Mi olyan megindító ebben az emberben, ami Jézust is lépni kényszerítette?
Látom a Jerikó felé vezető utat, vibrál a levegő a hőségtől, kicsit fúj a szél, nem hűsít, csak felkavarja a port. Ül a vak koldus az út szélén, bozontos haját, szakállát, mocskos gönceit lengeti a szél. A fejét felfelé tartja, mint általában a vakok, kifinomult hallásával figyeli és elemzi a környezet hangjait. Már messziről hallja a közeledő tömeg jellegzetes morajlását. Tízen voltak? Húszan? Ötvenen? Százan? Nem több ezres tömeg volt, hisz zajuk nem nyomta el a vak koldus kiáltását.
Ahogy hallja a lábak dobogását maga előtt a porban, valakinek megrángatja a köntösét, és megkérdezi, mi történik. Vagy alamizsnáért kiabált, s valaki odament hozzá adni valamit, és attól kérdezi meg. A választ hallva nagyon gyorsan döntenie kell. Azon nincs idő töprengeni, hogy vajon Jézus tényleg a Messiás-e, hogy vajon érdemes-e próbálkoznia, hogy lehetséges-e, hogy meggyógyítja őt. Ezen a ponton gondolkodás nélkül átugrik, tényként fogadja el a lehetőséget, már csak azt kell nagyon gyorsan eldöntenie, hogy mit tegyen. Ha feláll, és megpróbál odamenni, a többiek fellökik. Talán ez sem futott át az agyán, csak a szokásos figyelemfelkeltő eszközéhez nyúlt: kiabálni kezdett. Azon sem gondolkozott, hogyan szólítsa meg Jézust, nincs idő. Kimondja, ami elsőre jut az eszébe, ami tudata felszínén van, mert mióta Jézusról hallott,sokszor álmodozott a lehetőségről: mi lenne, ha tényleg Jézus lenne „Dávid Fia”, a Messiás. A „Názáreti Jézus” megszólítás különben is közönséges, talán meg sem hallaná Jézus, állandóan így szólongatják. De ezt a hívást, ami a vak koldusból kirobban, amiben benne van az elesett ember minden töprengése, álmodozása, vágya a gyógyulásra, ezt meghallja.
Ami ezután történik, azt a koldus mintegy álomban éli át. Hallja, hogy megtorpannak a lábak, valaki mond valamit, majd léptek közelednek, valaki megragadja, felhúzza a porból, s ő botladozva hagyja, hogy vigyék. Megáll, feszülten figyel, csend van, mindenki kíváncsian várakozik. A szíve a torkában dobog, mikor meghallja a kérdést: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” Hát ugyan mit? Szüntesse meg azt, ami minden bajának, szenvedésének, megaláztatásának forrása. Fel sem fogja, csak megéli a pillanatot, minden mást elnyom a feszültség: itt a pillanat. A megismételhetetlen, a visszahozhatatlan. Az egyetlen lehetőség. Nem érdekli a kockáztatás, nem foglalkozik azzal, hogy kigúnyolhatják, kinevethetik gyermeki hite miatt. Most vagy soha! Csak ennyit érez, s már mondja is: „Uram, hogy lássak!” Nem szégyenlősen, pironkodva, kételkedve, hanem gyorsan, energikusan, határozottan.
A jerikói vaknak nem jól átgondolt, sokszor megvívott küzdelemben érlelődött, intellektuális hite volt. Zsigeri hit volt ez, amit csak a nagy veszedelemben lévő vagy a nagy mélységből Istenhez kiáltó ember élhet át. Megfontolás nélküli hit. Amikor nincs alternatíva. Csak a foggal-körömmel kapaszkodás az Egyetlenbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése