik a nagyvárosokban. Miért jelennek meg a nyomornegyedek a nagyvárosok szélén?

Ugyanaz a jelenség…

Ugyanaz. Olyan emberek, akik vidékről jöttek fel, mert kivágták az erdeiket, monokultúrákat vezettek be. Nincs munkájuk, ezért felmennek a nagyvárosokba.

És ez zajlik Afrikában is…

Afrikában ugyanaz a jelenség. Ezért ezek a bevándorlók, akik Európába jönnek, ugyanúgy, egy helyet keresnek maguknak. És persze, Európát ez most meglepi, el sem akarja hinni, hogy ez megtörténhet, ugye? Pedig megtörténik.

Amikor Ön Strassburgban járt, megmondta, hogy az okokat kell kezelni, nem csak az okozatot. Úgy tűnik, senki sem hallgatott Önre akkor, most pedig már világosan látszanak az okozatok…

El kell jutnunk az okokig.

De talán senki sem hallgatott Önre…

Ahol az ok az éhség, munkát kell adnunk, beruházásokat kell végbevinni. Ahol a háború az ok, a béke lehetőségét kell kutatni, a békéért kell dolgozni. Manapság a világ önmagával áll háborúban, azaz részháborúk vannak itt-ott, de háború zajlik a föld ellen is, mert tönkreteszik a földet, közös otthonunkat, a környezetet. Olvadnak a gleccserek az Északi Sark környékén, a jegesmedve egyre északabbra költözik, hogy életben maradjon…

És úgy tűnik, elfeledkezünk arról, hogy az emberrel, az ő sorsával foglalkozzunk… Hogyan látja Európa válaszreakcióit, a sokféle hozzáállást: van, aki falat épít, mások vallás szerint kiválogatják a menekülteket, megint mások arra használják a helyzetet, hogy demagóg beszédeket tartsanak…

Mindenki a saját kultúráját értelmezi. És néha az ideológiai értelmezés, az eszméké, elméleteké könnyebb, mint elvégezni a feladatot, ami a valóság. Európától távol is van egy jelenség, ami mélyen elszomorított, a rohingyák sorsa (Ők egy muszlim népcsoport, valószínű myanmari eredetűek. Etnikai és vallási alapon kiközösítették és üldözik őket. Az ENSz a világ egyik legüldözöttebb kisebbségekén tartja őket számon.) Kiűzték őket az országukból, csónakokban vízre szálltak. Elérnek egy kikötőbe vagy egy partszakaszra, ott kapnak ételt meg vizet, aztán visszaküldik őket a tengerre, nem fogadják be őket. Hiányzik a befogadó emberség képessége a világban.

Igen, mert ez már nem tolerancia, több, mint a tolerancia: befogadásra van szükség…

Befogadásra, az emberek befogadására, úgy, ahogy vannak. Én is bevándorló családból származom, az 1929-es argentínai bevándorlókhoz tartozunk. De Argentínába 1884 óta érkeztek olasz és spanyol bevándorlók – nem tudom, az első portugál hullám mikor érkezett. De elsősorban ebből a három országból érkeztek az emberek. És mikor megérkeztek, egyeseknek volt pénzük, mások mentek a bevándorló-szállásokra, ahonnan a nagyvárosokba küldték őket. Munkába álltak, vagy munkát kerestek. Igaz, hogy akkoriban volt munka, de az én felmenőim, akik ugyan kaptak munkát 29-ben, a harmincas évek gazdasági krízise folytán 1932-ben utcára kerültek minden nélkül. Nagyapám vett egy raktárépületet 200 peso kölcsönből, és édesapám, aki könyvelő volt, egy kosárból árult mindenfélét. Megvolt bennük az akarat, hogy küzdjenek, hogy boldoguljanak. Tudom, mit jelent a bevándorlás! Aztán jött a második világháborús hullám, főleg Közép-Európából, sok lengyel, szlovák, horvát, szlovén érkezett, de jöttek szíriaiak és libanoniak is. És valahogy mindig megoldottuk. Most Amerikán belül zajlik a ki-bevándorlás, más amerikai országokból érkeznek az emberek Argentínába, bár számuk csökkent az utóbbi években, mert egyre kevesebb a munka Argentínában.

És Mexikóból az Egyesült Államokba..

