Lélekerősítő levelek 112

Belefáradtam a várakozásba
Tracie Miles

„Izsák hatvanesztendős volt, amikor ezek születtek.” 1Móz 25,26b

Elfáradtál már a várakozásba, hogy Isten válaszoljon imádságodra? Én igen.
Belefáradtam, hogy nap mint nap, hónapról hónapra, évről évre elmondjam ugyanazt a régi kérést. Belefáradtam, hogy újra meg újra emlegessem Istennek a még mindig fennálló problémát. Belefáradtam, hogy hallom, ahogy ismételgetem ugyanazokat a régi témákat az imádságomban, s arra gondolok, vajon Istent nem fárasztja-e ezek hallgatása ugyanúgy, mint engem az, hogy mondom őket.
Nemrég lehajtott fejjel elismertem Isten előtt, hogy belefáradtam az imádkozásba, a várakozásba.
Súlyos érzelmi kimerültségben nyúltam a Bibliához. Reméltem, hogy néhány sor előugrik a szövegből, egyenesen a szívembe, és türelemre indít. Aznap arról olvastam éppen, hogy Izsák felesége, Rebeka, ikerfiúknak ad életet. Izsák, tudod, türelmesen várt, hogy Isten tökéletes feleséget adjon neki. Negyvenéves volt, amikor elvette Rebekát. Ez azt jelenti, hogy húsz évig várta, hogy Rebeka gyermeket szüljön neki!
Izsák a türelem embere volt, aki várni tudott Istenre. És türelmes hite elnyerte jutalmát.
A Mózes 1. Könyve 25,21-ben ezt olvassuk: „És Izsák könyörgött az Úrnak feleségéért, mert meddő volt.” Nemcsak félszívvel imádkozott: könyörgött! Erőteljesen, kitartóan. Szívét kiöntve kérte az Urat.
Bízott Isten gondoskodásában, folytatta a kétségbeesett könyörgést egy fiúgyermekért napról napra, hónapról hónapra, évről évre.
Izsák sosem adta fel a reményt, hogy az Úr lehetségessé tudja tenni a lehetetlent.
És húsz év után Isten fiúgyermeket adott neki.
Belefáradtál a várakozásba? Belefáradtál, hogy könyörögj Istenhez, ahogy Izsák tette? Lehet, hogy húsz évbe telik, lehet, hogy húsz percbe Isten válasza. Addig is, gondolj Izsák türelmes hitére, találj benne vigaszt és reménységet, hogy Isten nem fárad bele imáink hallgatásába.

Uram, kérlek, segíts, hogy türelemmel és hittel várjam válaszodat. Segíts, hogy jóleső izgalommal tekintsek a nap elé, amikor megérem, hogy válaszolsz könyörgésemre. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: Tired of Waiting
Encouragement for today, 2012. nov. 23.
www.proverbs31.org/devotions


Hála vagy bűntudat
Glynnis Whitwer

„Uram, a te szolgád vagyok, igen, szolgád vagyok, szolgálódnak fia. Te oldottad meg bilincseimet, dicsőítő áldozatot mutatok be neked. Segítségül hívom az Úr nevét.” Zsolt 116,16-17

