Lélekerősítő levelek 63

Készen állsz az újrajátszásra?
Glynnis Whitwer

„Az Úr igéje másodszor is szólt Jónáshoz: Indulj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott azt az üzenetet, amelyet én mondok neked?” Jón 3,1-2

Ritkán van alkalom arra, hogy valamit „újrajátsszunk”. Ha mégis lehetőséget kapunk, készen kell állnunk rá. Egyik percben még átlagos vasárnap este van, a másikban Isten ezüsttálcán nyújtja neked az „újrajátszás” lehetőségét.
Hétvégén Robbie fiam és az édesapja Mexikóba, Rocky Pointba utazott egy missziós kirándulásra. Néhány apáca alapított ott egy hétvégi klinikát, a fiúk segíteni mentek, játszottak a várakozó gyermekekkel.
Nagyon jól érezték magukat, s a vasárnapi közös vacsorára érkeztek haza. Utána Robbie segített rendet rakni, s közben az élményeiről beszélgettünk. A férjem már elmondta, mennyire tetszett Robbie-nak az egész, dicsérte a lendületét, amivel belevetette magát a munkába. Most viszont csak ketten voltunk a konyhában, Robbie meg én.
Robbie háttal volt nekem, a konyhapultot tisztogatta. Kicsit remegő, restelkedő hangon így szólt: „Azt hiszem, megtaláltam a hivatásomat”.
Azon a vasárnap estén egészen másként reagáltam, mint tettem volna hét évvel ezelőtt. Szégyellem bevallani, de hét évvel korábban, nem igazán támogattam volna.
Csak az járt volna a fejemben, hogy milyen messzire kerülne tőlem a kisfiam, akit annyira szeretek. Néhány „anyai” intelmet böktem volna ki. Nem annyira a kimondott szavakkal, hanem a rábólintás elmaradásával fejeztem volna ki a véleményemet. Ezt már megtettem egyszer.
Hét éve Robbie idősebb bátyja Hondurasba akart menni 13 éves korában. Akkor így reagáltam. Előtte Mexikóban járt, s az ottani missziós munka felrázta a kicsi, városi lelkét. Szerette volna folytatni a missziós munkát, s Honduras jó választásnak tűnt neki. Nem mondtam nemet, de a kimondott és ki nem mondott szavaimmal befolyásoltam a kisfiamat. El is vetette az ötletet.
Szégyellem magam. Azóta sokszor gyötört a lelkiismeret. Nagyon bántott, hogy hagytam, hogy a félelmeim, az aggódásom visszatartsák fiamat, hogy kövesse Isten hívását. Évek óta gyötörtek a „mi lett volna, ha” kérdések. Mi lett volna, ha biztatom Josht, hogy kipróbálja potenciális hivatását? Vajon hogy hatott volna egy ilyen élmény a lelki fejlődésére?
Vasárnap este Robbie egészen más választ kapott tőlem, mint a bátyja. Abbahagytam a takarítást, és odafordultam hozzá. „Szeretnél újra elmenni egy ilyen kirándulásra? Az egyház sok ilyen lehetőséget támogat.” (Éreztem, hogy izgalomba jövök, uralkodnom kell a lelkesedésemen.)
„Vissza szeretnék menni Mexikóba.”
„Ugandára, Hondurasra nem gondoltál?” – kérdeztem. (Nehezen fegyelmeztem magam.)
„Előbb szeretném újra kipróbálni Mexikót, mielőtt nagyobb feladatba fognék.” (Milyen jó, hogy mégiscsak örökölt valamit az én óvatos természetemből.)
„Robbie – szóltam, és igyekeztem, hogy meglássa szememben a bizalmat és a büszkeséget - mi mindennel támogatni fogunk, hogy el tudj menni bármilyen missziós kirándulásra, amire vágyat érzel.”
„Köszönöm, anyu”.
És a szívemben is megszólalt egy halk, suttogó hang: Köszönöm, Glynnis.
Mosolyogva fordultam vissza a mosogatóhoz, és meghajtottam a fejemet. Uram, én köszönöm a második esélyt.