Ez a népvándorlás jelenség valóságos. De anélkül szeretnék beszélni róla, hogy ujjal mutogassak valakire. Ahol van egy üres hely, az emberek jönnek, és betöltik. Ha egy országban nem születnek gyermekek, jönnek a bevándorlók, és elfoglalják a helyüket. A születési arányokra gondolok Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban. Úgy tudom, közel van a 0%-hoz. Ha tehát nincsenek gyerekek, helyük üresen marad. És ez a gyermek-nem-akarás részben – az én értelmezésem szerint, ami lehet, hogy téves - a kényelem kultúrájából következik. Saját családomban hallottam pár évvel ezelőtt, az olasz unokatestvérem mondta: „Gyerekek? Azt már nem. Szeretünk utazni, amikor szabadságon vagyunk, vagy vásárolunk egy villát, vagy ezt vagy azt…” És az idősek egyre inkább elmagányosodnak. Szerintem Európa legnagyobb feladata, hogy újra Európa-anyává váljon…

… ahelyett, hogy…

… Európa-nagymama legyen.
Ugyanakkor vannak európai országok, amelyek fiatalok, például Albánia. Albánia nagy hatást gyakorolt rám, 40-45 éves emberek… és Bosznia és Hercegovina, tehát azok az országok, amelyek a háború után épültek fel újra.

Ezért látogatott el oda…

Igen, persze, jel ez Európa számára.

De ennek a kihívásnak most, hogy menekülteket kell befogadni, akik elindultak Európa felé, ön szerint lehet pozitív hatása Európára? Jótékony, provokatív hatása? Felébred végre Európa, és irányt vált?

Talán. Az is igaz, elismerem, hogy manapság a határbiztonsági feltételek már nem olyanok, mint régen. Az az igazság, hogy alig 400 kilométerre Szicíliától egy hihetetlenül kegyetlen terrorista csoport tanyázik. Van esély a beszüremkedésükre, tagadhatatlan.

Ami Rómát is elérheti….

Igen. Senki sem állíja, hogy Róma mentes a fenyegetettségtől. De vannak óvintézkedések, amiket meg lehet hozni, ezeknek az embereknek meg munkát lehet adni. Ám itt van egy másik nagy probléma, hogy Európában tombol a munkanélküliség válsága. Van egy ország, pontosabban három országból hozom a példát, nem említem meg őket név szerint, csak annyit mondok, hogy Európa legjelentősebb országai közé tartoznak, ahol a 25 év alattiak munkanélküliségi rátája az egyikben 40%, a másikban 47%, a harmadikban 50%. Munkanélküliségi válság van, a fiatalok nem találnak munkát. Az egész tehát nagyon összetett, nem szabad leegyszerűsíteni. Természetes, hogyha egy menekült érkezik, a biztonsági elővigyázatosság ellenére be kell, hogy fogadjuk, mert ez bibliai parancs. Mózes mondta a népnek: „fogadjátok be az idegent, mert ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén”.

De az ideális az volna, ha nem kéne menekülniük, és otthon maradhatnának?

Így igaz. Természetesen.

Szentatya, a vasárnapi Angelusban konkrét feladatként szabta meg a menekültek befogadását. Érkeztek-e visszajelzések? Pontosan mi az, amit elvár?

Én azt kértem, hogy minden plébániai közösség, minden egyházi intézmény, minden kolostor fogadjon be egy családot. Egy családot, nem egy személyt. A család több alapot ad a biztonságra, a visszafogottságra, kevesebb esély van a másfajta beszüremkedésre. Amikor azt mondom, hogy egy plébánia fogadjon be egy családot, nem úgy értem, hogy menjenek, lakjanak a pap házában, a plébánián, hanem hogy minden közösség nézzen körül, nincs-e olyan hely, az iskolának egy szeglete például, ami kis lakássá alakítható, vagy ha szükséges, kibérelnek egy kis lakást a család számára. A lényeg, hogy legyen fedél a fejük felett, fogadja őket magába egy közösség. Igen, sokféle reakciót kaptam. Vannak szinte teljesen kiürült kolostorépületek….

Két évvel ezelőtt is kinyilvánította ezt a kérését, akkor milyen válaszokat kapott?

Összesen négyen reagáltak. Egyik a jezsuitáktól érkezett /nevet/; így kell ezt, jezsuiták! De ez komoly téma, mert hát ott van még a pénzisten kísértése is. Bizonyos szerzetesrendek azt válaszolják, hogy „nem, most, hogy kiürült a kolostor, átalakítjuk szállodává, hogy fogadhassunk vendégeket, és így tudjuk fenntartani magunkat, vagy keressünk pénzt”. Ha ez az, amit tenni akartok, hát fizessetek adót! Egy egyházi iskola adómentes lenne, de ha szálloda, ugyanúgy meg kell fizetnie az adót, mint a szomszédja. Különben nem tisztességes az üzlet.

Azt már mondta, hogy itt a Vatikánban befogadnak két családot…

Igen, két családot. Tegnap mondták, hogy már kiválasztották a két családot, és a két vatikáni plébániáról vállalták, hogy értük mennek, és megkeresik őket.

Már azonosították őket?

Igen, igen, igen. Comastri bíboros foglalkozott azzal, ő az én általános helynököm a Vatikánban, meg Ms Konrad Krajewski, az apostoli szociális gondozó, aki a hajléktalanokkal foglalkozik. Ő felelt az oszlopos folyosón a zuhanyzók felállításáért meg a borbélyok felvételéért – egyszerűen csodálatos. Ő szokta elvinni a hajléktalanokat múzeumokba meg a sixtusi kápolnába…

És meddig fognak itt maradni ezek a családok?

Ameddig az Úr akarja. Ugye, nem tudjuk, hogy fog végződni ez az egész? Mindenesetre szeretném azt mondani, hogy Európa kinyitotta a szemét, és ezt köszönöm. Köszönetet mondok azoknak az európai országoknak, akik rányitották erre a szemüket.

Médiacsoportunk más keresztény intézményekkel és más vallásokkal együtt csatlakozott egy platformhoz, aminek a célja segíteni a menekültek befogadását. Volnának-e biztató szavai a segítők felé, és hallgatóink, valamint munkatársaink felé?

Gratulálok önöknek, és köszönöm mindazt, amit tesznek. Hadd mondjak valamit: már tudjuk, hogy az Ítélet Napján mi lesz az ítélet önökről. Szent Máté evangéliumának 25. fejezetében le van írva. Amikor Jézus megkérdezi önöktől: „Mikor éhes voltam, adtatok ennem?”, önök azt válaszolják: „Igen”. „És amikor menekült voltam, segítettetek?” „Igen”. Gratulálok, át fognak menni a vizsgán! Szeretnék mondani valamit a munkanélküli fiatalokról is. Azt hiszem, sürgős feladata főleg azoknak a rendeknek, amelyek tanítással foglalkoznak, de a világiaknak, a világi pedagógusoknak is, hogy tanfolyamokat indítsanak. Rövid, sürgősségi tanfolyamokat. Ha egy fiatal munkanélküli megtanul főzni vagy hegeszteni hat hónap alatt, hogy kisebb munkákat már el tudjon végezni – mindig lesznek a ház körül javítanivalók -, vagy szobafestő lesz, ezekkel a tapasztalatokkal már könnyebben jut munkához, még ha csak részmunka vagy időszakos munka is az. Alkalmi munkákat fog tudni vállalni, és már nem lesz munkanélküli. A sürgősségi oktatás idejét éljük. Ezt csinálta Don Bosco is. Mikor látta, mennyi gyerek van az utcán, azt mondta: tanítani kell őket. De nem gyömöszölte be őket az elemi vagy középiskolába, hanem szakmát tanulni küldte őket. Megegyezett néhány áccsal, asztalossal, aki megtanította a sihedereknek az alapokat, így mindig fenn tudták tartani magukat.
Szeretnék elmondani egy történetet Don Boscóról. Itt Rómában történt, a Trastevere közelében, ahol

…szegény vidék…

Igen, nagyon szegény, de hát az a divat a fiataloknál, hogy mindenki elmegy hazulról szórakozni. Nos, Don Bosco egy lóhúzta kocsiban hajtott el az úton, amikor valaki megdobta egy kővel a kocsit, és kitört egy ablakot. Ekkor Don Bosco így szólt a kísérőihez: „Itt fogunk megtelepedni!” Látja, szembesült egy agresszív cselekedettel, és ebben esélyt látott a segítésre, az emberek a gyerekek, a fiatalok segítésére, akik máshoz nem értenek, csak a rongáláshoz. Ma egy kis szalézi plébánia van azon a helyen, aminek az iskolájában a környék gyermekei, fiataljai tanulnak, és más módokon is segítik őket. És ezzel visszakanyarodtunk a fiatalokhoz: fontos, hogy a mai fiataloknak, főleg azoknak, akik nem kapnak munkát, sürgősségi oktatást nyújtsunk valamilyen területen, ami biztosítja a megélhetésüket.

