Szeretet, tisztelet és csodálat
Tracie Miles
„Azért ti is külön-külön, ki-ki a maga feleségét úgy szeresse, mint önmagát; az asszony pedig tisztelje az urát.” Eféz. 5:33
Mikor hozzámentem csodálatos férjemhez húsz évvel ezelőtt, teljes szívvel akartam feltétel nélkül szeretni, tisztelni és csodálni őt. Tökéletes felesége akartam lenni, aki kedves szavakkal, romantikus csókkal és az asztalon gőzölgő vacsorával fogadja minden este. De aztán beindultak a karrierek, megszülettek a gyermekek, nőttek a szennyeshalmok, és az élet kaotikussá vált. Anélkül, hogy észrevettem volna, kialakítottam az elvárások mércéjét, amivel lemérhettem, érdemes-e a férjem a szeretetemre és tiszteletemre.
Amikor egy házasság nem váltja be az esküvő előtti irreális reményeket, és a valós élettel szembesülünk, az asszonyok észrevétlenül beleesnek férjük és akár házasságuk lerombolásának kelepcéjébe.
Minél hosszabb ideig él együtt egy pár, annál könnyebben észreveszik egymás apró hibáit, és annál irgalmatlanabbul kritizálják őket. Ez csökkenti a türelemszintet, gyakori kitörésekhez vezet, és sajnálatos módon megszünteti a házasélet boldogságát. Ennek eredményeként a feltétel nélküli szeretet, tisztelet és csodálat hajdan ingyen felajánlott ajándékait már egyáltalán nem akarjuk nyújtani egymásnak.
Néhány hónapja kezembe került barátom és szerzőtársam, Rick Johnson könyve, a Súgó a férfiakhoz. Kíváncsivá tett a címe, mert nagyon szerettem volna megszelídíteni a férjemmel való kapcsolatomat. Nem is sejtettem, hogy Isten ennek a könyvnek az igazságaival fog az orromra koppintani, és késztet arra, hogy magamba nézzek.
A kapcsolatok sok oldalát boncolgatja a könyv, s ahogy előrehaladtam benne, Isten rámutatott olyan vétkeimre, amit pár nappal azelőtt is elkövettem. Eszembe juttatta a kritikus megjegyzéseket, amik olyan könnyen kiszaladnak a számon, s egyre jobban szégyelltem magam. Kialakult az a szokásom, hogy szavaimmal leromboljam a férjemet, anélkül, hogy felfogtam volna, mekkora súlyt helyezek ilyenkor rá. S ami a legfontosabb, olvasás közben kezdtem felfogni, milyen erős hatással volnék rá és a házasságunkra, ha bátorító szavakat mondanék az állandó leszólás, elbátortalanítás helyett.
Nekünk, asszonyoknak hatalmunk van arra, hogy felépítsük, vagy leromboljuk férjünket minden nap, azzal, hogy tudomására hozzuk milyen mérvű a tiszteletünk vagy ennek hiánya iránta, mennyire hiszünk vagy nem hiszünk, bízunk vagy nem bízunk benne. A tisztelet és a csodálat két nagyon hatékony eszköz az asszony kezében férje befolyásolására. Rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi időben megfosztottam férjemet ettől a két értékes ajándéktól.
Imádkozni kezdtem, kértem Istent, szelídítse meg a nyelvemet, töltse fel a szívemet és számat olyan szavakkal, amelyeknek hatására a férjem érezni fogja, hogy értékelem, felnézek rá, tisztelem és szeretem, függetlenül attól, hogy szerintem megérdemli-e. Kértem Istent, hogy amint kritikus, elégedetlen gondolatok törnek fel bennem, alakítsa át, állítsa le őket, s segítsen, hogy álljak ellen a kísértésnek, amikor megfogalmazódva kikívánkoznak belőlem.
Néhány hét után észrevehető változás történt – bennem, a férjem viselkedésében és a kapcsolatunkban: változás, mely újraélesztette a feltétel nélküli szeretetet, tiszteletet és csodálatot, amit mindig is adni szerettem volna neki, és amit kapni is akartam.
A feltétel nélküli szeretet, tisztelet és csodálat ajándékai, amit a feleség nyújthat, segíthetik férjünket, hogy azzá a nagyszerű emberré váljék, akinek Isten megteremtette, és viszonzásul megkaphatjuk azt a házassági kapcsolatot, amiről mindig is álmodoztunk.
Uram, segíts, hogy megszelídítsem a nyelvemet, és férjem felépítésére összpontosítsak. Segíts, hogy megszabaduljak a kritizálás szokásától, akkor is, ha okom van rá. Nyisd meg a szemem, hogy mindig a jót lássam, ne a rosszat. Vonj minket közelebb egymáshoz, és segíts, hogy mindketten erős és szeretetteljes házasságot akarjunk és gondozzunk. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2010.02.12.
www.proverbs31.org
Valentin napi blogbejegyzés
Glynnis Whitwer
A mi otthonunkban nem nagy ügy a Valentin nap. Nem kapok virágot, képeslapot, édességet. És ez így van rendjén. Az én „szeretetnyelvem” nem az ajándékokról szól. Nem is az érintésről, elismerő szavakról, együtt töltött időről. Az én szeretetnyelvem a szolgáló cselekedetek nyelve.
Ha a férjem hazafelé jövet a reggeli kiscsoportos találkozóról hoz nekem valamit a Starbucksból, egész napra feltöltődöm. Akkor érzem szeretve magam, ha valaki összeszedi a szétszórt ruháját a padlóról, mellém áll a mosogatónál, vagy lemossa az autómat.
Rachel Olsen barátnőm blogkarnevált rendez ma a szeretetről. Úgy gondoltam, jó volna részt venni, ezért megosztok veletek egy pár éve készült „lélekerősítőt”, ami a szeretetet példázza számomra. A fiam, akiről szó van benne, most 14 éves, elsős gimnazista. Mivel már akkora, mint én, többé nem kuporodik az ölembe. De még mindig szeret hozzám bújni.
A szeretet kezdeményez
„Adjatok, és adnak majd nektek is: jó, tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe. Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek.” Lk. 6:38
9 éves kisfiam, Robbie, Sponge Bob-os pizsamában, papucsban, egy takaróval felmászott az ölembe egy kis lefekvés előtti összebújásra.
Januári este volt, nagyon hideg volt a kezem. Túl hideg ahhoz, hogy hozzáérjek az ő meleg bőréhez. Ahogy befészkelte magát az ölembe, mindkét kezemet becsúsztattam a combom alá, hogy nehogy megérintsem jeges ujjaimmal.
„Vigyázz, Robbie”, mondtam, „ne érj a kezemhez, mert nagyon hideg.” Mit se törődve a figyelmeztetéssel, bedugta a kezét a szék és a lábam közé, hogy megtalálja a kezemet. „Tényleg, Robbie”, szóltam újra, „fázom, nagyon hideg a kezem.”
„Tudom, anyu”, közölte, és előhúzva a kezeimet, a csupasz mellkasára helyezte őket. „Majd én felmelegítelek.” Meleg tenyerét rászorította az én hideg kezemre, és közelebb bújt hozzám. Pár perc múlva éreztem, ahogy az ő melege átáramlik a kezeimbe.
Egyszer felállt valamiért, majd újra visszaült az ölembe, s a kezemet újra rátette a mellkasára. Éreztem, hogy hűvösebb a bőre ott, ahol a kezem volt, meghatódott hálát éreztem áldozatáért. Pár perc múlva mindketten jólesően átmelegedtünk.
Hiszem, hogy Isten az én drága kicsi fiam által mutatta meg, hogyan kéne kifejezzék egymás iránti szeretetüket az Ő gyermekei. Hideg a kezed? Az enyém meleg, hadd fogjam meg a tiedet. Éhes vagy? Az én kamrám tele van, itt egy szatyor ennivaló. Elfáradtál a pakolásban? Én kialudtam magam az éjjel, azonnal átjövök hozzád, és segítek.
Aki szeret, észreveszi, ha valakinek szüksége van valamire, és kezdeményez akkor is, ha az áldozattal jár. Időt, pénzt, saját kényelmét áldozza fel, mint Robbie a mellkasa melegét. Isten országának paradoxona, hogy ha valamit odaadunk, Isten pótolja a veszteséget. A Lukács 6:38 biztosít róla, hogy ha adunk, kapni fogunk, „jó, tömött, megrázott és túláradó mértékkel”.
Ha Isten szeretetét akarjuk sugározni, figyeljünk az alkalmakra, amikor adhatunk anélkül, hogy kérnének. Az önzetlen kezdeményezés a szeretet jele. Köszönöm a leckét, Robbie.