Dávid király alaposan elrontotta. Nem amolyan „A fenébe, megint kiabáltam a férjemmel!”-hibába esett. Nem. A Biblia szerint házasságtörést követett el egyik katonája feleségével, majd hogy fedezze bűnét, az ártatlan embert megölette. Ettől aztán lehet valakinek bűntudata.
Bár nem járok Dávid sarujában, én is tudom, mit jelent lelkiismeretfurdalást érezni valamiért, amit tettem – vagy épp nem tettem meg. Egész lelkemet tudja emészteni. A bűntudat rátekeredik a tudatodra, a szívedre, annyira be tudja fonni, hogy teljesen elfojtja az igazságot. Kerülni kezded az embereket, a helyzeteket, helyszíneket. Zavarban vagy, s ez engedetlenné tesz. Csak a bűntudat suttogását hallod:
- Sosem fog megbocsátani.
- Te vagy a legrosszabb anya a földön.
- Miféle keresztény az, aki képes ilyet tenni?
- Add fel; úgysem tudod helyrehozni.
Nem tudom, Dávid hallotta-e a suttogásokat. Hisz Isten kiemelte őt a pásztorfiú sorsból és királlyá tette. Megcsalni Istent, akit annyira szeretett, és egy hűséges katonát, aki hitt benne, szörnyű bűntudattal járhatott.
Bukása után Dávid feladhatta volna a próbálkozást, hogy Isten útján járjon. Ki fogja tisztelni azok után, amit tett? De Dávid nem adta fel.
Nem húzódott vissza, hanem még erősebben kapaszkodott Istenbe.
És Isten megbocsátott neki, és még éveken át felhasználta őt céljaira.
Dávid esetének egyik oldala gyakran megesik mindnyájunkkal. Mind követünk el bűnt. Mind elesünk. Mindnyájunknak szükségünk van a Megváltóra. A másik oldal, a bűnbánat, nem ilyen gyakori. Nagyon sokan félrehúzódnak a partvonalra egy rossz döntés után, emészti őket a bűntudat, s úgy érzik, alkalmatlanná váltak a szolgálatra. Mitől más Dávid története? Hogyan került vissza Dávid egy tisztelt és megbecsült helyzetbe, miután ilyen szégyenletesen viselkedett? A válasz ott világít a zsoltárokban. Kicsendül Dávid imádságaiból, költeményeiből. Ahelyett, hogy az állandóan ítélkező bűntudatot választotta volna, ő a hálaadás mellett döntött. Önmagáról levéve tekintetét Istenre nézett – és ettől minden megváltozott.
Dávid őszinte szívvel kereste Isten bocsánatát (51. zsoltár). Őszintén bánta a bűnét. De aztán figyelmét átterelte a hálaadásra. A 116. zsoltár megőrizte Dávid szavait: „Uram, a te szolgád vagyok, igen, szolgád vagyok, szolgálódnak fia. Te oldottad meg bilincseimet, dicsőítő áldozatot mutatok be neked. Segítségül hívom az Úr nevét.” (16-17. v.)
Nehezen tudunk hálát adni, mikor a föld mocskának érezzük magunkat. Áldozatként éljük meg, ha hálaadásra váltunk ahelyett, hogy hagynánk szívünket belesüllyedni az önsajnálatba: „Hiába, sosem fogok megváltozni”. „Nem érek semmit.”
Dávid, bár tudatában volt saját hiányosságainak, mégis Isten személyére koncentrált, az Ő hatalmára és fenségére. S ahogy ezt tette, a hála eltöltötte a szívét – s elhallgattatta a hazugságokat saját értéktelenségéről és gyengeségéről.
Legtöbben nem követünk el olyan végletes bűnöket, mint Dávid, de bűnös döntéseink eljuttathatnak egy olyan bűntudattal átitatott lelkiállapotba, ami negatív gondolkodásban és csökkent kapacitásban nyilvánul meg. Istennek hála, Dávid példája megmutatja, hogy nem muszáj örökre ebben az állapotban maradnom. Igen, néha egy nagy csődtömeg vagyok. De a hála igazságot énekel:
- Isten kegyelme elégséges.
- Ha gyenge vagyok is, Ő erős.
- Megbocsátott nekem. Újjáteremtett.
- Ne ragadj le a múltnál, Isten már továbblépett.
A hála átváltja nézőpontomat, megnyitja szívemet az igazságnak. Ez az igazság a tied is. Jézus már megfizette a váltságdíjat bűneinkért, nem kell nekünk fizetnünk naponta lelkiismeretfurdalással. Ha alázatosan kérjük bocsánatát (vagy másokét, ha szükséges), bűneink bocsánatot nyernek. Krisztus áldozatának köszönhetően kiszabadultunk.

Uram, ma borzasztóan szükségem van bocsánatodra. Kérlek, bocsásd meg, amit tettem, és amit mulasztottam. Segíts, hogy az ellenség hazugságai helyett a Te igazságodra figyeljek. Teremts bennem tiszta szívet, hogy szolgálhassalak egész életemen át. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Grateful or Guilt-Ridden
Encouragement for today, 2012.11.22.
www.proverbs31.org/devotions


Mitől család a család?
LeAnn Rice

„De Isten a csüggedők bátorítója, minket is megvigasztalt Titusz megérkezésével.” 2Kor 7,6

Tizenöt évvel ezelőtt néztem, ahogy egy kórházi ágyat betolnak a nappalinkba. Mennyire idegen hely egy ilyen ágynak. Mennyire nem való Ronnak, a férjemnek, hogy haldokolni jött vissza a nappaliba.
Hogyan lehetséges ez? Ron fiatal, atléta termetű férfi, a legjobb barátom, életem szerelme, hároméves kisfiúnk, Nick, legnagyobb öröme volt.
A következő napokat, melyeket betöltött Ron szaggatott lélegzésének hangja, életem „köztes időszakának” neveztem el. Az élet és halál közti „köztes időszak” alatt minden pillanatát, minden ízét magamba akartam szívni utolsó beszélgetéseinknek, utolsó csókjainknak, utolsó emlékeinknek.
Ron állapota gyorsan romlott. Túl hamar ment el. Egy szempillantás alatt özveggyé és egyedülálló szülővé váltam. Teljesen magányosnak éreztem magam.
Legtöbb ember körül van egy támaszháló, egy puha fészek, ami körülveszi. Nekem nem volt ilyen.
Édesanyámtól, rokonaimtól elválasztott a földrajzi távolság, más családtagoktól érzelmileg voltam távol nézetkülönbségek miatt.
A „puha” fészek törött üvegcserepekkel volt bélelve, minden mozdulat a szívemig szúrt. Mindegyik megvágott, mindegyik fájdalmat okozott.
Kisfiam, Nick iránti szeretetem tartott életben, segített úrrá lennem az ürességen, segített továbblépnem.
De szenvedtem, ha arra gondoltam, hogy egyedül fogunk ünnepelni ezentúl. Nem rendezünk fergeteges születésnapokat Nicknek. Nem lesz hagyományos hálaadási közös ebédünk. Nagyobb család kell ahhoz, hogy az életet tovább hurcoljuk.
Ha tragikus veszteség ér, csalódás vagy haláleset veszi el a legkedvesebbet, nehezen tudsz bárkiben is megbízni azután. Én legalábbis így voltam ezzel.
Ám volt egy barnahajú kicsi fiú velem, akinek keresztény férfi példaképekre volt szüksége, és szerető családra, akikkel együtt ünnepelhet. Nekem is meg kellett szabadulnom az ellentétes érzelmektől, attól, hogy nem merek bízni senkiben.
A 2 Kor 7,6-ban Pált sem vette körül kiterjedt családi kör, mikor ő is ellentétes érzelmekkel és félelemmel küzdött. De Isten látta, hogy Pálnak családias társaságra van szüksége, ezért elküldte Tituszt, hogy bátorítsa, s gondját viselje az apostolnak. Titusz problémamegoldó ember volt, aki szerette Istent, és szerette Isten korintusi népét.
Isten látta azt is, hogy nekünk nagyobb családra van szükségünk. Szeretete teljességéből Titusz-szerű embereket küldött, akik szeretik Istent, és szeretik Isten népét. Segítségükkel lombját vesztett lelkünk újra kizöldült Isten mindent magához ölelő vigasztalásában.
Lassacskán hagyni kezdtem, hogy rés keletkezzen szívem ajtaján, pár centis nyílás, ahol beengedhettem ezeket az embereket az életünkbe. Idővel Isten mindnyájunkat egybeszőtt egy „Titusz-családdá”, melyet nem vér szerinti kötelék, hanem a lelki rokonság fűz össze.
Az én „Titusz családomat” olyan emberek alkotják, akik feltétel nélkül szeretik, támogatják, bátorítják egymást, ha úgy adódik, ott ülnek a másik kórházi ágyánál, felelősséget vállalnak, és osztoznak a teljesítményekben, a veszteségekben, a fájdalmakban.
Hogy hasonlítunk-e egymáshoz? Nem igazán. De hasonló-e a lelkünk, és tudunk-e együtt boldogan ünnepelni? Határozottan!
A legértékesebb tudnivaló, amit férjem halála óta elsajátítottam az, hogy nem kell anyakönyvi kivonat és vér szerinti kötelék ahhoz, hogy egy család létrejöjjön.
A családot Isten alkotja meg.

Uram, Te azt ígérted, hogy apja leszel az apátlannak, és örömet adsz az ünnepeken az özvegyeknek. Az ünnep gyakran nehéz időszak azoknak, akik szenvednek. Nyisd meg, kérlek, a szememet, hogy észrevegyem, ha valakinek puha fészekre, biztonságos helyre van szüksége az ünnepléshez. S ha megláttam, add meg, kérlek, a szükséges elszántságot, hogy ugyanazzal a hihetetlen szeretettel forduljak feléjük, amit Te nyújtottál nekem – bármennyire elfoglalt vagyok is. Jézus nevében, Ámen.

LeAnn Rice: What Makes a Family?
Emcouragement for today, 2012.11.21.
www.proverbs31.org/devotions

Nem találom a szavakat
Suzie Eller

„Így Mózes szert tett az egyiptomiak minden tudományára, s szavaiban és tetteiben egyaránt hatalmas volt.” ApCsel 7,22

Próbáltál már elrejtőzni Isten hívása elől?
Mózes megkísérelte. Kiszökött a pusztába. A legelő biztonságos hely volt, ott ismeretlenségben élhetett. De Isten odament Mózeshez, mialatt ő a nyájat legeltette.
Mikor Isten arra kérte Mózest, szóljon a nevében a fáraóhoz, Mózes megrettent. Alkalmatlannak érezte magát. Rámutatott gyengeségére, s arra hivatkozva vissza akarta utasítani Isten hívását. „A szám akadozó, a nyelvem lassú”- mondta (Kiv 4,10b).
Később, az Apostolok cselekedeteiben István mégis azt mondja róla, hogy tetteiben és szavaiban egyaránt hatalmas volt.
Hogy lehet ez? Valóban küzdött a szavakkal, vagy ez csak kifogás volt?
Egyiptomi polgárként, a fáraó családjának fogadott tagjaként Mózes a legkiválóbb oktatás részese lett. Fiatalon miniszterelnöki rangra lépett, ez pedig olyan feladat volt, ami megkövetelte az emberekkel való kommunikációt. De hát úgy tudjuk, hogy Mózesnek komoly beszédhibája volt.
Akadozva beszélt, nehezen jöttek ki ajkán a szavak.
Ezért amikor Isten megkörnyékezte, hogy vállalja fel népének kiszabadítását a szolgaságból, Mózes rögtön a hiányosságaira gondolt.
István, sok száz évvel Mózes után, már ismerte Mózes egész élettörténetét. Hallott minden bátor tettéről és győzelméről. Mózes neve halála után is nagyra becsült név volt Izrael népének szemében.
István tudta, hogy mikor Mózes megszólalt, még ha esetleg dadogott is, szavainak súlya volt.
Mózes szavai „életadó” szavak voltak (ApCsel 7,38).
Mózes szavai megszüntették a vitákat, igazságot szolgáltattak, szabadságot harcoltak ki, és bölcsességet sugároztak.
Utólag mi láthatjuk, amit Mózes előre nem láthatott. Istent nem aggasztották Mózesnél az ékesszólás, a szókészlet vagy a beszédkészség hiányosságai, csak az érdekelte, hogy bízik-e Benne Mózes annyira, hogy engedelmeskedjék.
Amiben Mózes kevés volt, Isten elég volt.
Ahol Mózes küzdött, Isten győzedelmeskedett.
Amikor Mózes gyenge volt, Isten erős volt.
Hányszor meghív Isten minket is egy kalandra? Hogy nagyszerű édesanyák legyünk, hogy bibliakört, kisközösséget vagy bibliatanfolyamot vezessünk, vagy bármi másra, ami kívül van komfortzónánkon – mi meg rámutatunk hiányosságainkra, s így szólunk: „Sajnálom, Istenem, képtelen vagyok rá”, és felsoroljuk kifogásainkat, gyengeségeinket.
Ilyenkor a mózesi „akadozik a nyelvem” így hangzik:
Türelmetlen természetű vagyok, nem lehetek jó anya.
Utálok reflektorfényben állni, Istenem, küldj valaki mást vezetőnek.
Félek, Uram, ne kérd tőlem, hogy … /egészítsd ki saját szavaiddal/.
Ha átnézünk „akadozó nyelvünkön” túlra, arra a felszerelésre, amit Isten adhat a feladathoz, választ kapunk eredeti kérdésünkre.
Mire kér most Isten? Az „akadozik a nyelvem” rád illő változatával reagáltál?
Nem engedelmeskednél inkább?
Mint Mózes esetében, csak majd utólag fogod meglátni egy napon, hogyan formálódott egy gyermek, egy felebarát, egy nemzet engedelmességed hatására.
Vagy te magad.
Mit nyerhetsz, ha elvonva tekinteted saját hiányosságaidról, bízol Isten elégségében?

Uram, Te ismered valóságos gyengeségeimet. De lelkesen igent mondok ma Neked. Veled a lehetetlen is lehetségessé válik, ezért mától hittel és bizalommal elindulok arra, amerre hívsz. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: I Can’t Find the Words
Encouragement for today, 2012.11.26.
www.proverbs31.org/devotions


Reményre leltem
Nicki Koziarz

„Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére.” Róm 15,4

Nem volt választási lehetőség. Mikor a serif autója bekanyarodott a házunk elé, tudtam, mi következik. Félresikerült lépések, események végén a dolgok rosszról rosszabbra, majd reménytelenre fordultak.
A serif hivatalosan barátságos mosolya nem tudta feloldani a rettegett pillanat kínját. A környező házak redőnyei mögül kíváncsi szomszédok bámulták, mi történik.
A serif átnyújtotta a végzést, és én könnyes szemmel vettem át. A nő ránézett karomon ülő kisbabámra, s a totyogóra, aki a szoknyámba kapaszkodott, és őszinteség csengett a hangjában, mikor azt mondta: „Sajnálom”.
„Köszönöm”- suttogtam, és lassan becsuktam mögötte az ajtót.
Leültem a benti lépcsőre, és elolvastam a hivatalos iratot. Pontos jogi fogalmazás, erőteljes törvényi szövegek, amiket alig értettem, és a feketén kiemelkedő szörnyű mondat: „Az ingatlan harminc napon belül kiürítendő”.
Jelzálogjog érvényesítése történik.
Nem akartuk, és nem kerülhettük el. Szégyenletes volt, és zavarba ejtő. Otthonunk átengedése a jelzálogjog tulajdonosnak nagyon fájdalmas folyamat lesz.
Gondosan festett halvány mustársárga falaim – annyira fognak hiányozni. Hogy élek majd a szomszédokkal és gyermekeikkel megszokott délutáni közös játék nélkül? És mire volt jó a rengeteg szendvicsebéd a férjemmel, hogy össze tudjuk kuporgatni a pénzt az otthonunkra?
Annyi mindent elvesznek tőlünk. Csak úgy.
Nem értettem, Isten hogyan hagyhatta, hogy ebbe a megalázó helyzetbe kerüljünk. Bíztunk Benne, miért nem gondoskodott rólunk?
Istenbe vetett minden reményem villámgyorsan szertefoszlott. Magam erejéből nem tudtam újratölteni. Mások tapasztalatára volt szükségem, hogy újra reményre leljek.
Így ír Pál apostol: „Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére.” Róm 15,4
Megtanultam ebben a siralmas időszakban, hogy amikor összetörnek az álmaink, mások reményéhez kell fordulnunk segítségért.
A Bibliában ősi történelmi gyökerei vannak a reménynek, melyeket csak elő kell kotornunk.
Reménykedhetünk, mert…
Ábrahám és Sára reményre leltek a hitben, hogy bár emberileg nem reális a gyermek utáni vágyuk, Isten számára nem létezik lehetetlen. (Ter 15,17-18)
Reménykedhetünk, mert…
Ruth és Noémi is reménykedett, mikor elindultak új életük felé azután, hogy elvesztették családjukat.
(Ruth 3).
Reménykedhetünk, mert…
Mária és Márta is reményre lelt, látva, hogy Jézus bármire képes, még arra is, hogy fivérüket feltámassza a halálból. (Jn 11)
Mikor becsuktam otthonunk ajtaját magunk mögött, nem tagadtam le, hogy szívem összetört. De eldöntöttem, hogy akárhogy is, reménykedni fogok.
Reményre leltem kislányaim szemének ragyogásában, ahogy felfedezték új, bérelt házunkat. Reményre leltem, ahogy édesanyám segítségével kicsomagoltam dobozainkat, és elrendeztem a játékokat. Reményre leltem, ahogy férjem szíve közelebb került az enyémhez az együtt átélt nehézségek közben.
A remény Jézust követő létünk gyújtópontjában van. Ha engedjük, hogy a remény belénk ömöljön, át fogja hatni a legnehezebb körülményeinket is.
Ha reménytelenséget érzel valamiért, nézd azokat, akik a Bibliában reménységben éltek, hagyd, hogy hasson rád az ő reménységük. Remélem, hogy így össze tudnak forrni széttört álmaid.

Uram, köszönöm, hogy reményt adsz, ami össze tudja forrasztani széttört életünket. Adj erőt, kérlek, hogy reményre leljünk ott is, ahol most csak reménytelenséget érzünk. Jézus nevében, Ámen.