Ön nagyon kritikus az európai és nyugati, tehát az úgynevezett első világbeli életstílussal szemben, mely túlságosan kényelemközpontú. Mi az, ami legjobban zavarja?

Nos, ez ugyanúgy érvényes az amerikai nagyvárosokra, észak- és dél-amerikaiakra is, ott is ugyanaz a probléma, nem csak Európában…

… igen, az úgynevezett első világban….

Igen, a nagyvárosokban. Buenos Airesben is van egy nagy, kényelmi kultúrán alapuló zóna, aztán ott vannak a város körül a nyomornegyedek és más hasonlók gyűrűi. Ami Európát illeti, nem vetném ugyanezt a szemére. El kell ismerni, hogy Európának kiemelkedő kultúrája van. Valóban, többszáz éves kultúrája, ami együtt jár bizonyos intellektuális kényelemmel. De amit Európának üzennék, az azzal kapcsolatos, hogy képes lenne visszavenni a karmester szerepet a nemzetek koncertjében. Újra Európa kellene hogy legyen az, aki megmutatja az utat, amin menni kell, mert neki megvan az ehhez szükséges kultúrája.

De vajon megőrizte-e Európa az önazonosságát? Olyan helyzetben van, hogy ki tudja nyilvánítani ezt az önazonosságot?

Sokáig, keményen gondolkoztam azon, amit Strassburgban mondtam. Visszatérnék ehhez: Európa nem halt meg. Kicsit talán nagymamás lett /nevet/, de visszatérhet, és anya lehet újra. Én bízom a fiatal politikusokban. Ők más nótát fújnak. Van egy világszerte tapasztalható probléma, ami nemcsak Európát, de az egész világot megfertőzte, és ez a korrupció. Korrupció minden szinten. Ami pedig sekély erkölcsiség jele, nemde?

Legújabb enciklikájában Ön beszél erről, kéri az embereket, legyenek éberebbek, aktívabbak, de még mindig nagymérvű tartózkodást tapasztalunk. Ha a választási eredményeket nézzük mindenfelé, a nem szavazók száma gyakran magasabb az egy-egy pártra voksolókénál…

Mert az emberek csalódottak. Ennek oka részben a korrupció, részben az eredménytelenség, részben a korábbi elkötelezettség. Mindemellett, Európa képes, és kell is, hogy – ismétlem azt, amit Strassburgban mondtam – betöltse a szerepét, azaz visszanyerje önazonosságát. Igaz, Európa hibát követett el – nem bírálok, csak emlékezem -, amikor úgy fogalmazta meg önazonosságát, hogy nem akarta elismerni annak legmélyebb rétegét: keresztény gyökereit. Ez hiba volt. De hát mindenki hibázik élete során… Ideje meggyógyítania a hitét.

Szentatya, egy olyan kérdést teszek fel, mely a hallgatóknak szól az individualizmus mai áradásában: Mi érintheti meg egy olyan ember szabadságát, aki azt teszi, amit akar, akit úgy neveltek, hogy a boldogságról alkotott fogalma az, hogy „a boldogság az, hogy nincsenek gondjaink”? Általánosságban a gyerekeket úgy nevelik, hogy arra vágyjanak, hogy „ne legyenek problémáik, és azt tegyék, amit akarnak”…

Az élet gondok nélkül fakó. Unalmas. Az embernek belső szükséglete, hogy szembesüljön konfliktusokkal, problémákkal, és megoldja őket. Egyértelmű, hogy ha arra nevelnek, hogy ne legyenek problémáink, az egy steril nevelés. Próbálja ki: igyon meg egy pohár ásványvizet, egy pohár csapvizet, végül egy pohár desztillált vizet. A desztillált víz undorító, de nincsenek problémái /nevet/ - olyan, mintha laboratóriumban nevelnénk fel a gyerekeket, nem? Könyörgök…!

Fontos a kockáztatás?

Kockáztass, és tűzz ki célokat! A lábadat használd, mikor nevelsz. Ahhoz hogy jól tudj nevelni, egyik lábad szilárdan álljon a földön, a másikat megemelve nyújtsd előre, s keresd a helyet, ahova lerakhatod. Amikor pedig az megállapodott a földön, nehezedj rá, és emeld fel a másikat, és így tovább… Ez a nevelés: megtámaszkodsz valami biztos alapon, de megpróbálsz tenni még egy lépést, amíg az is biztos, majd még egyet…

Komoly munkát jelent ez a fajta nevelés…

Kockázatos! Miért? Mert félre léphetsz, és eleshetsz… Állj hát fel, és folytasd!

Szentatya, ebben az individualista világban, amiben élünk – és ön megemlítette ezt Strassburgban – úgy tűnik, az emberek állandóan jogokról beszélnek, de ezt állandóan elválasztják az igazság keresésétől. Gondolja, hogy ez egy olyan probléma, amit a hitéletünkre is hat?

Lehet… Mindig követelőzünk, de nem adunk nagylelkűen. Hangoztatjuk a jogainkat, de nem emlegetjük a kötelességeinket a társadalommal szemben. Szerintem a jogok és kötelességek kéz a kézben kellene, hogy járjanak. Különben nevelésünk tükörnevelés – a tükör előtti nevelés nárcizmus, és manapság egy nárcisztikus társadalomban élünk.

Hogyan lehet győzni ebben a harcban?

Neveléssel például, jogokkal és kötelességekkel, ésszerű kockázatvállalásra való hajlandósággal, célok keresésével, előremozdulással – nem pedig a tükör előtti ácsorgással. Hogy ne járjunk úgy mint Nárcisz, aki addig-addig nyújtózott a víz fölé, hogy önmaga szépségében gyönyörködjék, míg elnyelte a víz.

Szentatya, ön azt mondja, szívesebben lát egy összekarcolt Egyházat, mint egy megrekedt Egyházat. Mit ért azon, hogy „összekarcolt”?

Igen, hadd magyarázzam meg: ez egy kép az életből. Ha valakinek a házában van egy szoba, amit hosszú ideig zárva tartanak, a levegő megdohosodik, büdös lesz. Ha egy egyház, egy plébánia, egy egyházmegye vagy egy intézmény magára zárja az ajtót, megbetegszik (úgy jár, mint a bezárt szoba), és ami marad nekünk, az egy cingár Egyház, szigorú szabályokkal, képtelenül a kreativitásra. Biztonságos, sőt nem is, hanem biztosítva van egy biztosító társaság által, de nem biztonságos! Ellenkezőleg, ha kilép, ha egy egyház vagy plébánia kilép a világba, odakint arra a sorsra jut, mint bárki más, aki lelép a járdáról: összeütközik valamivel. Nos ebben az esetben, ha választani kell egy beteg, dohos és egy összekarcolódott egyház között, akkor az utóbbit választom, mert az legalább kiment az utcára. Szeretnék itt ismételten elmondani valamit, amit már máshol is mondtam. A Bibliában, a Jelenések Könyvében, írnak valami nagyon szépet Jézusról. Azt hiszem, a második fejezetben (vagy az első végén, vagy a második elején), egy gyülekezethez szól, és azt mondja: „Az ajtó előtt állok, és zörgetek” – Jézus zörget – „Ha kinyitod az ajtót, bejövök, és veled étkezem”. De, kérdem én, hányszor fordult már elő az Egyházban, hogy Jézus zörget az ajtón, de belülről, hogy kieresszék, és hirdethesse az Országot. Néha kisajátítjuk Jézust, magunknak akarjuk őt, és elfelejtjük, hogy az az egyház, amelyik nem lép ki a világba, fogságban tartja Jézust.

Vajon ezért lett ön a pápa?

Kérdezze meg a Szentlélektől!
[hangosan nevet]

Szentatya, azóta, hogy önt pápává választották, gondolja, hogy az Egyház összekarcolódott már?

Nem tudom. Azt tudom abból, amit meséltek nekem, hogy Isten csodálatos áldásokkal ajándékozza meg Egyházát. Ez olyasmi, ami nem tőlem függ, hanem amit Isten akar áldásként adni egyházának ebben az időszakban. Most majd, az Irgalom Évében, remélem, hogy sokan meg fogják tapasztalni az Egyház édesanyai szerepét. Mert az Egyház is szenvedhet ugyanattól, ami Európával is történt. Túlságosan nagymamás lett, ahelyett, hogy édesanya lenne, és már nem tud életet adni.