Mennyei Atyám, áldalak Téged önfeláldozó szeretetedért. Csodálatos vagy minden megnyilvánulásodban. Bevallom, hogy nem mindig szerettem úgy másokat, ahogy kellett volna. Nyisd fel a szemem, kérlek, hogy meglássam a körülöttem élők szükségét, és továbbadhassam a Te szeretetedet. Jézus nevében, Ámen.
www.glynniswhitwer.blogspot.com
A csoda-ütő
Lynn Cowell
„Mert a mi harci fegyvereink nem test szerint valók, hanem Isten által erősek az erősségek lerombolására.” 2 Kor 10:4
„Nyereség a csapatnak”. Ezt mondta az edző a lányomról. Madi kitűnő játékos volt a softball-csapatban, könnyedén eljutott a fogótól az első bázisba, jól szerepelt a külső mezőn. De az ütése mindig gyengére sikerült, s emiatt mindig utolsó volt a csapatában. Az edző diagnózisa: ki kell cserélni az ütőjét. Madi nagyot nyúlt nyáron, ezért hosszabb, erősebb ütőre volt szüksége.
Férjem elkezdte a kutatást. „Legjobb ütő női softball-játkosoknak” volt a kereső szó, amit beírt a Google-ba. Megvizsgálta a méreteket, elolvasta az ajánlatokat, a gyártók garanciáit. Összevetette az eredményeket, a teszteket, az árakat. Több napi kutatás után végre beszerezte a „fegyvert” – ahogy ő mondta.
A használati utasítás szerint a lányomnak legalább ötvenszer kellett jót ütnie az ütővel ahhoz, hogy megszokja az új eszköz fogását. Igazuk volt. Eleinte nem szerette. Kényelmetlen volt és nehéz. De nem adta fel. Játszottunk otthon az udvaron, elmentünk ütésgyakorlásokra. Időt és energiát fordítottunk rá, hogy biztonsággal használja az új felszerelést, mielőtt valódi játékban kiállt volna vele.
Mostmár a lányom a csúcson üthet. Duplák, triplák, hazafutás – ez az ő normája. Forgatja az ütőt, csapja a labdát, gyűjti a pontokat a csapatának.
Hányszor előfordul az életben, hogy minden simán működik, s van egy terület, ahol nem jutunk előre. Talán összegabalyodott valami; keményebbek a megpróbáltatások, és nem fejlesztettük eléggé a fegyvereinket, amikkel visszaverhetjük őket. Önsegítő könyvek, beszélgetések a barátokkal, bemutatók, internetes keresések – ezek mind hasznosak lehetnek, de vannak olyan eszközök, amik még többet segíthetnek, ha használjuk őket: a Biblia és az imádság.
Ahogy előrehaladunk a hitben, keresnünk kell Isten igéjének olyan részleteit, amelyek feltöltenek erővel az élet nevezetű játékban. Kérdezzük meg Jézust, mi az, amit meg kell változtatnunk, hogy az Ő győzelmével élhessünk. Amikor a félelem, kételkedés, harag, bujaság, büszkeség támad ellenünk, legyünk felfegyverkezve könyv nélkül megtanult igerészletekkel, amiket felidézve vissza tudjuk verni a támadást. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy a panaszkodás, zúgolódás, reményvesztés eluralkodjon a játékmezőn, üssük ki őket állandó imádkozással.
Az Ige kétélű kard, mondják, de csak akkor vesszük hasznát, ha a verseket az életünkre alkalmazzuk. Ha nem olvassuk el a Bibliában szereplő férfiak és nők vallomását, bizonyságtételét, el sem hisszük talán, hogy ez működik. Ha nem fordítunk időt arra, hogy az Igét és az imádkozást „fegyverként” használjuk, sosem fogjuk átélni az első vonalban játszás élményét.
Mostmár ha Madi ütésre készül, nem izgulok. Az apjával együtt elláttuk azzal a „fegyverrel”, amivel sikeres softball játékos lehet. Ahogy az apja Madit, Atyátok titeket is ellátott azzal, amire szükségetek van az életben. Ahogy Madi, ti is ragadjátok meg ezeket a „fegyvereket”, és sok-sok gyakorlással jussatok el odáig, hogy biztonsággal használjátok őket. S ahogy Madi a softballt, ti is tökéletesen tudjátok majd játszani az élet játékát.