Uram, köszönöm, hogy megbocsátasz, amikor félelmeim visszatartják szeretteimet, hogy kövessék hívásodat. Szeretném teljes bizalommal Rád bízni családtagjaim életét. Segíts, hogy a hitem elég legyen ahhoz, hogy ha kell, el tudjak szakadni a gyermekeimtől, higgyem, hogy Te nagyon jól tudod, mit miért teszel velük. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.07.29.
www.proverbs31.org

Úgy végezd be, ahogy elkezdted
Marybeth Whalen

„Annyira oktalanok vagytok, hogy amit lélekkel kezdtetek, most testben akarjátok bevégezni?” Gal 3,3

Ha már érezted Isten hívását, ismered azt a tiszta izgalmat – és félelmet – amit érzel, mikor nekiindulsz, hogy válaszolj a hívásra. Tudod, mit jelent hitben járni, követni Őt az ismeretlenbe. Átélted azt a hatalmas lelki megújulást, ami eltölt, mikor kimondod az igent, és teljesen Rá bízod magad.
Súlyosak és riasztóak lehetnek ezek az igen-időszakok az életünkben, ugyanakkor fel is töltenek energiával, lelkesedéssel. Sosem éreztem magam közelebb Hozzá, mint mikor nekiindultam hittel, követve a célt, amit elém tűzött, ami nagyobb volt, mint amit magamtól elérhettem, és tisztán láttam, hogy Isten-tervezte cél.
Aztán telik az idő. Az izgalom első hullámai elcsitulnak, feloldódnak a mindennapi menetelés monotóniájában, ahogy az úton talált napi kis feladatokat végzed. A nagy cél, ami olyan felemelőnek, hatalmasnak tűnt az elején, egyre zsugorodik, ahogy közeledünk hozzá. Kezdeti izgalmunk lassan átadja helyét az apátiának.
És egyre gyakrabban kilépünk a Szentlélek ritmusából, s elkezdünk a magunk feje szerint cselekedni.
Minél kevésbé félünk, annál inkább átvesszük a vezetést. Kezdjük erősnek érezni magunkat, s ennek arányában csökken ráhagyatkozásunk Arra, Aki elhívott a feladatra.
Mikor elém került a mai igénk, szó szerint elállt a lélegzetem a felismeréstől. A válaszom Pál kérdésére: igen. Oktalan voltam. Saját erőmmel – „testben” – akartam elvégezni a feladatot.
Hová lett a napi Ráhagyatkozás, annak a vágya, hogy Isten rajtam keresztül tevékenykedjen? Megerősödtem, megnőtt az önbizalmam, kevésbé éreztem, hogy szükségem van Rá. A test átvette az irányítást, a Lélek hangját elhallgattatta bennem.
Talán te is átélted már, hogy észrevétlenül átvetted a vezetést. Érezted saját alkalmasságodat, s ez önteltté tett, mint engem is.
Soha többé nem akarok öntelt lenni. Szítani akarom a tüzet, lankadás nélkül, tudni mindig, hogy egyedül alkalmatlan vagyok minden helyzetben, amibe Isten állít.
Miután elolvastam a Gal 3,3-at, kiírtam egy kis kártyára, s odaraktam az éjjeliszekrényemre, hogy mindig lássam, amikor felkelek. Amikor ránézek, kérem Istent, hogy irányítsa figyelmem a bennem élő Szentlélekre, ne hagyja, hogy a magam útját kezdjem járni, segítsen céljaimat mindig az Övéhez igazítani. Akkor is, ha ehhez meg kell, hogy alázzon. Akkor is, ha új célt kell, hogy elém tűzzön, s ezzel kiragad komfortzónámból. Akkor is, ha kezdhetek mindent elölről. A Lélekkel kezdtem el, s úgy is akarom befejezni, hogy végig szorosan belékapaszkodom.
Gondolom, te is ezt szeretnéd.

Uram, a Szentlélekkel indultam neki, s végig tartani akarom vele a lépést. Segíts, hogy Rád hagyatkozzam, és ne a saját erőmre. Amikor úgy érzem, képes vagyok valamire, mutasd meg gyengeségeimet, hogy soha ne próbáljak emberi erőfeszítéssel előre jutni, hanem hagyjam mindig, hogy a Te erőd vigyen előre. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.01.
www.proverbs31.org


Kiszabadulva
Mary DeMuth

„Lelkünk megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. A tőr összetört, és mi megmenekültünk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 124,7-8)