Emiatt gondolt az Irgalom Évének megtartására?

Jöjjetek mindnyájan! Jöjjetek, és érezzétek Isten szeretetét, megbocsátását! Buenos Airesben találkoztam egy kapucinus baráttal, kicsivel fiatalabb nálam, nagy gyóntató hírében áll. Mindig hosszú sor kígyózik a gyóntatószék előtt, rengeteg ember, és ő gyóntat egész nap. Néha pedig bűntudata van, amiért túl sok bűnt megbocsátott. Egyszer beszélgetés közben meg is mondta: „Vétkesnek érzem magam”. Megkérdeztem, mit csinál olyankor, mikor így rátör a bűntudat. „Odamegyek a tabernákulumhoz, ránézek az Úrra, és ezt mondom Neki: Uram, bocsásd meg, hogy ma olyan sokat megbocsátottam, de lássuk be, hogy ez a te hibád, te mutattál nekem rossz példát!”

Ezért döntötte el, hogy ebben a levélben /Ms Fisichellához az Irgalmasság Évéről/, hogy bűnbocsánatot javasol a nehéz helyzetekben, és ezért jelentette meg ezeket a dokumentumokat /motu proprio – a katolikus egyház normái, amit a pápa személyes javaslatára határoznak meg, és általában rendelet formában hoznak nyilvánosságra/ amelyek meggyorsítják az érvénytelenné nyilvánítás eljárását. Ennek van köze az Irgalmasság Évéhez?

Igen, egyszerűsíteni kell. Megkönnyíteni a hitet az emberek számára. Hogy az Egyház olyan legyen, mint egy édesanya…

Pontosan mi a célja az érvénytelenítő eljárásról szóló motu propriónak? A felgyorsítás?

Felgyorsítás, a püspök kezében lévő ügyintézés felgyorsítása. Egy bíró, egy védő, egy ítélet, mert eddig két ítéletre volt szükség. Mostantól csak egy lesz. Ha nincs fellebbezés, vége van. Ha fellebbeznek, akkor feljebb kerül az ügy, de igen, a cél a gyorsítás. És hogy ingyenessé váljék a procedúra.

A szinódusra gondolt és az Irgalmasság Évére?

Minden összefügg.

Tudom, nem akar a szinódusról beszélni, de a szíve mélyén Egyetemes Pásztorként, mit kér?

Azt kérem, hogy az emberek imádkozzanak sokat. Ami a szinódust illeti, önök újságírók, már ismerik az Instrumentum Laborist. Arról fogunk beszélni, arról, ami abban van. Három hét, minden hétre egy téma, egy fejezet. És nagy reményeket fűzünk hozzá, mert a család nyilvánvalóan válságban van. A fiatalok már nem kötnek házasságot. Nem házasodnak össze. Vagy azt mondják a rövid távra berendezkedés kultúrájának hatására: „Vagy összeköltözünk, vagy elveszem feleségül, de csak addig, míg tart a szerelem, aztán viszlát…”

És mit mond a Szentatya azoknak, akik az Egyház tanításával ellentétes életállapotban élnek, és szomjazzák a megbocsátást?

A szinóduson minden lehetséges módot megtárgyalunk, amivel segíthetünk ezeken a családokon. De egy dolog legyen világos – valami, amit Benedek pápa tisztán hagyott ránk: a második kapcsolatban élő személyek nincsenek kizárva, be kell vonni őket az Egyház életébe. Ez kristálytisztán átjött. Én is világosan megmondtam: közelebb kell vonni őket a miséhez, a hitoktatáshoz, gyermekeik hitoktatásához, a szeretetszolgálathoz stb. Rengeteg lehetőség van.

Végül Szentatya, a hivatására vonatkozó néhány kérdéssel szeretném zárni a beszélgetést. 2013 márciusában készen állt a nyugdíjba vonulásra. Már eldöntötte, hol fog élni ezentúl, és így tovább. Mindazonáltal röviddel ezután a világ egyik legismertebb embere lett. Hogy viszonyul ehhez a helyzethez?