Uram, szükségem van Rád. Mutasd meg, hol használhatom a fegyvereket, amiket Te adtál nekünk: Igédet és az imádkozást, hogy győzni tudjak az élet játékában. Adj erőt, hogy megtanuljam szavaidat, újra meg újra eltöprengjek rajtuk, átgondoljam őket, amíg eléggé jól tudom használni őket fegyverként a lelkemet fenyegető ellenséggel szemben. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2010.02.16.
www.proverbs31.org
Ki a pocsolyából
Amy Carroll
„Áldjad lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét… Aki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged.” Zsolt. 103: 1,4
Egyik nap a munkaadóm, a világ legjobb főnöke, negyedéves értekezletünket egy helyi szépségszalonba hívta össze. Miközben a lábamat megszabadították a bőrkeményedésektől, a szívemet egy asszony története lágyította el, a cégünkről hallott hírek másodlagosak voltak. Egyik kolléganőm, Brenda mellett ültem, akit mindig is kedveltem. Kezünk, lábunk áztatása közben beszélgettünk, nevetgéltünk. Az oldott hangulatban a szó Brenda édesanyjára, Lillianra terelődött.
Brenda szebbnél szebb történeteket mesélt édesanyja utolsó napjairól az otthonban, ahol gyógyíthatatlan rákos betegként feküdt. Lillian a bátorság fellegvára volt, egyre sorvadó energiája és a fájdalomcsillapítók okozta kábulat ellenére elragadó történeteket mesélt életéről és Isten jóságáról. Hallgattam Brenda elbeszélését erről a szent asszonyról, s az érzelmek hatására azt akartam, hogy ha megérem azt a kort, én is olyan legyek, mint Lillian.
Romló egészségével, otthonról való eltávolításával és a szabadsága elvesztésével vívott harcai közben is vonzotta magához az embereket. Brenda büszkén mesélt édesanyja pozitív életszemléletéről, aki a fájdalmas, nehéz napokon sem panaszkodott. „Megtanultam tőle, hogyan kell élni”, mondta Brenda fátyolos hangon, „és most megtanítja, hogyan kell meghalni”.
Beszélgetésünk végén megkérdeztem Brendát, vajon nem bánná-e az édesanyja, ha meglátogatnám. Szerettem volna megismerni ennek a nagyszerű asszonynak a titkát. Tizenhét éves volt, amikor férjhez ment, három év alatt szült három gyermeket. Negyedik gyermeke 14 évvel később érkezett. Nehéznek mondta ezt az időszakot, de közben mindegyre férje iránti szerelméről, boldog házasságukról, a gyermekek felett érzett közös örömükről beszélt.
A tragédiák később kezdődtek, amikor szeretett édesanyját 80 éves korában leütötték saját udvarán, majd később egy ápoló otthonban is bántalmazták, hiába látogatták a gyermekei minden nap. Sok év múlva újabb tragédia következett: Lillian egyszerre veszítette el egyik unokáját és egy dédunokáját egy jeges úton történt balesetben.
A nehézségek közepette Lillian Jézusba kapaszkodott, és szolgálta a körülötte élőket. Így fejezte be az elbeszélését: „Mialatt ezek történtek velünk, mindig tudtuk, hogy az Úrtól kapjuk az erőt az elviselésükhöz. Amikor beestünk egy pocsolyába, kiugrottunk egyenesen az Ő karjaiba.” Emlékekkel és bölcsességgel teli beszélgetésünk közben kirajzolódott Lillian képe, akit az Istennel való meghitt kapcsolat tartott fenn és erősített egy megpróbáltatásokkal és győzelmekkel teli élet során. Kiugrani a pocsolyából az Ő karjaiba olyan gyermeki örömöt és bizalmat tükröz, ami elvezeti az embert az élete végén is erősödő, élő kapcsolatra Jézussal.
Beszélgetésünk után nem sokkal Lillian meghalt, de öröksége tovább él. Hatalmas hit, és hihetetlen rugalmasság jellemezte, amivel példát adott gyermekeinek, barátainak, az otthon személyzetének és nekem. Hőseim közt fogom őrizni az emlékét örökre.
Istenem, úgy szeretném, ha olyan örökséget hagyhatnék magam után, mint Lillian. Segíts, hogy életemet a Tőled való teljes függésben éljem. Feléd tárom a karomat, és ugrom, tudva, hogy te elkapsz, letörlöd rólam a sarat, és szorosan magadhoz ölelsz. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2010. február 17.
www.proverbs31.org
Ne olvasd a Bibliát!