Az öröm és a hit lányaiként szárnyalhatunk, mint a paradicsommadarak, szabadon élhetjük jelenünket, legtöbb ember észre sem veheti rajtunk múltunk sötét árnyait.
Isten határtalanul nagyobb múltbeli próbatételeinknél. Ő már kiszabadított minket a kalitkánkból, alig várja, hogy kiterjesszük szárnyunkat.
Sajnos nem mindig élem ezt meg. Hasonlóan Willához, új regényem főszereplőjéhez, néha megfeneklek a múltban, s azt hiszem, akkor válok szabaddá, ha minden mocskot feltárok.
Sajnos az emberek és családok titkai nem mindig fényesek és ragyogóak. Utórezgéseik hatására azt kérdezem magamtól: szabad lehetek-e, ha nincs tudomásom minden apró részletről?
Ha végiggondolom, amit az Úr a lelkembe vésett, tudhatom, hogy Ő kinyitotta a kalitkám ajtaját. Erre én magamtól nem lettem volna képes. Ez az Ő ingyen kegyelmi ajándéka. Nem vagyok Pollyanna, aki örülni tud a rossznak is, mert megtalálja benne a jót. De életemet nem muszáj a befelé forduló pesszimizmus perspektívájából látnom, nézhetem a jézusi optimizmus felől is.
Miért? Mert megtanultam, hogy a múltbeli elbukások nem kell, hogy meghatározzanak. Én nem a bűnbánó Mária vagyok (bár a bánat is része az életemnek). Én a felszabadított Mária vagyok. Aki kiszabadult a kalitkából. Jézus radikális, szabadságot hozó tettének a kereszten és felfoghatatlan feltámadásának köszönhetően nem kell már a múltbeli bűnök kalitkájában sorvadoznom. Örvendezhetek itt és most.
Mi nők gyakran kalitkában éljük az életünket. Kalitkánk, melyet többnyire fájdalmas múltunk zárt körénk, kényelmessé vált. Fészket raktunk benne, természetesnek tartjuk. A repülés túlságosan riasztó, túlságosan újszerű lehetőség. Inkább maradunk fura komfortzónánk csapdájában. Az utóbbi időben Isten a madarásszal kapcsolatos igékhez vezetett. Mint a Zsolt 124,7-8. A madarász csapdába ejti a madarakat. Hosszú ideig figyeli a madár szokásait, amíg már előre meg tudja jósolni, mit fog most tenni a madár. Aztán a szokásait megismerve, tőrt tud vetni a madárnak. Ilyen madarász a Sátán is. Ismeri kalitkáinkat. Meggyőz arról, hogy a kalitkánk zárva van, és nem tudunk kiszabadulni. Pedig mi az igazság? A kalitka ajtaja tárva nyitva van, csak mi félünk kirepülni.
Charles Spurgeon biztat a madarászról szóló elmélkedésében: „A paradicsommadár sosem pusztul el a madarász csapdájában.” Értékesebb annál, semhogy benne hagyják.
Úgy szeretném, ha megtapasztalnád a kalitka nélküli, örömteli szabadságot! Ha elég rafinált lennél, és elhallgattatnád az ellenség üvöltését: „Zárva van a kalitkád!”. Ha egy lépésnyire eltávolodnál kényelmes kalitkádtól, s kinyújtóztatnád meggémberedett szárnyaidat. Merj bátor lenni, és bízz benne, hogy ha kitárod a szárnyad, repülni fogsz.

Jézus, segíts felismernem, ha befészkelem magam a múltamba, ha mentségként használom a fejlődés elmaradásáért. Add, hogy vegyem észre életem kalitkájának nyitott ajtaját. Adj bátorságot, hogy ki tudjak lépni, és merjek kalitka nélkül élni. Úgy szeretnék repülni, repülni, repülni! Bízom benned, hogy segítségeddel szárnyalni fogok. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.02.
www.proverbs31.org


Ne dobd el a bizalmadat
Renee Swope

„Ezért ne veszítsétek el bizalmatokat, hiszen nagy jutalom jár érte. Állhatatosaknak kell lennetek, hogy Isten akaratát teljesítve elnyerjétek az ígéretet.” Zsid 10,35-36

