Lélekerősítő levelek 155

Mikor vihar dühöng és zúg a szél
Sharon Glasgow

„… erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya…” (Zsid 6,18b-19a)

A süvöltő, fagyos szél kegyetlenül verte, ostorozta a ház oldalát. Az öreg lucfenyő meghajolt, és visítva súrolta a ház külső szigetelését. Képtelen voltam visszaaludni.
A félelmetes kinti vihar illett ahhoz, ami családunk fölött csapkodott már hónapok óta. Egyik vihar a másik után sújtott le ránk, szusszanásnyi időt sem hagyva közben. A vejem szívműtétje. Apósom rákdiagnózisa. Totálkárosra tört autó. A másik, az egyetlen használható lerobbant. Férjem csellengő veseköve. Halmozódó kifizetetlen számlák. És még sorolhatnám…
A szívem ide-oda ugrált. Javulni fog a vőm állapota a műtét után? Apósom visszanyeri erejét, ha vége lesz a kezeléseknek? Az aggódás újra meg újra nekicsapta a szívemet a valóság falának. Mi lesz, ha Dale-t meg kell műteni? Hogy fogjuk lebontani az egyre magasodó adóssághegyet?
Csak feküdtem ébren, és könyörögtem az Úrhoz biztonságért, bátorításért, azért, hogy kegyelmezzen meg nekünk. Nem a kinti vihartól, hanem a szívemben dúló vihartól szabadítson meg.
Esedezésem hasonló lehetett ahhoz, ahogy a tanítványok éreztek, mikor lecsapott bárkájukra a vihar. Ahogy egyre több víz került a hajóba, döbbenten látták, hogy Jézus nyugodtan alszik, nem reagál az égiháborúra akkor, amikor ők szeretnék.
A tanítványok a vihar esetleges következményeitől féltek. Könyörögtek Jézushoz, hogy segítsen – és Ő segített (Lk 8,24).
Lecsendesítette a vihart, és megkérdezte tőlük: „Hol van a ti hitetek?” (Lk 8,25a).
Ugyanígy kétségbe voltam esve én is akkor éjjel, mikor Jézus segítségéért kiáltottam kérdésekkel teli szívvel: Miért? Miért kell, hogy ilyen nehéz legyen? Nem csendesülnek a viharok. Válasz helyett úgy éreztem, egy kérdés hangzik felém: Hol van a te hited?
A kérdés pontosan rámutatott, hova helyeztem a bizalmamat. Aggódásom mértéke jelezte, hogy rossz helyre. Amikor vihar dühöng és zúg a szél – és lesz ilyen -, a hitem Jézusban legyen, és ne az események kimenetelében.
Azt mondja a Zsid 6,18b-19a: „… erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya…”
Ha magunkat egy hajóhoz, az élet nehézségeit viharhoz hasonlítjuk, akkor a remény a horgony, mely megment a hajótöréstől. De a horgony biztonsága két dologtól függ: a kábeltől, mellyel a hajóhoz kötik, és a szilárd talajtól, amibe kapcsolódik.
A kábel, mely a reményhez köt minket, a hitünk: biztosak vagyunk Jézus szeretetében, jóságában, hatalmában. Hitünk azt mondja, hogy Jézus most is tud parancsolni a viharoknak, egyetlen szavával le tudja csendesíteni őket. Hit az, ha bízunk benne, hogy ígéretei épen végigvisznek az életen át az örökkévalóságba, ahol együtt leszünk Vele. Ez valóban reményteli dolog!
És a föld, amibe horgonyunk kapcsolódik? Az maga Jézus. Ő biztos, szilárd alap, nem változik. A hullámok csapkodása néha úgy tűnik, hogy elszakít tőle, főleg ha a Miért? kérdésekkel foglalkozunk. A viharok alkalmat adnak arra, hogy mélyebbé tegyük kapcsolatunkat Jézussal, olvasva és megjegyezve a Szentírás igéit, imádkozva és imádva Jézust. Lesznek dühöngő viharok, zúgni fog a szél. De ha mindezek közepette is bízunk, és van hitünk, ami a Jézusban való reményhez kapcsol – akkor kiszabadulunk az élet viharaiból. Ez a titok.
Ha a körülmények és az aggódás ide-oda hánynak, vesd reményhorgonyodat Jézusba, és imádkozz hitért, hogy bízz ígéretei igaz voltában. Neki van hatalma lecsendesíteni a viharaidat, és biztonságban tartani téged.

Uram, segíts, hogy Rajtad tudjam tartani a szemem a legvadabb viharban is. Növeld hitemet Benned, az örökkévaló dolgokban, és Te legyél a reményem. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Glasgow: When the Storms Rage and the Winds Blow
Encouragement for today, 2014.02.26.
www.proverbs31.org


Félek bátran imádkozni
Lysa TerKeurst

„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” Jak 5,16b

Be kell vallanom, néha félek bátran imádkozni.
Nem azért, mintha nem hinném, hogy Isten mindenre képes. Teljességgel hiszem. Odavagyok Jézusért. Akaratban. Engedelmességben. Istennel való kalandokban.
Biztos vagyok benne, hogy Jézus bármikor szívesebben visszafog egy vad mént, minthogy mindegyre nógatnia kelljen egy lusta öszvért.
A tétovázásom tehát nem Istenben való bármiféle kételkedésből fakad. Sokkal inkább magamban kételkedem, abban, hogy helyesen értelmezem Isten akaratát.
Az igazság az, hogy Isten néha nem akar tenni semmit. És ha az Ő akarata a „nem”, én pedig közben bátran imádkozom az „igen”-ért, úgy érzem, nem tartok lépést Istennel.
Érted, ugye?
Annyira, de annyira szeretném Isten akaratát követni, hogy néha ilyeneket mondok imádkozás közben:„Istenem, kérlek, gyógyítsd meg a barátnőmet, de ha magadhoz akarod venni őt, elfogadom.”
Mi a csudának nem tudok csak ennyit mondani: Uram, kérlek, gyógyítsd meg a barátnőmet! És aztán megnyugodni a biztos tudatban, hogy imádságom nem volt hiábavaló, a végkifejlettől függetlenül.
A valóság az, hogy az én imádságaim nem változtatják meg Isten szándékát. De biztos vagyok benne, hogy megváltoztatnak engem. A bátor imádság kiszakít egy meddő vallásos szokásból, és valódi kapcsolatba állít Istennel.
Az imádság megnyitja lelki szemeimet, hogy olyasmit is meglássak, amit különben nem látnék. És meggyőződésem, hogy számít az imádság. Az imádság erős és hathatós, ha igaz szívből ered (Jak 5,16).
Tehát az imádság igenis számít – életet formáló, elmét fordító, földet megrengető ereje van. Nem kell tudnunk, hogyan. Nem kell tudnunk, mikor.
Csak boruljunk térdre bizalommal, és tudjuk, hogy egy jézuskövető lány imádságának rezdülése messze tovaterjed széltében, magasságban és mélységben.
Ha hagyom, hogy ez az abszolút igazság belecuppanjon a lelkembe, kifröcsköli onnan a kételkedés maradékát. Meghajlítja merev térdemet. Feléleszt egy friss, bátor, az eddiginél is vadócabb lángot a szívemben. Nem főnöki, követelőző bátorságot kelt, hanem a Jézust teljes szívemmel szerető bátorságot. Hogy ajánlhatnék fel kevesebbet, mint egy lángra lobbant imaéletet?
A Máté 6,6-8-ban Jézus is beszél arról, hogyan lobbanthatjuk fel imaéletünket: „Te, amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak! Ne utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek.”
Kérjünk hát. És újra kérjünk. Nem mintha ezzel beindíthatnánk Istent, hanem mert így beállíthatjuk a lelkünket, hogy észrevegye, hogyan mozdul a mi drága Jézusunk abba az irányba, amit ő jónak lát.

Uram, köszönöm a lehetőséget, hogy Eléd vihetem minden gondomat, aggódásomat. Köszönöm, hogy épp azt nyújtod, amire szükségem van. Hiszem, hogy ma is törődsz azzal, ami jó nekem. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: I’m Scared to Pray Boldly
Encouragement for today, 2014.02.27.
www.proverbs31.org


Nyüzsögsz vagy üldögélsz?
Karen Ehman

„Ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához és hallgatta a szavait. Márta meg sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket.” Lk 10,39-40

Ránéztem a faliórára. Már háromnegyed tizenkettő? Hogy lehet ez? Hova tűnt az idő? Mindjárt dél van, és felét sem végeztem el annak, amit ma délelőttre terveztem.
Órákkal ezelőtt kezdődött a nap, amikor kibújtam a paplan alól készen arra, hogy elvégzek egy csomó mindent a ház körül, a számítógépen, a városban.
Egy babakék jegyzettömbbe firkáltam a tennivalókat, hogy mit fogok főzni, mit kell elintéznem telefonon vagy személyesen.
Amint a család kitette a lábát, elkezdtem kipipálni a listán lévő pontokat. Itt van mindjárt dél, és még mindig maradt négy-öt dolog, amit képtelenség elvégezni 1 előtt, mikor a fogorvoshoz kell mennem előre megbeszélt időpontra.
Elcsüggedtem. Mi történt már megint? Rosszul képzeltem el az egyes tevékenységekre szánt időt? Vagy túlbecsültem saját iramomat? Esetleg mindkettő?
És hát nem számítottam be a megszakításokat. Sms a lányomtól, hogy segítsek egy adóügyi nyomtatvány kitöltésénél. Email egy barátnőmtől, hogy küldjek el neki egy receptet, amit el akar készíteni délutáni vendégeinek. Átjött egyik szomszéd, mert nem működött a számítógépük, s gyorsan fel kellett adjon egy online megrendelést. Kisebb-nagyobb megszakítások, halogatások.
Kicsit ideges voltam a fogászat miatt, ezért felhívtam Mary barátnőmet, hogy imádkozzék értem. Elmeséltem neki idegességemet, hogy nem sikerült mindent elvégeznem, és megkérdeztem, neki hogy telt a reggele. Ő is elmaradt sok mindennel, válaszolta, majd így folytatta: „De jó hosszan kettesben tudtam lenni Istennel, imádkoztam, olvastam a Bibliát, és most erre volt a legnagyobb szükségem, úgyhogy minden rendben van.”
Elszomorodtam, ahogy rájöttem, mi volt a baj: nem szakítottam időt a nap legfontosabb tennivalójára. Az Istennel kettesben töltött idő kívül volt a radaromon aznap reggel. Ha Vele kezdtem volna a napot, talán nem idegesített volna a sok elmaradás, a terméketlen délelőtt.
Mai igénk is egy asszonyról szól, aki tennivalóit a Jézussal töltött idő elé helyezte. A Lukács 10-ben olvasható történetben két nővér szerepel, megtudhatjuk, mivel foglalták le magukat, mikor Jézus meglátogatta őket. Márta nyüzsgött, igyekezett tennivalóinak végére jutni, míg Mária más utat választott. Leült Jézus lábaihoz, magába szívta szavait, jelenlétét.
Később azt olvassuk, hogy mikor Márta panaszkodik az Úrnak, hogy Mária nem segít neki, Ő így válaszol: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha” (Lk 10,41-42).
Biztosak lehetünk benne, hogy Máriának is lett volna dolga. Ahogy az én Mary barátnőmnek is volt. De mindkét Mária úgy gondolta, hogy előbb a legfontosabbal foglalkozik: Jézus jelenlétébe helyezkednek, hogy hallhassák a szavát.
Talán nekünk is ezt kéne tennünk: félrerakni a tennivalók listáját, és utánozni a Máriákat. Fogadjuk meg, hogy mielőtt a napi dolgainkhoz kezdenénk, összehozunk egy találkozást az Úrral. Igen, ez lehet a megoldás. Hagyjuk abba a nyüzsgést, és üldögéljünk egy kicsit.
Jézus lábánál mindig jut elég hely.

Uram, segíts, hogy ma is szakítsak időt a veled való együttlétre, mielőtt hagynám, hogy a napi tennivalók elborítsanak. Add, hogy mindig jól lássam a sorrendet: te fontosabb vagy, mint tennivalóim végtelen sora. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: Scurrying or Seated?
Encouragement for today, 2014.02.28.
www.proverbs31.org


Egy régi álom újraélesztése
Glynnis Whitwer

„Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” (Ef 3,20. UF)

Csak ültem a díványon a kiscsoportos beszélgetés alatt, lopva törölgettem a könnyeimet, és reméltem, hogy a többiek nem veszik észre az érzelmi hullámot, amit az üzenet elindított bennem.
Mialatt egy DVD-t néztünk, és hallgattuk a tanítást az Isten által belénk oltott álmokról, valami mocorogni kezdett szívem egy rejtett zugában. Kellemetlen volt. Már-már félelmetes. Egyszerre akartam foglalkozni vele, és hátat fordítani neki.
A tanítás nem az éjszakai álmokról szólt, hanem inkább azokról, amelyek gyermekkorban jelentkeznek, amikor minden megvalósíthatónak tűnik. Amikor még nem befolyásol a genetika vagy a körülmények valósága. Amikor még biztosak vagyunk benne, hogy balerinák leszünk, vagy modellek, és nem számít, hogy spiccünk nem az igazi, és testmagasság/súly arányunk alkalmatlanná tesz a kifutóra.
Én azon ábrándoztam, hogy a kedvenc zenekarom felfedez, és meghívnak énekesnek. Kezemben a hajkefével igyekeztem külsőmet és mozdulataimat – na meg a hangomat - a színpadi szerepléshez igazítani a tükör előtt.
Ott a kiscsoportban nem az éneklés utáni vágy korbácsolta fel az érzelmeimet. Éveken át ápolgattam a lelkemben egy másik álmot, amit aztán a felnőtté válással együtt járó kételkedés és a körülmények maguk alá nyomtak. Író szerettem volna lenni.
Fájdalom és jóleső izgalom borzongatott, ahogy az álom lassan ébredezni kezdett. Mint mikor az elzsibbadt lábunkban újraindul a vérkeringés. De minden gondolat mögött ott volt a bizonytalanság. Istentől jön ez az álom, vagy tőlem? Lenne mondanivalóm mások számára?
Sérülékenynek éreztem a szívem, valahányszor elgondolkoztam az ötleten. Ha elmondanám másoknak, hangot adnának azoknak a csúfondáros megjegyzéseknek, amiket én elképzelek?
Mégis, minél többet imádkoztam, annál biztosabban éreztem, hogy Isten arra kér, szolgáljam Őt íróként. Mikor végül elfogadtam igazságnak ezt a hívást, hozzáállásom megváltozott. Ami addig érdekes ötlet volt, megbízássá nemesedett. Jó volna azt mondani, hogy azonnal írni kezdtem. De hát nem így volt.
Az álom életre kelt, és én halogattam a megvalósítását. Hónapokig. Amikből aztán évek lettek. Az álmomról ábrándozni sokkal könnyebb volt, mint tenni is érte, mert tudtam, hogy sok munkával és áldozattal jár majd. És mindig találtam valami mentséget a halogatásra.
Mígnem egyik vasárnap a lelkészünk ezzel nyitotta meg az imádkozást: „Isten néhányatoktól kért valamit, amit nem tettetek meg.”
A Szentlélek rögtön dobolni kezdett a szívemen, egyik lábamról a másikra álltam. Nincs mese, Isten nevemen szólított. Sokan igyekeztek velem együtt előre, akik mind elhanyagolták a kapott megbízást.
Lelkészünk felszólítására volt szükség, hogy az írás iránti passzív vonzódásom aktiválódjék. Hogy az engedetlenség engedelmességbe csapjon át. Hogy belépjek egy ismeretlen területre, bízva abban, hogy ha erre szólított Isten, akkor nem fog magamra hagyni.
Isten gyakran mutat irányt az álmainkkal. De talán ezeket a legnehezebb elfogadni, mert teljesítésük látszólag meghaladja az erőnket. Más álmok meg egyértelműen önzőnek tűnnek. Így hát inkább hagyjuk, hogy elillanjanak.
De az álmok arra is alkalmasak, hogy növeljék hitünket Istenben. Amikor cselekvő engedelmességgel megtesszük az első lépéseket egy merész álom irányában, látni fogjuk, hogy Isten is megmozdul, és olyasmiket tesz, amiket csak Ő képes véghezvinni. Alapigénk azt fejezi ki, hogy Istennek van hatalma bármilyen álom megvalósítására, ami Tőle származik: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” (Ef 3,20. UF)
10 éve történt, hogy az álmomat megbízásként kezdtem szemlélni, és azóta Isten újra meg újra bizonyította hatalmát. Még mindig vannak bennem kételyek, még mindig ütközöm akadályokba, de a hitem minden alkalommal növekszik, mikor Isten bizonyítja hűségét.
A te szívedbe nem ültetett Isten évekkel ezelőtt valamilyen álmot? Talán, hogy fogadj örökbe egy gyermeket, vagy indulj missziós útra. Talán, hogy rendszeresen meghívd otthonodba a szomszédokat, vagy ifjúsági csoportot vezess az egyházban. Akkor túl nagynak tűnt az álom, túl sok volt az akadály. Ma már csak homályos emlék.
Továbbíthatom neked azt a felhívást, amit a lelkészünktől kaptam? Isten néhányatoktól kért valamit, amit nem tettetek meg. Talán a mai nap az, amikor el kell fogadnod a megbízatást?

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy adtál egy álmot, amivel szolgálhatlak Téged és a többieket képességeim, tehetségem által. Add, hogy Tőled származó megbízásként tekintsek erre az álomra, és kérem segítségedet, hogy megtehessem a következő lépést. Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Reviving an Abandoned Dream
Encouragement for today, 2014.03.03.
www.proverbs31.org


Ideje felkelni
Kyle Idleman

„És felkelvén, elméne az ő atyjához.” Lk 15,20a (KG)

A tanév végén elmentünk egy texasi kirándulásra, Dallasba az érettségiző osztályunkkal. Életemben először láttam valakit bungee-jumpingolni. Több száz méter magasról indulva itt volt lehetőség az ország legmagasabb bungee-ugrására.
Néztük, ahogy egy tag felkészül az ugrásra egyetlen gumikötéllel a bokáján. Fejjel előre lebukott. Láthatóan nagy hatást tett az osztálytársaimra.
Megpróbáltam elég vagánynak látszani egy bungee-ugráshoz, de annyira azért nem, hogy ki is fizessem az árát, és a következő mondat csúszott ki a számon: „Én is megcsinálnám, de nem vagyok hajlandó 40 dollárt fizetni érte.”
Hallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött. Majd egy osztálytársnőm elém állt, kihúzott a zsebéből egy 20 dollárost, és felém nyújtotta: „Ez segít?”
Ezt nevezem sarokba szorításnak. Valaki komolyan vette a blöffömet – mindenki füle hallatára. Mondhattam volna, hogy „20 dollárt sem vagyok hajlandó rákölteni” – de az már ciki lett volna. Így hát, igyekezve kizárni a tudatomból tériszonyomat, átvettem a húszdollárost, és beálltam a sorba.
„Nincs is olyan magasan” – biztattam magam, ahogy közeledett fentről a daru. De ahogy leért, és én ráléptem a pallóra, az idegeim pattanásig feszültek. Egyre feljebb emelkedtem, míg egyszer megállt a daru. Kiléptem, és csináltam egy szörnyű hülyeséget: lepillantottam.
Bénító félelem szállt meg, hátrafordultam, és közöltem a kezelővel: „Nem tudom megcsinálni. Képtelen vagyok!” Majd hirtelen jött egy gondolat, s megkérdeztem: „Meglökne, kérem?”
Láthatóan nem én voltam az első, aki fél leugrani, de szégyell visszaereszkedni a földre. A kezelő így válaszolt: „Nekünk tilos letaszítani innen az embereket”.
Még inkább zavarba jöttem, de tovább próbálkoztam: „Nincs valami ötlete?” „Hát, néha segít, ha valaki becsukja a szemét, és egyszerűen leesik”, mondta. „Azt bárki meg tudja csinálni”, tette hozzá.
Kiléptem a peremre, behunytam a szemem, és büszkén mondhatom – no nem bungee-ugrottam, de legalább bungee-estem.
Egy dolog mondani, hogy mit akarsz csinálni, és más dolog meg is tenni azt.
A cselekvés előtt gyakran megtorpanunk. Tudjuk, mit kéne tenni, de mikor kilépünk a peremre, nem tudunk megmozdulni.
Hármas kihívás elé állít egy ilyen helyzet. A Lukács 15-ben, a tékozló fiú történetében tanulhatunk róla. A fiatalabb fiú idő előtt kikéri apjától örökrészét, és az egészet eltékozolja. Mikor mindent elveszített, magához tért, és ekkor élte át az említett kihívást. Minden ilyen helyzetben ott van ez a hármasság:
1. Hirtelen eszmélés.
2. Kegyetlen őszinteség.
3. Azonnali cselekvés.
A Lk 15,20-ban egyetlen ige jelzi a fordulatot: És felkelvén… - mondta Jézus.
A fiú azonnal cselekedett. Felismerte, hogy ideje felkelni. És ha saját életünkben nem tudjuk így indítani a mondatot: „És felkelvén…”, akkor semmi nem fog megváltozni.
Szeretném, ha összekapcsolnánk ezt a két kifejezést a Lukács 15-ben: „magába szállt” (17. vers), „És felkelvén…” (20. vers).
A 20. nélkül nem sokat ér a 17. vers.
Megkérdezem hát tőled: Te mikor fogsz végre felkelni?
Például mikor csatlakozol egy bibliai közösséghez? Mikor mersz beszélni a munkatársaidnak a hitedről? Mikor iktatod be a 20. verset az életedbe?
Ideje felkelni.

Uram, kérlek, mutasd meg, amikor cselekednem kell, és adj erőt meg bátorságot, hogy lépni tudjak. Jézus nevében, Ámen.

Kyle Idleman: Time to Get up
Encouragement for today, 2014.03.04.
www.proverbs31.org


Jó szülő vagy
Tracie Miles

„Ez a bizalmunk Isten iránt Krisztusból ered. Nem mintha magunktól képesek volnánk valamit is kigondolni, mintegy a saját erőnkből, hiszen az alkalmasságunk Istentől való.” 2Kor 3,4-5

Megint egy olyan nap volt, amikor azon töprengtem, miért gondolja Isten, hogy alkalmas vagyok az anyaszerepre.
Nem volt ez mindig így. Mikor kisebbek voltak a gyermekeim, könnyebbnek tűnt a nevelésük. Elláttam a kis sérüléseiket, velük játszottam kedvenc játékaikat, segítettem a leckében, közös imával, jó éjt puszival ágyba dugtam őket a nap végén.
De az évek múltával édes kicsinyeim növekedni, érni kezdtek, saját véleményük, hormonrendszerük, baráti körük, közösségi életük és pillanatnyi hangulatuk lett. Minden vita összetörte a szívemet. A tiszteletlen szavaktól kétségbeestem. Félelmeim súlyosbodtak, „aggodalmaskodó” lett az állandó jelzőm, és néha úgy éreztem, a türelem utolsó morzsája is távozott a szervezetemből.
Azon a bizonyos napon tehát, amikor úgy tűnt, semmi sem jó, amit teszek, kételyek és bizonytalanság öntötte el a lelkemet.
Mély sóhajjal visszavonultam a hálószobába, felkuporodtam az ágyra, és fejemet összekulcsolt kezemre hajtva imádkozni kezdtem. Kértem Istent, adjon útmutatást, türelmet (sokat), és megértést. Erőért imádkoztam, hogy ki tudjak tartani nevelési elveim, meggyőződéseim mellett, bár ettől népszerűtlenné válhatok a gyermekeim és barátaik előtt. Belső békességet és derűt kértem akkor is, ha az otthonom nem mindig látszik békésnek és derűsnek.
Ekkor viszont egy vallomás tolult az ajkamra: „Uram, nyilvánvaló, hogy nem tudok jó szülő lenni. Nagyon fáj, hogy alkalmatlannak érzem magam, és nem tudom, hogy kéne jól csinálni.” A lélek gyengéd indíttatására egy szó derengett fel a gondolataim között: „bizalom”. Isten kedvesen emlékeztetni akart, hogy esetleg a saját erőmre való támaszkodás rendítette meg az önbizalmamat, mert mélyen a lelkemben ismerem saját gyengeségeimet.
Bármilyen keményen igyekeztem azzá az anyává válni, akivé Isten meghívott, saját szememben mindig alulmaradtam. Sőt hagytam, hogy a nehéz helyzetek vagy a másokkal való összehasonlítás kikezdjék önbizalmamat. Isten erejére kell bíznom magam, hogy önbizalmam helyreálljon.
Még aznap valamivel később rákerestem a Bibliában a „bizalom” szóra, így került elém alapigénk, mely elcsitította anyai szívemet. A 2. korintusi levélben Pál apostol biztosít róla, hogy bár lehetnek olyan élethelyzetek, amikor megrendül saját képességeinkbe vetett bizalmunk, mindig kaphatunk erőt és biztonságot, ha bízunk az Úrban.
Ha mindenben Istenre hagyatkozunk, beleértve a gyermeknevelést is, biztosak lehetünk benne, hogy Ő ellát mindennel, amire anyai hivatásunk teljesítéséhez szükségünk van.
Azokon a napokon, amikor megrendül bizalmunk saját erőnkben, segítségül kérhetjük Isten erejét, hogy ki tudjunk tartani.
Azokon a napokon, mikor úgy érezzük, mi állunk a családban a szeretetlétra legalsó fokán gyermekeink szemében, imádkozhatunk biztonságért, hogy ki tudjunk tartani nézeteink mellett.
Azokon a napokon, amikor már abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán Isten akarata volt-e, hogy szülők legyünk, megszilárdíthat a tudat, hogy Isten végig mellettünk van az úton.
És ami a legfontosabb: azokon a napokon, amikor megrendült önbizalommal elbújunk mások elől, és felkuporodunk az ágyunkra, bátran állhatunk Isten trónja elé, tudva, hogy Ő meghallgatja imáinkat, és megadja a szülői szerephez szükséges bölcsességet nekünk.
Nem ez volt az utolsó alkalom, amikor alkalmatlannak éreztem magam az anyaságra. De azóta tudom, mit tegyek, ha ezek a gondolatok betüremkednek az elmémbe: megállok, félrevonulok, és szent önbizalomért imádkozom.
Amikor kételyek gyötörnek, ne azt kérdezzük magunktól, hogy tökéletes szülők vagyunk-e. Gondoljunk inkább arra, hogy később majd, ha a gyerekeink visszanéznek, tudni fogják-e, hogy eléggé szerettük őket ahhoz, hogy imádkozzunk értük, és kitartsunk a legnehezebb időszakokban is.
Ha igen – akkor ez lesz a legnagyobb jutalom a mostani kínlódásért.

Jézusom, segíts kitartanom a gyermeknevelés emberpróbáló időszakaiban. Add, hogy ne inogjak meg, és álljak ki szilárdan az általam biztosnak tartott értékek mellett akkor is, ha gyermekeim korosztályának, barátainak, más szülőknek vagy a társadalomnak más a véleménye. Segíts mindig erőt merítenem a tudatból, hogy ellátsz minden szükségessel ahhoz, hogy olyan szülője legyek gyermekemnek, amilyenre szüksége van. Jézus nevében, Ámen.

Tracie Miles: Overcoming the Doubts of Motherhood
Encouragement for today, 2014.03.05.

www.proverbs31.org