Nem veszítettem el a békességemet. Ez egy ajándék. A békesség Isten ajándéka. Egy ajándék, amit Isten nekem adott, valami, amit el sem tudtam volna képzelni, figyelembe véve a koromat, és mindent. De tovább megyek, már előkészítettem a visszajövetelem, úgy képzeltem, hogy nagyhéten úgysem fognak pápát választani. Tehát, még ha hosszúra nyúlik is, legkésőbb a Virágvasárnap előtti szombaton vége lesz. Úgyhogy oda-vissza jegyet vettem a repülőre, hogy a húsvétvasárnapi misét meg tudjam tartani, és még a prédikációmat is előkészítettem az asztalomra. Olyasmi történt tehát, amire nem számítottam. Decemberre terveztem elhagyni az egyházmegyét, ahova addig ki kellett, hogy nevezzék az utódomat. Nem így történt…

…most meg itt áll egy nem akármilyen kaland előtt.

Minden előtt. De nem veszítettem el a békességemet. Nem veszítettem el a békességet.

Ferenc pápa, önt az egész világon szeretik, népszerűsége egyre nő a közvéleménykutatások szerint, sokan szeretnék, ha Nobel Díjat nyerne… De Jézus arra figyelmeztette követőit, hogy „gyűlölni fognak titeket a nevemért”. Szentatyám ezt hogy érzi?

Sokszor megkérdem magamtól, vajon milyen lesz a keresztem, milyen az én keresztem… A keresztek léteznek. Nem látjuk őket, de ott vannak. Egy ideig Jézus maga is nagyon népszerű volt, és nézze, mi lett belőle. Senki boldogságára nincs garancia ezen a világon. Egyetlen dolgot kérek, hogy ez a békesség, ami a szívemben van, megmaradjon, és Ő megőrizzen engem a kegyelmében, mert mi a végső pillanatig bűnösök vagyunk, és képesek vagyunk lemondani a kegyelemről. Egy dolog vigasztal, az, hogy Szent Péter súlyos bűnt követett el – megtagadta Jézust – és Ő mégis pápává tette… Ha pápa lett belőle bűne ellenére, összes bűnöm tudatával is vigasztaló, hogy az Úr rám is gondot fog viselni, ahogy Péterre gondot viselt. Péter kereszten halt meg, én meg nem tudom, én hogy fogok meghalni. Döntse el Ő, amíg békességét nekem adja, legyen meg az Ő akarata.

Hogyan kezeli a mozgási szabadságát pápaként? Egy alkalommal megjelent a Szent Péter bazilikában egy kora reggeli misén, elment az optikushoz, hogy megjavíttassa a szemüvegét… Szükségét érzi, hogy kapcsolatba lépjen az emberekkel?
Igen, ki kell jutnom innen, de nem sok idő van rá. Azért van egy kis kapcsolatom az emberekkel szerdánként, és ez sokat segít. Amire legjobban visszavágyom Buenos Airesben, az hogy elmehessek itthonról, és járkálhassak az utcán.

A végén jöhet néhány villámkérdés? Mi az, amitől nem tud aludni éjjel?

Az igazságra kíváncsi? Úgy alszom, mint a bunda!
[nevet]

Mi szokta motiválni?

A sok tennivaló.

Ami nem sürgős, várhat?

Mi nem sürgős? Az apróságok várhatnak holnapig, vagy tovább. Vannak nagyon sürgős dolgok, és kevésbé sürgősek… De igazából nem tudnám megmondani, hogy ez és ez sürgősebb-e, mint amaz.

Milyen gyakran szokott gyónni?

Tizenöt-húsz naponként. Egy ferences papnál, Blanco testvérnél szoktam gyónni, aki elég kedves ahhoz, hogy eljöjjön ide, és meggyóntasson. És még sosem kellett mentőt hívnom hozzá, mert sokkot kapott a bűneimtől! /nevet/

Hogyan és hol szeretne meghalni?

Ahol Isten akarja. Komolyan. Ahol Isten akarja.

Utolsó kérdés: milyennek képzeli az örökkévalóságot?

Fiatal koromban úgy gondoltam, nagyon unalmas lesz /nevet/. Most a találkozás misztériumának gondolom. Nem tudjuk elképzelni, de biztos, hogy csodálatos és gyönyörű lesz az Istennel való találkozás.

Köszönöm, Szentatya.

Én köszönöm, és üdvözlet minden hallgatónak. És kérem, arra kérem önöket, imádkozzanak értem. Isten áldja meg önöket, a fatimai Szűz Mária vigyázzon magukra.