Egyik este a konyha takarítása közben egy kis gumikütyüt találtam a pulton. Csak miután már kidobtam a szemétbe, jöttem rá, hogy a tévé távirányító egyik kiesett gombja volt. Míg a szemétben kotorásztam érte, bosszankodtam, miért dobtam ki ilyen hamar. Aztán, hogy megtaláltam, éreztem, Isten rá akar mutatni, milyen könnyen elhajítom a bizalmamat – anélkül, hogy felismerném.
Nagyon törékeny. Valami eszembe jut, amit meg szeretnék tenni, vagy úgy érzem, Isten arra hív, hogy megtegyem, de rám tör a bizonytalanság, és ilyeneket suttog a szívembe: „Úgyse tudod megcsinálni. Nem vagy alkalmas rá.” Váratlanul, a semmiből előbukkan ez a kínos elbizonytalanodás.
Sokszor előfordult, hogy hatására gondolkodás nélkül szemétbe dobtam kezdeti bizakodásomat.
Évekig nem beszéltem senkinek önbizalomhiányomról, úgy képzeltem, ha elmondom, mások is meglátják gyengeségeimet, és igazat adnak nekem. Komolyan mondom, azt hittem, egyedül én küzdök a kételkedéssel.
Persze nem kételkedésnek neveztem. Talán te sem így hívod. Aggódásnak mondtam például – aggódom, nehogy csalódást okozzak valakinek, aggódom, hogy hibázok, és kritikát kapok érte, aggódom, mert elkezdek valamit, és nem tudom befejezni.
Máskor félelemnek hívtam. Félek, hogy nem felelek meg, félek, hogy hülyének néznek, félek, nehogy önteltnek tartsanak, aki azt képzeli magáról, ilyen nagy dolgot is képes megtenni Istenért. Igen, évek során rájöttem, hogy megjelenhetnek ezek az érzelmek félelemként, aggódásként, de gyökerük az önbizalomhiány.
Ha visszatekintek, felismerem a gondolkodásmintát, ami a kételkedéshez vezetett.
Gyermekként úgy éreztem, értéktelen vagyok, nem érdemes megtartani engem. A vidámparkban nem mertem beülni a körhintába, mert azt hittem, apa kihasználja az alkalmat, és otthagy. Az iskolában csúnyának és ügyetlennek tartottam magam. A kudarctól való félelem megfosztott egy csomó jó élménytől.
Menyasszonyként is úgy éreztem, nem vagyok elég értékes a vőlegényem szemében. Bár sosem adott rá okot, hogy kételkedjem szerelmében, emlékszem, házasságunk első éveiben egymást érték a bizonytalanságomból eredő viták.
Te hogy állsz ezzel? Megkérdőjelezed néha értékes voltodat, mondjuk, nőként? Milyen gyakran hallgatsz a kételkedés suttogására, és veted szemétbe önbizalmadat, ami pedig Isten gyermekeként megillet téged?
Rendszeresen kérem Istent, szóljon rám, amikor készülök a szemétbe dobni a bizalmamat, s segítsen inkább a bizonytalanságot messze hajítani. Társulsz hozzám? Gyere, kapaszkodjunk erősen Isten ígéreteibe, hallgassunk az Ő igazságára, hogy megszerezzük azt a biztonságot, amire szükségünk van, s az önbizalmat, amire vágyunk.
- Amikor suttogni kezd a kétely: „Úgysem tudom megcsinálni. Nem sikerül úgysem, s csak hülyét csinálok magamból.” Vesd el ezt a hazugságot, és kapaszkodj az igazságba (akár mondd is ki hangosan): „Az Úr az én segítségem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?” (Zsid 13,6).
- Amikor suttogni kezd a kétely: „Nem tudok megváltozni.” Vesd el ezt a hazugságot, kapaszkodj az igazságba: „Bízom abban, hogy aki megkezdte bennetek (bennem is) a jót, be is fejezi Krisztus Jézus napjáig” (Filippi 1,6).
- Amikor suttogni kezd a kétely: „Ez túl nehéz. Alkalmatlan vagyok rá.” Vesd el ezt a hazugságot, és tarts ki az igazságban: „De mindezen diadalmaskodunk (diadalmaskodom) őáltala, aki szeret minket (engem)” (Róm 8,37).

Uram, Krisztusban bízó, magabiztos szívet szeretnék. Segíts, kérlek, hogy észrevegyem, ha szemétbe akarom vetni a bizalmamat, s segíts, hogy helyette a kételkedést dobjam el. Ki akarok tartani a Te igazságodban, hogy ha teljesítettem akaratodat, elnyerjem, amit ígértél. Amikor rám tör a kétség és a bizonytalanság, hogy nem vagyok képes valamire, juttasd eszembe, hogy minden lehetséges annak, aki hisz Benned. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.03.
www.proverbs31.org


A pillanat
Lysa TerKeurst

„Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek. Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.” (1Kor 12,13b-13,1)

Némely kapcsolatunk annyira természetessé válik, hogy elfeledkezünk róla. Elrohanunk mellette. Tudjuk, hogy van. Úgy érezzük, egyszer s mindenkorra van.
Ám ez az örökre-a-miénk érzés elértékteleníti a pillanatok átélését.
Van egy szokásunk a férjemmel, ami rutinná vált, minden reggel megismétlődik. Egyszerű. Semmi mélyenszántó. Semmi, ami megérné, hogy megálljunk egy percre, s készítsünk róla egy felvételt. Csak egy pillanat.
Megkér, hogy válasszak neki egy nyakkendőt. Aztán kimegy, és magára ölti hivatali ruháját. Nemsokára visszatér, az inggallérja feltűrve, szabályosan kialakított nyakkendőcsomó simul az ingére. Gyöngéd kezekre van szüksége, hogy ráhajtsák a gallért a nyakkendőjére. Igazából nincs szüksége rá. Csak azt akarja, hogy gyöngéd kezek hajtsák le a gallérját.
És én lehajtom.
Csak egy pillanat.
De ez a pillanatot olyan magasztos, mint amiről Pál apostol beszél. Ebben a közbevetett pillanatban újra meg újra biztosítjuk egymást: „Szeretlek. Én is szeretlek.”
Nehogy túlzottan idillikus képet fess magad elé a házasságunkról. Korántsem az. Gyakran vannak „fejlődésre alkalmat adó” pillanataink.
De ez a nyakkendős pillanat olyan, mint egy csepp ragasztó, ami napról napra biztosabbá teszi a köztünk lévő köteléket. Annyira egyszerű, és mégis az elképzelhető legmélyebb fájdalmat élném át, ha tudnám, hogy a mai pillanat volt az utolsó.
A mai.
Eleredtek a könnyeim, ahogy erre gondolok. Istenem segíts, hogy maradjak ennél a gondolatnál. Segíts lelki fényképezőgépemmel száz meg száz képet készítenem a pillanatokról, raktározzam el őket, és gondoljak rájuk legnagyobb kincseimként.
Itt akarok maradni gondolatban.
Hadd pihenjen itt a lelkem is.
Merje a szám kimondani, mekkora öröm ez. „Szeretlek. Szeretem magunkat. Szeretem ezt a pillanatot minden nap.”
Nem, a kapcsolatunk távolról sem tökéletes. Egy kapcsolat sem az. Mi mindketten erős akaratú emberek vagyunk, akik nagyon különbözően vélekednek az élet dolgairól. Ó, milyen könnyű lenne felsorolni, mi mindenben különbözünk! Ő azt szereti, ha a törülköző mindig ugyanott lóg. Én ennél lazább vagyok. De abbahagyom a felsorolást.
Abbahagyom, mert a szerelem nem azt jelenti, hogy egyik ember a másikban a hozzáillő tökéletes párt találta meg.
A szerelem azt jelenti, hogy két ember elhatározza, hogy egy párt alkot.
Elhatározás.
Hogy lehajtom a gallért, hogy megörökítem a pillanatot, hogy könnyekig hálás vagyok.
Mennyivel jobbak az örömkönnyek ma, mint a megbánás könnyei holnap, tudva, hogy elszalasztottam valamit.
Csak egy pillanat.
Vagy több annál?

Istenem, segíts, hogy minden kapott pillanatot értékelni tudjak. Szeretnék gondolatban elidőzni azoknál a pillanatoknál, amiket olyan maguktól értetődőknek veszek. Köszönöm ezt az oly egyszerű és egyben oly édes örömöt. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.04.
www.proverbs31.org

A jó nem mindig a legjobb Isten szemében
Glynnis Whitwer

„Légy bizalommal Istenhez, békülj meg vele, mert ennek jó eredménye lesz.” Jób 22,21

