Lélekerősítő levelek 119

Juttasd eszembe, ki vagyok
Glynnis Whitwer

„Jézus mellett ült egyik tanítványa, akit Jézus szeretett.” Jn 13,23

Egyik fiú osztálytársam a „hips” (csípő) gúnynevet aggatta rám az új osztályban, ahova kilencedikes koromban kerültem. Bár alapvetően vékony voltam, az alakom nem olyan volt, mint az akkor divatos modelleké. Attól kezdve meggyőződésemmé - és érzékeny pontommá - vált, hogy az alakom nem „vonzó”.
A „hips” gúnynév beégett a tudatomba, és hosszú évekre meghatározta önmagamról alkotott képemet: trampli vagyok és esetlen. Nem javított a helyzeten, hogy elsők közt voltam a softball versenyeken, sikeresen játszottam a röplabda- és a kézilabdacsapatban. Egyszer visszahívtak egy iskolai színdarabhoz rendezett táncos válogatón, de én egyenes szárú bő farmerben jelentem meg. Nem is tudom, mit akartam.
Nem a trampli az egyetlen jelző, amivel magamat illettem az évek során. Volt köztük negatív és pozitív egyaránt. Némelyiknek a tények, másoknak érzelmek képezték az alapját. Erős hatása van rám, az önbecsülésemre, értékeimre, döntéseimre, annak, hogy milyennek látom magamat.
Az Újszövetségben olvasunk egy tanítványról, aki érdekes jelzővel illette önmagát, olyannal, ami egész életét meghatározta. János evangéliumában az egyik tanítványról azt olvassuk: az, akit Jézus szeretett. Ez a meghatározás csak Jánosnál olvasható, és a bibliatudósok szerint magára János apostolra vonatkozik, a könyv szerzőjére, aki önmagát nevezi Jézus szeretett tanítványának.
Hosszú ideig azt hittem, hogy a többiek nevezték így Jánost. Talán úgy gondolták, őt jobban szereti, mint őket. Van ilyen, a testvérek kimondatlanul is észreveszik, ha van köztük egy kedvenc. De mi van, ha ezt a jelzőt nem a többiek használták Jánosra?
Nemrég elgondolkoztam rajta, mit jelent, hogy János saját magát határozza meg a tanítványként, akit Jézus szeretett.
János biztos volt Jézus szeretetében, és ennek óriási hatása volt egész életére. Nem félt az emberek véleményétől, amikor odaállt a kereszt alá, és gondjaiba vette Jézus anyját. Nem félt elsőként odaérni a sírhoz, ahol dühödt római katonákkal találkozhatott. A feltámadás után bátran hirdette az Örömhírt a többiekkel együtt, elviselte az üldöztetést, a bebörtönzést. Jánost bátorrá tette Jézus szeretetének biztos tudata.
Ahogy felsoroltam magamban, milyen jelzőkkel írtam le magamat az évek során, belegondoltam, mekkora hatása lenne ennek a névnek az életemre. Tarthatom magam kereszténynek, abban az értelemben, hogy bizonyos igazságokhoz ragaszkodom. De mennyire más, ha Jézus belső köreibe tartozónak vélem magam, mert tudom, hogy Jézus nagyon szeret. Érzek ebben egyfajta tiszteletlenséget, önteltséget is, ezért csak a kör legszélére képzelem el magamat.
Mégis, ha merem hinni, hogy Jézus ugyanúgy szeret engem, mint Jánost, ha magamról is el merem mondani, hogy szeretett tanítvány vagyok – nos ha ez így van, akkor minden megváltozik.
Igen, meghívást kaptam a belső körbe. Egyetlen dolog tart vissza: saját magam – és a magamról alkotott hamis kép.
Drága barátnőm, számodra is nyitott ez a lehetőség. Te vagy a tanítvány, akit Jézus szeret. Mered így hívni magad? Ez az egész életre kiható identitás várja, hogy elfogadd.


Drága Mennyei Atyám, köszönöm, hogy feltétel nélkül szeretsz. Köszönöm, hogy meghívsz a belső köreidbe. Vésődjön be szívembe ez az igazság, Uram, erősítsen szereteted, mialatt a hit útját járom. Jézus nevében, Ámen.


Glynnis Whitwer: Remind Me Who I Am
Encouragement for today, 2013.02.06.
www.proverbs31.org/devotions



Túlértékeljük Jones-ék életét
Karen Ehman


„Hiszen megtanultam, hogy megelégedjem azzal, amim van. Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad nekem.” Fil 4,11-13


Psszt – elárulok egy titkot.
Túlértékeljük Jones-ék életét.
Tudom, abból, amit látunk belőle, ez kizártnak tűnik, de valójában nem is olyan jó nekik, mint ahogy mutatják.
Anyámék idejében csak elvétve lehetett Jones-ékkal találkozni. Templomba menet például, vagy egy szülői értekezleten. Amikor leparkoltunk kopott, szürke kis autónkkal, ők meg nevetgélve szálltak ki a csillogó-villogó vadonatúj Chevrolet-ből.
Mekkora változás történt néhány évtized alatt! Ma már egyfolytában a szemünk előtt parádéznak Jones-ék, a nap 24 órájában. Hogy hol?
Hát a képernyőn a hírfolyamban. Az okostelefonokon. Twitteren, Facebook-on, Pinteresten, Instagramon. Ők az „Ide nézzetek!”-Jones-ék, az összes tökéletes profilkép-szerű életükkel. Könnyen iriggyé, féltékennyé, elégedetlenné tehetnek.
Valamelyik délben ez a bejegyzés fogadott a facebook-on egyik ismerősömtől: „Fettuccini Alfredo, friss borsó a kertből, és a híres epres sajttortám. Ez vár most ebédre!” Egy másik ezt írta: „Huhh! Kifizettem az utolsó törlesztőrészletet! Megszabadultam a hitelemtől!” A harmadik: „Jimmynk lett a hónap éltanulója az iskolában!”
Olvastam mindezt akkor, mikor azon a héten már másodszor fagyasztott pizzát melegítettem ebédre, azon sakkoztam, melyik számla maradjon ki, hogy a törlesztő részletet ki tudjam fizetni, és telefonon keresett az igazgatóhelyettes az iskolából, hogy a fiam megint intőt kapott a viselkedése miatt.
Igen, a Jones-ok naponta többször berobbannak otthonainkba, gondolatainkba, az interneten, a tévén, a médián keresztül, és elrabolják elégedettségünket. Miért sikerül ez nekik?
Mert összevetjük magunkat velük.
A hasonlítgatás mindig mérgezi az elégedettséget. Mikor látjuk a másik gazdagságát, örömét, azt, hogy olyasmit tapasztalhat meg, amire mi csak vágyakozunk, könnyen elégedetlenné válunk.
A Filippibeli hívekhez írta Pál apostol azt a híres vallomást, ami így kezdődik: „Hiszen megtanultam, hogy megelégedjem azzal, amim van.”
A „megelégedjem” görög eredetije többet jelent, mint hogy boldogan tapsolok valaminek megörvendve. Azt jelenti, hogy „olyan mértékig elégedett vagyok, hogy már nem zavar, nem nyugtalanít semmi.”
Isten tartogat nekünk egy helyet, egy elégedett lelkiállapotot arra az esetre, ha lerobban a kocsi, ha nem tudjuk kifizetni a számlákat, és Jones-ék már megint mutogatják magukat. Akkor érjük el ezt a lelkiállapotot, ha leemeljük tekintetünket az adott helyzetről (vagy a képernyőről), és egyedül Istenre összpontosítunk.
Ha ez sikerül, megéljük azt az igazságot, amit egyszer Elisabeth Elliottól, az írónőtől hallottam: „Ami megváltoztatja körülményeket, az, ha bennem van Krisztus. Nem az, ha én vagyok egy más helyzetben.”
Akkor tudjuk valóban elfogadni a körülményeket, ha elhatározzuk, hogy nem könyörgünk tovább: „Istenem, szabadíts ki ebből a helyzetből!” Inkább alázatosan így imádkozunk: „Uram, nem tudom, miért hoztál ilyen helyzetbe. Mi az, amire meg akarsz tanítani, amit csak így tudok megérteni, ha ezt átélem, amibe belevittél? Milyen tulajdonságokat próbálsz ezzel fejleszteni bennem? A türelmet? A bizalmat? A hitet? Mások megértését?”
Amikor abbahagyjuk az összehasonlítgatást, amikor tudatosan el akarjuk fogadni a jelen állapotot, és azt figyeljük, vajon mire akar nevelni vele Isten, akkor van esélyünk, hogy megfejtsük a titkot, amit Pál apostol ismert. Az igazi elégedettség nem akkor jön el, ha megvan mindened, amire vágysz, hanem amikor nem vágysz másra, mint amid van.
Ezt csak akkor éljük át, ha szemünket elfordítjuk Jones-ékról, és Jézus Krisztusra tekintünk, aki erőt ad nekünk.

Uram, bocsásd meg, hogy mindegyre másokkal hasonlítottam össze magam és a körülményeimet. Csak Rád akarok tekinteni, Benned akarom megtalálni a békét és elégedettséget. Jézus nevében, Ámen.


Karen Ehman: The Joneses are Overrated
Encouragement for today, 2013,02.04.
www.proverbs31.org/devotionals


Szárnyra kelni újra
Suzie Eller

„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak.” Kol 3,13


A rövid létrán álltam kezemben egy villanykörtével. Kellemetlen idő volt, nem leányálom ilyenkor kicserélni egy külső égőt. De mivel már korán sötétedik, muszáj volt.
A lámpabúra belsejében valami mozgott, vonakodva nyúltam a kiégett körtéhez.
Bekukucskáltam, s egy kismadarat pillantottam meg, a szárnyait szorosan a testéhez szorította, egyik lába bele volt akadva a körte foglalatába. Hogy jutott be ide? Mióta küzdhetett már a szabadulásért?
A következő percekben lassan, óvatosan kicsavartam a körtét, kezdtem kitisztogatni a lámpa mélyébe gyűlt szemetet, hogy szabad utat biztosítsak a madárnak. Két ujjal óvatosan megfogtam, de éles csőrével dühösen belevágott a kezembe.
Beleburkoltam a kesztyűmbe, hogy ne csapkodjon, s kivittem a ház elé, ahol az itató és a madáretető állt évek óta.
Ahogy letettem, megingott, szinte elesett, de egy kis szárnycsapkodás után fel tudott emelkedni a levegőbe, s egyenesen rászállt az itatóra. Mohón ivott, majd míg én mozdulatlan csodálattal követtem az útját, az etetőhöz röppent.
Úgy tűnt, a madárka jól van, megmenekült.
Néha a képtelenség a megbocsátásra olyanná tesz, amilyen ez a madárka volt. Valami történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Valaki mondott valami bántó vagy kegyetlen dolgot. Vagy igazságtalanság sebzett meg. Harag, keserűség tört ránk, és ez az érzés csapdába ejtett, megrontotta a kapcsolatunkat valakivel, esetleg a házastársunkkal, nem értettük Isten szándékait, megingott a bizalmunk másokban.
Ilyenkor a Kol 3,13 féle igék nem mutatják a gyógyulás útját, inkább felbosszantanak. A megbocsátás lehetetlennek tűnik. Főleg, ha arra várunk, hogy az illető bocsánatot kérjen, hogy megváltozzon, vagy csak elzárjuk a szívünket tőle.
Miért kéri Isten, hogy bocsássunk meg? Talán Ő tudja, hogy többre vagyunk teremtve, minthogy a megsebzettség csapdájában vergődjünk.
Repülésre teremtett.
A megbocsátás lehetővé teszi, hogy Isten kipucolja a szemetet, hogy megtisztítsa az utat a szívünkhöz, és gyengéden felemeljen, ahonnan már szárnyra kelhetünk. Isten számon tartja a verebet (Mt 10,29), és téged is lát. Tudja, mennyire nehéz. Tudja, hogy azért nem bocsátasz meg, mert úgy érzed, képtelen vagy rá.
De nem vagy egyedül az úton. Isten kinyújtja feléd a kezét. Eljött az idő, hogy megbocsáss. Ő készen áll, hogy átemeljen téged egy új helyre, ahol egy kis szárnycsapkodás után felemelkedhetsz, és újra szárnyalhatsz.


Drága Jézus, eddig úgy éreztem, képtelen vagyok megbocsátani. De most átadom magam neked, nem állok ellen, vezess, vigyél oda, ahova akarsz. Megnyitom a szívem, hogy meg tudjam bocsátani, ami a múltban történt, és ezzel képes legyek újra teljes életet élni. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: Szárnyra kelni újra
Encouragement for today, 2013.02.08.
www.proverbs31.org/devotions


Merj remélni
Wendy Pope

„Ezeket fontolgatom szívemben, hogy föléledjen bennem a remény” JerSir 3,21

Sírtál már addig, míg elfogytak a könnyeid, és a szíved apró darabokra tört? Mondtad már, hogy „Minden elveszett, amiben reménykedtem?” Igen? Akkor már hárman vagyunk: te, én meg Jeremiás.
Sosem felejtem el azokat az éjszakákat, amikor álomba sírtam magam. Néha csendesen folydogáltak a könnyeim, máskor hangosan jajgattam, kérdésekkel, könyörgésekkel ostromoltam Istent: „Uram, miért? Mit rontottam el? Miért nem tudom megoldani?” Imádságaimat azzal zártam, hogy „ha Te is úgy akarod”, és reméltem, hogy más az akarata, mint aminek látszik.
Voltak éjszakák, mikor összegömbölyödtem a takaróm alatt, és reménykedtem az áttörésben. De hiába, a helyzet reménytelennek tűnt. Úgy éreztem, minden elveszett, amiben reménykedtem.
Jeremiás, az Ószövetség siránkozó prófétája, szintén reménytelen helyzetbe került. Látta, hogy a babiloniak földig rombolják, leégetik az Úr Templomát. Jeremiás szíve megszakadt, mikor a Templom egyes szent tárgyait, a medencét, a lámpatartókat elrabolták, s Babilonba vitték, hogy hamis istenek imádásához használják őket.
A rombolás idején Jeremiás Isten szavát közvetítette Júda és Jeruzsálem népének. Az üzenet, sajnos, nem jó hír volt. A nép rövidtávú jövőjének az Úr a fegyelmezést szánta, Jeruzsálem és a szent Templom teljes lerombolásával. Jeremiás volt az Úr választottja, akinek ezt a jövendölést közvetítenie kellett a nép felé. Jeremiás elvégezte a feladatot, és jól végezte, de büntetés, nevetségessé tétel, támadások és börtönbe zárás volt rá a válasz az üzenet címzettjeitől.
Jeremiás addig sírt, míg elmondhatta: „Szemem elsorvadt a sírástól, a bensőm megrendült” (JerSir 2,11). A szíve összetört Jeruzsálem és Isten népe feletti bánatában. Bánatában így siránkozott: „Elhagyott az erőm, és a reménységem is, amelyet az Úrba vetettem” (JerSir 3,18).
Aztán a kétségbeesésben egyszer csak reménykedni kezdett. Remélni mert, mivel emlékezett.
Sokunknak szükségünk van a reményre. Hogy rátaláljunk, mint Jeremiás, lássuk mi bátorította őt, mitől mert újra remélni. Ami eszébe jutott, ki tudta emelni a kétségbeesés szakadékából. Számunkra is ez a megoldás. Jeremiás a következőket idézte emlékezetébe:

- Isten el nem múló szeretetét

- megújuló irgalmát

- soha véget nem érő hűségét

- az örökségét.

Isten Igéje épp olyan élő és cselekvő ma, mint Jeremiás idejében volt. Belülről tud átformálni. Ha olvassuk, és életre váltjuk az igazságait, tekintetünk iránya megváltozik.
Kétségbeesésem éjszakáin arra vágytam, hogy változzanak meg a körülmények. Addig sírtam, míg elapadtak a könnyeim. Sokszor süppedtem bele a kétségbeesés szakadékának mélyébe, és tovább maradtam ott, mint kellett volna. De mikor Isten hűségére és irántam való irgalmára gondoltam, újra reménykedni kezdtem.
Megváltoztak a körülmények attól, hogy felidéztem Isten ígéreteit? Nem. Belül történt változás: feléledt bennem a remény. Várakozásom megtelt értelemmel, reménykedéssel. Úgy döntöttem, hogy ezt választom a kilátástalanság érzése helyett.
Szükséged van reménységre? Emlékezz Isten hűségére, szeretetére, irgalmára, erre koncentrálj, bármilyen kétségbeejtőnek tűnik a helyzet.
Merj ma remélni!

Uram, szeretnék merni remélni, de bizonytalanság vesz körül, a kétségbeesés kísértése támad. Segíts, hogy figyelmemet a Te hűségedre, szeretetedre és irgalmadra koncentráljam. Köszönöm, Uram, a jót, amit készítesz nekem. Jézus nevében, Ámen.

Wendy Pope: Dare to Hope
Encouragement for today, 2013.02.11.
www.proverbs31.org/devotions


Amikor hiányzik neked Isten
Nicki Koziarz

„Közeledjetek az Istenhez, s majd ő is közeledik hozzátok.” Jak 4,8

Hajnali 3:38. Ránézek az órára, s valami azt súgja bennem: „Kelj fel”. Befelé fordulok, vívódom egy darabig a kialvatlanság gondolatával, aztán mégis kikászálódom az ágyból.
Odalent bekapcsolom a kávéfőzőt, és beülök a fehér fotelbe. Kinyitom a naplómat, s kiszáradt lelkemből ezek a szavak törnek elő: „Istenem, nagyon hiányzol.”
Az utóbbi időben iszonyatosan felgyorsult az élet. A férjem munkahelyén és az enyémen is összetorlódtak a tennivalók, három lányunk is teljes életet él, valakinek mindig szüksége van valamire.
Tényleg sokat adnék azért, hogy 28 órából álljon egy nap.
De ebben a rohanással teli időszakban valami mást is megtapasztalok: azt, hogy hogyan távolodnak el az emberek észrevétlenül Istentől.
Nem mindig szándékos az eltávolodás:
Betegek a gyermekek – nem megyünk templomba.
Holnap korábban kell indulnunk –nincs idő összeszedett imára.
Nem lehet kihagyni a testedzést – elmarad a bibliaóra.
Meg kell főzni a vacsorát – az esti áhítat háttérbe szorul.
Időre el kell készülni a jelentéssel, a dolgozattal, a beszámolóval – szóval értitek.
Nagyon is megértem ezt a küzdelmet. És azt is tudom, hogy nagy veszély leselkedik ránk a húzós időszakokban.
Érezhetjük az Istennel való együttlét hiányát, de lemaradhatunk Isten felénk tett jelzéseiről, mozdulatairól is. Isten hiánya (mindkét értelemben) tragikus, és veszélybe sodorja lelkünket, mely az Istennel való együttlétben tud kivirulni.
Felismertem Isten hiányát, s időt szakítottam rá, hogy átgondoljam ezt a harcot az idővel. Rengeteg tennivalóm van, de kiszikkadok, ha nem ér el hozzám suttogása ebben a húzós időszakban is.
Te is úgy érzed, hogy a szíved jelzéseket küld, hogy fordulj vissza Hozzá? Három dolgot javaslok, amik segítenek, hogy újra közelebb kerüljünk Isten szívéhez, mert talán te is félsz attól, hogy észrevétlenül túl messzire kerülsz Tőle, lemaradsz Róla.

Alkalmat kell találnunk az Istennel való napi együttlétre.
Még akkor is, ha ez hajnali 3:38. Még ha nyüzsgő is az élet, feszített és kaotikus, akkor is nyitva kell tartanom lelkem, hogy felismerje a Szentlélek jelzését: Isten velem akar lenni. A hajnali 3:38 természetesen nem válhat rendszerré, de arra sarkall, hogy tudatosan illesszek be egy fehér foltot az időbeosztásomba, amikor Istennel lehetek. Bárhol és bármikor lehetőség van erre, mert Ő mindig közel van. „Közeledjetek az Istenhez, s majd ő is közeledik hozzátok.” (Jak 4,8)

Éld át a csodát
Az ég színe, mikor reggel munkába hajtasz – vedd észre, és gyönyörködj benne. A nap melengető sugarai egy hűvös reggelen – vedd észre, örülj neki. Egy kisgyermek gügyögése, egy neked kedves személy mosolya, egy dicsőítő ének – éld át, gyönyörködj benne. Juttassák eszünkbe ezek a percek, milyen a teljes élet, milyen az, hogy része vagyunk valaminek, ami sokkal hatalmasabb nálunk.

Legyen halló füled – mindig.
Szívedben halk késztetés, hogy állj meg, szívd magadba a pillanatot – hallgass rá. Enyhe jelzés a szívedben, hogy mondj nemet, amikor pedig igent szeretnél mondani – hallgass rá (fordított helyzetben is).
Ne csak képzelődjünk Isten ígéreteiről, terveiről az életünkben, hanem akarjuk is megélni ezeket, figyeljünk állandóan az Ő hangjára.
„A tűz után halk és szelíd hang hallatszott.” (1Kir 19,12)

Mindig találhatunk alkalmat az Istenre való odafigyelésre, legyen bármilyen sűrű is a programunk. Ha rátalálunk, ha megtapasztaljuk Őt, ha figyeljük jelzéseit, állandó tudatos közeledésünk egyre közelebb fog vinni Hozzá.

Uram, segíts, hogy ne lankadjon figyelmem, amivel közeledni akarok Feléd. Azt nem mindig tudom kézben tartani, ami körülöttem történik, de tudom, hogy irányításoddal akkor is közelebb húzódhatom Hozzád, amikor feszített tempóban élek. Ámen.

Nicki Koziarz: When you Miss God
Encouragement for today, 2013.02.12.
www.proverbs31.org/devotions


Amikor majdnem feladtam
Renee Swope

„Üdvösséged pajzsát adtad nekem. Jobbod erősen tartott, jóságod naggyá tett engem.” Zsolt 18,36

Szeretem a gyermekeimet, de nem mindig szeretek anya lenni.
Mikor a fiaim totyogni kezdtek, s már nem hallgattak rám, nem mindig azt csinálták, amit mondtam nekik, bepánikoltam. Más anyukák mintha értenék a dolgukat, én miért nem tudok bánni a fiaimmal?
Úgy látszott, az ő gyerekeik ismerik a „Ne…” szót. Az én gyerekem miért nem tud nyugton maradni a bevásárló kocsiban, vagy miért nem hagyja abba a nyafogást, mikor azt hallja, nem tudok mindent megvenni, amit elér az apró kis kezével? Miért nem mondta senki, hogy ilyen nehéz anyának lenni?
Úgy éreztem, kudarcot vallottam. Naponta összevetettem azt, amilyennek én éreztem magam belülről, azzal, amilyennek más anyukák látszottak kívülről.
Egyik oldalon az én alkalmatlanság- és bizonytalanságérzetem, a másikon anyukák, akik mindig összeillő cuccokban járatják gyermekeiket, és kedvesség, bölcsesség sugárzik róluk. Hogy képesek állandóan mosolyogni? Nekem meg alig futja az időmből és energiámból, hogy lezuhanyozzam, felöltöztessem a gyerekeket és kijussunk az ajtón még ebédidő előtt.
Egyszerűen ki akartam szállni. Egyik nap, miután egy csomó rohangálás után két agyonfáradt, nyűgös gyerekkel beestem az ajtón, majd igyekeztem mielőbb lefektetni őket, nekiláttam keresgélni egy papírlapot, amire felírhatom: „KISZÁLLOK”. Ezzel a felmondási nyilatkozattal akartam fogadni a férjemet, mikor hazaér a munkából.
Túlságosan nehéz volt, és belefáradtam abba, hogy mindig azt érezzem, sosem leszek „elég jó” anya.
Új kiindulópontra volt szükségem. Akkor kezdtem olyan anyává válni, amilyennek Isten látni akart, amikor majdnem benyújtottam a lemondásomat. Akkor délután térdre borultam Isten előtt, és így szóltam Hozzá: „Uram, nem bírom tovább”.
A feladásnak ebben a percében belém áradt Isten békessége. Szeretete elsimogatta görcsbe rándult idegszálaimat. Mintha Isten hozzám hajolt volna, és ezt suttogná a szívembe: „Így van, Renee. Saját erődből, a saját elképzeléseid szerint ez nem megy tovább. De az én ígéreteimmel, az én jelenlétemmel és az én erőmmel – minden lehetséges. Segítek neked, hogy jó anya légy.”
Amikor beismerjük, hogy a magunk erejéből képtelenek vagyunk valamire, Isten azonnal ott terem, hogy segítsen. Lehajol hozzánk, hogy megmutassa, az Ő kegyelmével, az Ő bölcsességével és irányításával meg tudjuk csinálni: olyan anyává válunk, amilyennek Ő akar látni minket, amilyenre a mi gyerekeinknek szükségük van, amilyenné mi is válni szeretnénk!

Uram, szükségem van a Te győzelmi pajzsodra, hogy megvédjen a csüggedéstől. Nyújtsd ki felém jobbodat, és tarts fenn vele, áraszd rám kegyelmedet, hogy megerősítsen, bölcsességedet, hogy utat mutasson. Ma mindent elölről akarok kezdeni – Veled. Jézus nevében, Ámen.


Renee Swope: The Day I Almost Quit
Encouragement for today, 2013. 02.13.
www.proverbs31.org/devotions