Nicki Koziarz: Found Hope
Encouragement for today, 2012. nov. 27.
www.proverbs31.org/devotions


Mikor minden rólam szól
Jennifer Rotschild

„Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Jn 3,30

Valamikor a hetvenes évek végén egy orvosi szobában ültem a szüleimmel a Bascom Palmer Szemklinikán. Az orvosok, miután kielemezték a vizsgálatok eredményét, épp igyekeztek elmagyarázni, mit jelent a retinitis pigmentosa diagnózis. Elmondták, hogy fokozatosan elveszítem a maradék látásomat is, és akár teljesen megvakulhatok. Gondolataim ide-oda száguldoztak, a szívem rémülten remegett. Akkor ott, abban a szobában csendben voltam. Bárcsak pár nappal később, következő látogatásomkor is hallgattam volna!
Ugyanabban a szobában voltunk, ugyanazokkal az orvosokkal. Azért jöttünk, hogy segítséget adjanak valamilyen rehabilitációs programhoz. Egyik orvos elmagyarázta, hogy erős, vastag lencséjű szemüveggel jobban tudom használni meglévő, szerény látóképességemet. Egy másik a bottal járás előnyeiről beszélt. A harmadik elmondta, mennyire fontos eszköz az erős nagyító, amit a nyakamba akaszthatok, és hogy elemlámpával könnyebben megtalálom a szekrényemet az iskolában.
Amint kimentek, kamaszvoltom teljes vadságával nekiestem a szüleimnek. „Nem vagyok hajlandó azt a baromságot hordani! Szó sincs róla! Nem leszek nyomorék!”
Alig hagytam abba, mikor nyílt az ajtó, és egy újabb rehab tanácsadó „gurult be”. Mivel szabályosan vak voltam, nem vettem észre, amit anyu később elmagyarázott.
A férfi egyik szemére vak volt, arca torz, egyik karja hiányzott, és a lábait láthatóan nem tudta használni. Én csak egy valamit vettem észre, amihez nem kellett látnom, hogy a hangja gépszerű volt, mintha valami készüléken keresztül hallatszott volna.
Akkor érkezett, amikor még hallhatta, mit mondok a nyomorékságról.
Borzasztóan szégyelltem magam. Saját énközpontúságom, büszkeségem alázott meg. Tudom, hogy szakember volt, és bizonyára megértette sületlen kitörésemet, de akkor is, ő tényleg elveszítette korábbi fizikai valóját, s ha valaki, ő valóban „nyomoréknak” érezhette magát, mikor tükörbe nézett. Nagyon szégyelltem magam.
Még alig pár napja kezdtem tanulni, hogyan fogok vakon élni, és máris megkaptam az első leckét: mikor legfontosabb vagyok magam számára, akkor vagyok a legnyomorultabb. Még mostanában is, 48 évesen is előfordul, hogy sajnálom magam, kívülről nézem magam, emésztem magam.
„Nem igazság, hogy ez történt velem.”
„Jól nézek ki ebben a farmerban?”
„Nem hiszem, hogy kedvel engem.”
„Sérültnek látszom, ha nem tudok szemkontaktust teremteni. Nem akarom, hogy észrevegyék.”
„Ez kell, ezt akarom, ezt szeretném….”
Amikor életünk középpontjában egy nagybetűs Én áll, valóban nyomorultak vagyunk! Mert az Én van a büszkeség és a bűn középpontjában is.
Jézus azt mondja a Jn 12,24-ben, hogy „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad.” A magány pedig maga a nyomorúság.
„De ha meghal - folytatta Krisztus, - sokszoros termést hoz.” A tétel tehát a következő: ha minden rólunk szól, olyanok vagyunk, mint a búzaszem, amelyik nem akar meghalni.
Következésképpen magunkra maradunk önzésünk börtönében.
De ha nagybetűs Énünket kicsivé tesszük, akkor módunk nyílik megismerni a valóságos, a megelégedést hozó életet.
Isten folyamatosan arra tanít, hogy önmagam valódi tisztelete énem kisebbedéséből ered: én kisebbedem, Ő növekedik. Ha igyekszem lemondani magamról – arról, hogy sajnálom magam, kívülről nézem magam, emésztem magam –, csökkennek a problémák, egyszerűvé válok, azzá a valakivé, aki a Jézus belém áramló életéből leszek, szemben azzal, akit önmagamra alapozva, önmagamból kínlódok ki.
Határozzuk hát el, hogy hagyjuk, hogy bennünk több legyen Istenből, mint önmagunkból!

Uram, én kisebbedni szeretnék, hogy Te növekedhess bennem. Legyek mag, mely meg akar halni, hogy valóban élhessen, s életet adjon másoknak is. Önmagamat Krisztussal akarom meghatározni, és nem az önzéssel, a büszkeséggel, a bűnnel. Jézus nevében, Ámen.

Jennifer Rotschild: Do You Have „I” issues?
Encouragement for today, 2012.11.28.
www.proverbs31.org/devotions