Fiatalon azt hittem, szakmai karriert fogok építeni. Egyetemre mentem, beszereztem a megfelelő táskát, kosztümöt, magas sarkú cipőt, terveztem a jövőmet. Bár gyermekeket is akartam, végig úgy gondoltam rájuk, mint életem kiegészítőire, mint egy szép ékszerre a hivatásomon. Nem tudhattam, hogy Isten tervei egészen másról szólnak.
Esküvőnk után négy év alatt három kisfiúnk született. Belevaló gyerekek.
Majd’ elvesztettem az eszemet. Komolyan mondom. Emlékszem, egyszer elindultam velük egyedül vásárolni. Egyetlen egyszer. A négyéves Joshua megígérte, hogy mellettem marad – no persze. Ott voltam hát Joshuát üldözve, a kétéves Dylan készült kimászni a bevásárló kocsiból, hogy utánunk induljon, a még csecsemő Robbie üvöltött, mert utálta, hogy le van kötve. Úgy éreztem, én is felpattanok a kocsira, s visítva gurulok a bejáratig.
Azóta lelkiismeret-furdalás nélkül folyamodom a megvesztegetés módszeréhez. Ha ezzel megúszok egy bevásárlási cirkuszt, akkor megéri.
De nem csak a bevásárlás készített ki. Elhurcoltam a gyerekeimet olyan helyekre, ahova más anyukák is elviszik a magukét. Csakhogy az övéik csendben ülve játszottak az épp ott lévő játékokkal. Az én fiaim mindenben kalandot kerestek. Ha csendben voltak, az valami rosszat sejtetett. Már számon sem tudtam tartani, hányszor hagytam ott egy-egy helyszínt sírva, mérgesen, és úgy tűnt, korlátozva van az életem, amit élnem kellene.
Az anyaság korai éveiben megpróbáltam visszaszerezni valamit régi életemből, megtalálni a régi Glynnist, de ez nem sikerült. Személyes céljaim naponta ütköztek a valósága falába, zavart okozva, és megkérdőjelezve elképzelt hivatásomat.
Egyetemi diplomával nemde szakmai karriert illenék befutnom? Szervezési készségemet Isten az egyházban akarja kamatoztatni ugyebár? Önkéntes szolgálatot kell vállalnom, nőegyleteket vezetnem, szünidőben bibliaiskolát, év közben jótékony célú előadásokat szerveznem, énekelnem a templomi kórusban stb., stb.? Ha így van, miért nem vagyok már képes minderre?
Százmérföldes sebességgel száguldottam saját utamon. És egyszer sem álltam meg, hogy ellenőrizzem, hagyom-e, hogy Ő vezessen. Nem kérdeztem meg, Ő mit tart fontosabbnak. Hiszen amit elterveztem, a felelősségeim, a döntéseim, mind „jó” dolgokra irányultak. És Isten felruházott a hozzájuk szükséges képességekkel. A problémát az okozta, hogy valamit nem vettem tudomásul – ezeket a feladatokat nem Isten adta nekem abban az időben.
Kisebb földrengésre volt szükség – ami egy távoli helyre való költözésben jelentkezett -, hogy felébredjek. Azzal a költözéssel Isten minden felsorolt „jó” dolgot elvett tőlem. Egy ideig lázadozott a lelkem. A férjemet hibáztattam, úgy láttam, ő húzta át Isten akaratát az életemre.
Üressé vált az életem, nem maradt benne semmi. Mikor végre abbahagytam az önsajnálatot, felnéztem, és megláttam, hogy maradt valami: egy szerető férj, és három drága kisfiú.
Nagy igyekezetemben, hogy úgy kövessem Isten akaratát, ahogy azelőtt, nem vettem észre, hogy Ő megváltoztatta szolgálati területemet. Már nem az otthonon kívül volt. Isten rámutatott, hogy szolgálatom elsődleges terepe a férjem és a gyermekeim élete. Ez a felismerés átrendezte a fontossági sorrendet, átalakította kapcsolatomat Istennel és a családommal is.
Rájöttem, hogy nem mindig a jó dolgok képezik a feladataimat. Csak azért, mert értek valamihez, nem föltétlen kell azzal foglalkoznom. A három kisfiú ma már tizenéves, és hat évvel ezelőtt két kicsi lányt adott hozzájuk Isten. Kaptam szolgálati lehetőséget is, szakmai és önkéntes feladatokat, amit itthonról végezhetek. Egy dolog nem változott: mindig azt kell követnem, ami Isten akarata számomra az adott időszakban. Mert ez után az időszak után újabb jön, és a jó nem mindig a legjobb Isten szemében.

Uram, köszönöm, hogy szeretsz engem akaratosságommal, makacsságommal együtt. Sajnálom, hogy nem mindig figyeltem a Te akaratodra, hanem saját, jónak hitt utamat követtem. Segíts, hogy álmaimat, céljaimat mindig belehelyezzem a Te szerető kezedbe. Megtapasztaltam, hogy mindig öröm és megelégedés a jutalmam, ha így teszek. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.08.05.
www.proverbs31.org