Lysa TerKeurst
„Fordítsd el a szememet, hiúságot ne nézzen, éltess engem a te utadon!” Zsolt.
Van hozzád ma egy kérésem: ne olvasd a Bibliát.
Meglepődtél? Megkönnyebbültél? Felbosszantottalak? Kíváncsi lettél?
Olvasd tovább, s meglátod, hogy értem.
Kereszténnyé válásom útján Isten sokáig a kötelességeim listáján szerepelt. Menetközben összeraktam egy listát különböző tennivalókról, tulajdonságokról, amelyek egy jó kereszténytől elvárhatók: imádkozik, olvassa a bibliát, templomba jár, kedves, nem káromkodik.
A magam szabálykövető módján mindent betartottam, ami a listán szerepelt, és izgalommal vártam azt a lendületet adó örömöt és boldogságot, ami a jó kereszténynek kijár. Aztán rájöttem, hogy valami nem működik. Továbbra is nyugtalan voltam. Továbbra is voltak dühkitöréseim. Továbbra is éreztem magamban az ürességet.
Mindent végigcsináltam, amit kell, de nem éreztem a kapcsolatot Jézussal. Másokon látszott ez a kapcsolat. Arról beszéltek, hogy a Szentlélek erre vagy arra késztette őket. Isten szólt hozzájuk. Tapsoltak, hangos áment kiáltottak egy-egy olyan prédikáció közben, ami számomra akár görögül is szólhatott volna.
Valahogy olyan érzésem volt, mintha súlytalanul lebegnék a levegőben, s próbálnám elkapni ezt a Jézust, aki mindig tovább libben, ha megközelítem. Érezted már ezt?
Átélted-e már, hogy kijőve a templomból azt látod, mindenki mosolyog, kedvesen kezet ráz a többiekkel, míg te közben azon aggódsz, hogy fogod feltakarítani a tejet, amit a reggeli rohanásban kiöntöttél a konyhapadlóra.
S akkor beleszivárog a lelkedbe az a zsibbasztó érzés, hogy nem vagy idevaló, hogy soha nem leszel olyan, mint a többiek, belőled hiányzik az, ami valakit kereszténnyé tehet. Bizony én valamikor itt tartottam. Sokáig benne voltam ebben az állapotban, mígnem valaki szólt, hogy hagyjam abba a Biblia kötelességből való olvasását, és keressem a kapcsolatot Istennel.
Más szavakkal, úgy olvassam a Bibliát, mint egy szerelmeslevelet. Isten szerelmeslevelét egy letört leányhoz. Szerelmeslevelet, amit nemcsak olvasni kell, hanem át is kell élni.
Nem akarok hazudni, bizony időbe telt. Hosszú napok múltak úgy, hogy naponta kinyitottam a bibliámat, és nagyon őszintén imádkoztam. Elmondtam Istennek, hogy nem érzem a vele való kapcsolatot, és nem értem, amit olvasok. Kértem, hogy segítsen. Könyörögtem, hogy segítsen. Aztán egy nap az egyik igevers életre kelt. Szó szerint megmozdult bennem valami, amikor elolvastam. Talán százszor is elolvastam aznap. Megtanultam, és újra meg újra elmondtam magamban azon a napon, azon a héten, talán egy hónapon át.
Ujjongtam: van egy igém! Egy ige, amin át Jézus gyöngéden és tisztán hozzám szólt. A Jeremiás könyve 29:11 volt: „Mert én ismerem a gondolatokat, amelyeket gondolok rólatok, - mondja az Úr: - békességre és nem veszedelemre vonatkozó gondolatokat, hogy jövőt és reményt adjak nektek.” Aztán lassacskán újabb versek kerültek az első mellé. Napról napra. Fejezetről fejezetre. És a bibliám észrevétlenül legnagyobb kincsemmé, szerelmes levelemmé vált.
Ma már minden nap nagy várakozással nyitom fel Isten igéjét, szándékosan keresem a napi igémet abban az egy-két fejezetben, amit elolvasok. Általában akad legalább egy mondat a sok között, ami megragadja a szívemet, amiről érzem, hogy én kaptam arra a napra. Aztán napközben megpróbálok aszerint az ige szerint élni. Amikor történik valami, ami magyarázza, miért volt szükségem reggel épp arra az igére, megtapasztalom Isten működését az életemben, és egyre inkább tudatában vagyok állandó jelenlétének.
Biztos vagyok benne, hogy a biblia tudósai fejüket csóválnák az én leegyszerűsített megközelítésemen. Pedig az biztos, hogy mióta ezt gyakorlom, ritkábban történik meg, hogy kiöntsem a tejet vasárnap reggel a konyhapadlóra. A kevesebb idegeskedés pedig számomra azt jelenti, hogy jó úton járok.
Visszatérve eredeti kérésemhez: ne olvasd a Bibliát. Pontosabban, ne csak azért olvasd, hogy kipipáld keresztény kötelességeid listáján. Olvasd nagy-nagy várakozással, hogy átéld az Istennel való egyre mélyebb, egyre hitelesebb kapcsolatot.
Uram, köszönöm, hogy rávezettél, mennyivel több a keresztény élet bizonyos kötelességek betartásánál. Nem csak olvasni, élni is akarom Igédet naponta. Adj bölcsességet, hogy értsem, és bátorságot, hogy napról napra jobban hasonlítsak Hozzád. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2010.02.18.
www.proverbs31.org
Elcsavargó gyermekek
Susanne Scheppmann
„sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése.” Jak 5:16b
A kutatások szerint gyermekeink távolodnak a hittől. „Miért?” kérdezzük. A válasz nem könnyű. A szakemberek szerint is sokrétű oka van az eltávolodásnak.
Azt látjuk, hogy gyermekeink hátat fordítanak a kereszténységnek huszas éveik elején. George Barna nemrég készült tanulmánya szerint: „ Átlagosan tíz huszonévesből hatnak volt köze korábban valamilyen egyházhoz, de fiatal felnőtt korukra nem képesek tapasztalataikat élő lelkiségként beépíteni az életükbe.” Itt sem kapunk konkrét választ arra, miért távolodnak el a gyermekeink.
Annyit tudok, hogy az én életem alátámasztja ezt a statisztikát. 15 évesen lettem keresztény. Lelkem lobogott Jézusért. Szerettem „teljes szívemből, teljes elmémből, minden erőmből”. Aztán huszas éveim közepe táján elfordultam a hittől. Miért?
Saját nevemben tudok válaszolni: nem értettem a fájdalmat, a szenvedést. Ha Isten jó, hogy engedheti meg ezt a kínt az életemben? Emlékszem, a lelkészünk feleségéhez fordultam, segítsen, adjon választ a kérdésemre. A találkozás során úgy éreztem, elítéli hitetlenségemet, ahelyett, hogy segítene megérteni Isten útjait. Többé nem fordultam tanácsért hozzá, inkább a barátnőimmel, barátaimmal beszélgettem, akik mintha értették volna zavartságomat. Szomorú tény, hogy ők sem álltak elég erősen a hitben, s akaratlanul is a távolodást segítették elő.
Hét évnyi sivatag következett telve önrontó bűnnel.
Végül a zűrzavaros évek után Jézus visszavont magához. Nem nagy templomi esemény volt. Nem egy barát hitvallása segített. Isten Szentlelke volt, aki visszataszigált a helyes útra, hogy Krisztus elkötelezett követője legyek. Nem volt benne semmi misztikus. Nem kísérte tűzijáték. Egy Volkswagen Jettában történt Knott Berry Farmjának parkolójában. Jézus megtalálta elveszett báránykáját értem imádkozó édesanyám könyörgésére hallgatva.
Teljes lelkemmel hiszem, hogy édesanyám imája meghallgatásra talált. Az ő imádsága sosem csavargott el. Az ő szeretete soha nem hanyatlott. Kitartott akkor is, mikor legidősebb gyermekének hitélete kátyúba esett. Sose becsüld le a szülő imájának erejét. Azt mondja az igénk: „sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése”. Ha egy elcsavargott gyermek anyja vagy, kapaszkodj ebbe a mondatba, és szüntelen imádkozz gyermekedért.
Isten meghallja. Válaszol. Tudom, mert én is ilyen csavargó gyermek voltam, de imádkozó édesanyám könyörgése és Isten szerető keze hazaterelt.
Istenem, adj erőt és hitet, hogy ne szűnjek meg imádkozni gyermekemért. Segíts, hogy megértsem, bár évek múlhatnak látszólag változatlanul, te olyan Isten vagy, aki meghallja és megválaszolja az imádkozó szülő könyörgését. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2010.02.19.
www.proverbs31.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése