Kommentár a Húsvét 5. vasárnapján elhangzó szentírási részekhez
ApCsel 14,21b-27
Jel 21,1-5a
Jn 13,31-33a. 34-35
„Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. /…/ Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Húsvét az az időszak, amikor egyszerre felidézzük és ünnepeljük azt az új életet, ami feltámadt Urunkon keresztül érkezett el. Mi ez az „új élet”? Mit értünk rajta? El tudod mondani, hogy ezen a húsvéton vagy akármelyik ezt megelőző húsvéton megtapasztaltad ezt az „új életet”? Úgy gondolod, hogy az évek folyamán – jó irányba – változtál? Vagy csak úgy elment melletted a húsvét élménye?
Mai olvasmányainkban többször felbukkan az „új” szó. A Jelenések Könyvéből vett részlet „új” égről, „új” földről, „új” Jeruzsálemről szól. Jézus az evangéliumi részletben „új” parancsról beszél. Mit tekinthetünk „újnak”?
Az új élet Krisztusban elérkezhet az ember életének kezdeti időszakában, de később is. Több szent életébe hosszantartó világi, erkölcstelen, Isten nélküli időszak után jött el. Gondoljunk Szent Ágostonra vagy Szent Ignácra. Mások, mint Kis Szent Teréz, korán megkapták. Alig volt 24 éves, és már szentként halt meg. Legtöbbünk számára az új élet Krisztusban hullámokban érkezik. Tehát nem egy egyszeri, mindent meghatározó élmény változtatja meg egyszer s mindenkorra az életünket, hanem több alkalommal, életünk különböző szakaszain ér valami, ami egyre közelebb visz Hozzá, amitől egyre mélyebben értjük, belelátunk, elköteleződünk mellette.
Megtérés
Az „új életet”, a szentírás megtérésnek is nevezi, átfordulásnak, görögül metanoiának. Radikális szemléletváltást jelent értékeink sorrendjében. Új attitűdöt, új értékeket, új mércét Istennel és embertársainkkal, egész környezetünkkel való kapcsolatunkban, melynek szinergikus (együttműködő, egymásra ható) része vagyunk.
Jézus az evangéliumi részletben tanításának, üzenetének alapjáról, központi magjáról beszél. Ezek a búcsúszavai tanítványaihoz szenvedése és halála előtt. Mi ez az üzenet? Talán az, hogy legyenek hűségesek a Tízparancsolathoz, és éljenek erkölcsös életet? Nem egészen. Figyelmeztet, hogy ne hanyagoljuk el a minden vasárnapi templomba járást, és rendszeresen valljuk meg bűneinket? Nem igazán. Azt kéri, hogy minden energiánkkal szeressük Istent? Talán meglepő, de – nem!
Amit mondd, az az, hogy szeressük a többi embert – és hogy úgy szeressük őket, ahogy ő szeretett minket. Azt mondja Jézus, hogy ez egy „új” parancsolat. Az Ószövetség azt tanítja, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, teljes elménkből stb., felebarátainkat pedig, mint önmagunkat. Jézus hozzáadott ehhez egy új elemet. Az igazi tanítványság mércéje, ha úgy szeretjük a többi embert, ahogy Jézus szeretett minket. És ugye tudjuk, hogy ezek a szavak elvezetnek a „lehető legnagyobb” szeretethez, amit valaki nyújthat: az életét adja oda. Jézus ezt drámai módon fogja igazolni iszonyatos szenvedésével és megaláztatásával, aminek átadja magát értünk – értem – való szeretetből.
Az egyetlen érvényes próba
Hogy a szeretetnek ezt a szintjét beépítsem az életembe, valóban új gondolkodás-, látás-, viselkedésmódra és együttműködésre van szükségem a többi emberrel. Ez lesz a próbája, az egyetlen érvényes próbája annak is, hogy valóban szeretem Istent. Tényleg így szoktam, ezzel a gondolkodásmóddal élni a napjaimat? Illetve valóban így szoktuk mi – akik keresztényeknek, Krisztus-követőknek merjük nevezni magunkat – élni a mindennapokat?
Mert az világos, hogy Krisztus tanítványa elsősorban nem individuális egyén, hanem másokhoz kapcsolódó egyén. Tanítványként határozom meg magam: nem azáltal, ahogy egyénként viselkedem, amilyen a személyes morális életem, hanem ahogy másokkal interakcióba lépek. Az egyedülálló keresztény önellentmondás, mert a keresztény embert az minősíti, ahogy szeret, a szeretet pedig nem létezik szeretett személy nélkül. Én a kapcsolataim vagyok.*
Mi a szeretet?
A „szeretet” szó sok félreértésre ad lehetőséget. Többnyire abban az értelemben használjuk, amely mély érzelmet jelent, érzelmi vonzódást, azt a jó érzést, amit érzünk, amikor valakivel vagyunk, vagy csak rá gondolunk. Ebben a szövegrészben nem egészen erről van szó. János itt az agape szót használja.
Az agape a szó legszorosabb értelmében nem a kölcsönös vagy romantikus érzelmet jelenti. A másik felé fordulást jelent inkább, az ő jól-létével való törődést, függetlenül attól, hogy ő ezt viszonozza vagy sem. Az az együttérzés, amit Jézus mutat a bűnös, sőt akár a gonosz ember iránt is. Nehéz lenne Hitlert, Sztálint vagy egy sorozatgyilkost, gyermekkínzót az első értelemben vett szeretettel szeretnem. Értelmetlen volna ezzel próbálkoznom, és Jézus nem vár el tőlem egy ilyen mesterséges és mesterkélt hozzáállást.
Az ellenség szeretete
Ugyanakkor, abban az értelemben, hogy törődöm a másik jól-létével, igenis tudom szeretni Hitlert, Sztálint és a többieket, vagy valakit, akit nehéz elviselnem, aki megbántott, vagy aki szerintem rosszul viselkedik, helytelenül él. Az agape módján tudom „szeretni ellenségeimet”, és imádkozni értük, és kívánhatom számukra Isten áldását, hogy megváltozzanak (nem azért, hogy nekem jobb legyen, hanem saját maguk jól-létéért, hogy visszataláljanak az Isten szerinti élethez).
Ezért lehetséges, hogy az igazi keresztény tanítványnak nincs ellensége. Ezt cselekszi Jézus, mikor imádkozik Isten bocsánatáért azok iránt, akik épp felszegezik a keresztre. Egyértelmű, hogy nem jó barátaiként szereti őket, hanem olyan emberekként, akiknek igazán szükségük van a megvilágosodásra, hogy felfogják, mit tesznek, nem csak vele, hanem önmagukkal is. Jézus törődött velük, mély agapé volt benne irántuk abban a percben.
Az első olvasmányban az agapé egy más formáját láthatjuk két korai misszionárius, Pál és Barnabás életéből. Sokféle nehézséget és értetlenséget vállaltak fel, hogy Jézus üzenete és életszemlélete minél több emberhez eljusson. Azokat pedig, akik már keresztények voltak, támogatták és bátorították, hogy tartsanak ki keresztény meggyőződésükben.
Ebben az értelemben tehát valóban szeretetet, törődést, megbocsátást látnak bennem az emberek? Segítséget nyújtok, hozzájárulok, hogy begyógyuljanak a sebek? Szenvedésének és halálának küszöbén ennyit kér tőlem Jézus, semmi mást. Ez nem lehetetlen, nem reménytelenül idealista dolog, nincs szükség hozzá emberfeletti akaraterőre és önuralomra. Egy dologra van szükség hozzá: szemléletváltásra, hogy másként lássam a világot, másokat, önmagamat.
Hol akadok el?
Gondolkozzam el, mi akadályozza, hogy szerető, törődő, együttérző, megértő ember legyek? Kik azok, akiket valóban szeretek, akikkel valóban törődöm? Kik azok, akiket képtelen vagyok szeretni, törődni velük – és miért? Kik azok, akikkel kapcsolatban eszembe sem jut, hogy szerethetném őket, hogy törődhetnék velük – és miért? Csak azokat szeretem, akik az én népemhez, az én kultúrkörömhöz, az én társadalmi rétegemhez, az én vallásomhoz tartoznak?
Törődöm-e bárkivel is, aki kívül van családomon, baráti körömön? Törődöm-e családom tagjaival, szeretem-e őket? Kiket tartok tágabb értelemben barátaimnak, és miért? Törődöm-e azokkal kézzelfogható módon, akiknek szükségük lenne a törődésemre – akár indirekt módon -, még ha nem is ismerem őket, és nem kapok semmit viszonzásul, például a szegényekkel, a függőkkel, a kizsákmányoltakkal, a társadalom peremére került emberekkel nálunk vagy másutt a világon?
És végül: szeretem-e valójában önmagamat? A mások felé fordulás, különösen a megbocsátás útjában gyakran a belső bizonytalanságunk, a törékeny, sérülékeny egónk áll. Csak akik meg vannak győződve saját maguk szeretetre méltó voltáról, tudnak odafordulni könnyedén, feltétel nélkül azok felé, akik szeretni nem tudnak, csak bántani, gyűlölni, pusztítani.
Ez által az egymással való állandó szeretetközpontú interakció által kezdődhet el az „új ég, új föld, új Jeruzsálem” létrejötte. A mi kezünkben van. És jézus, a mi Urunk tökéletes példát nyújtott nekünk.
Jézus tanítványaiként, átitatva az ő agape-üzenetével, úgy szeretve, ahogy ő szeretett, az a hivatásunk, hogy ugyanígy tegyünk – támogassuk hittársainkat, és megosszuk hitünket és szeretetünket annyi emberrel, ahánnyal csak tudjuk. A második olvasmány szavai a Jelenések könyvéből pontosan ideillenek:
„Íme, Isten hajléka az emberek között!
Velük fog lakni és
ők az ő népe lesznek,
és maga az Isten lesz velük.
Letöröl szemükről minden könnyet.”
Pontosan azáltal érkezik el ilymódon Isten az ő népéhez, hogy agapéval teli emberekké válunk. Az egymás közti állandó szeretetkapcsolat hozza létre az „új földet, új eget, új Jeruzsálemet” – nem valami ismeretlen, jövőbeni időpontban valahol, hanem itt és most. Ma. A mi kezünkben van. Nincs más dolgunk, csak kövessük Jézus vezetését.
*Ez tekinthető az életbevágó különbségnek a keresztény lét és más vallások vagy kvázivallások – mint a jóga, a meditáció, különböző New Age-es gyakorlatok - között, amik felé sok keresztény is fordul magnapság. Ezek legtöbbje önmaga felé irányul, személyes belső békét akar nyújtani, olyan képességeket, amikkel el lehet viselni az életet a mai társadalomban.
A kereszténység lényegéhez tartozik, hogy mások felé fordul, közösségeket akar létrehozni azzal a céllal, hogy Isten Országának képére alakítsa át egész társadalmunkat. Mondhatnánk, hogy az összes többi nagy vallás, a buddhizmus, a hinduizmus, az iszlám és a zsidó vallás is közösségre épül. Ezeknek a vallásoknak is szerves része az imádság, a meditáció, a kontempláció. De a kereszténység célja mindezzel nem csak az, hogy az egyén képes legyen fennmaradni, hanem hogy segítsen megerősíteni az Isten Országáról alkotott kép megértését, a felépítésére való elköteleződést.
http://livingspace.sacredspace.ie/EC051/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése