Lélekerősítő levelek 164

Miért ad Isten nehézséget
Chrystal Evans Hurst

„A test gyötrésének ugyanis kevés a haszna, de az istenfélő élet mindenre jó, mert a jelen és a jövendő élet ígérete kapcsolódik hozzá.” 1Tim 4,8

A minap lementem az edzőterembe egy kis kardioedzésre. A kardiótól izzadok, az izzadságcseppek pedig a rajtam lévő zsír könnyei.
Alleluja!
Aztán, gondoltam, jöhetnek az erőgyakorlatok. Amiket utálok. Csak járkáltam a gépek közt, próbáltam felidézni, melyik mire való, mennyi súlyt kell felemelni. Úgy éreztem magam, mint egy eltévedt kiskutya.
Nem szeretem a súlyzókat. Idegenek. Nehezek.
Ez a látogatás volt hosszú idő óta az első próbálkozásom, hogy legyűrjem magamban az ellenállást az önálló edzéssel szemben.
A tavalyi év során többször voltam az edzőteremben, emelgettem a súlyokat – de sosem egyedül.
Múltév elején elhatároztuk a férjemmel, hogy áldozni fogunk az egészségünkre, és felfogadtunk egy személyi edzőt.
Nagyon. De Nagyon. Nehéz. Volt. És rengeteg súlyt kellett emelnem.
Velünk volt valaki, aki tudta, mit kell csinálnunk, és irányítani tudott. Valaki, akinek sikerült rávennie minket, hogy új gépeket, új szokásrendet, az ellenállás új szintjeit ismerjük meg.
Valaki, aki keményen megdolgoztatott. Nagyon keményen.
Nem tetszett.
Nem tetszett egészen addig, míg észre nem vettem a változást a testemen.
Van abban valami, ha odaraknak akkora súlyt felemelni, amit túl soknak hiszel, s ezzel a fizikai és mentális erőd egy fokkal növekedik – ami további gyakorlásra sarkall azután is, hogy már feladnád.
Van abban valami, hogy ott egy ember, aki tudja, mire vagy képes, még ha te nem is tudod ezt magadról.
Van abban valami, ha van egy edződ.
Lelkiéletemben azt szeretem csinálni, ami „működik”. Elmegyek a templomba. Imádkozom. Olvasom a bibliámat.
De néha arra késztet az élet-edzőterem, hogy keményebben dolgozzam. De nem egyedül.
Amikor elköteleztem magam, hogy Jézust életem Urának fogadom, ezzel személyi Edzőmmé is tettem.
Nem fogok hazudni. Néha nagyon nehéz. És rengeteg súlyemeléssel jár.
De megtanultam, hogy Isten olyasvalaki, aki tényleg tudja, mit csinál.
Aki rávesz, hogy új tapasztalatokat szerezzek, új szokásrendet, az ellenállásom új szintjeit ismerjem meg.
Valaki, aki megengedi azt, ami nehéz. Ami nagyon nehéz.
És ez sokszor nem tetszik.
Addig legalábbis, míg észre nem veszem a változást a lelkemen.
Van abban valami, ha odaraknak akkora súlyt felemelni, amit túl soknak hiszel, s ezzel lelki fejlődésed egy fokkal feljebb ugrik – ami arra sarkall, hogy folytasd még napokig, hetekig, hónapokig vagy évekig: egy olyan helyzetben, amit magadtól sosem választottál volna.
Van abban valami, hogy ott egy Személy, aki tudja, mire vagy képes, még ha te nem is tudod ezt magadról.
Van abban valami, hogy ott az Edző.
Valóban, Isten, a Mesteredző, lelkünk egészségét tartja szem előtt. És mivel tudja, mely pontokon van szükségem próbára, kihívásra, egy kis nyújtásra, nem fogja hagyni, hogy megelégedjem a kényelmi zónámmal.
Megtehetem, hogy csak azzal foglalkozom, ami könnyen megy, ám Isten az általa megengedett kényelmetlen helyzetekkel tud megerősíteni, a hitemben „fittebbé” tenni.
Maradjunk hát ennyiben. Isten a Mesteredző. Ő tudja, mit csinál.

Atyám, Istenem, tényleg nem szeretem, ha nehéz az élet. Nem szeretek nagy súlyokat cipelni, vagy nehéz helyzeteken átnyomulni. Segíts, kérlek, hogy minden nehézséget, amit megengedsz az életemben, növekedési alkalomnak lássak. Segíts, hogy bízzam Benned mint Mesteredzőmben. Segíts hinnem és belenyugodnom, hogy még ha kemény megpróbáltatások érnek is, Te pontosan tudod, mit csinálsz, és mindig lelki fejlődésemet és jól-létemet tartod a szemed előtt. Jézus nevében, Ámen.

Chrystal Evans Hurst: Why God Makes Me Do the Hard Stuff
Encouragement for today, 2014.06.04.
www.proverbs31.org


Új címkével
Stephanie Raquel

„De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység.” Róm 5,3-4

Kaptál már olyan besorolást, olyan címkét, amit nem te választottál? Olyat, ami érzed, rád ragad, és életed végéig meghatároz?
Amikor először kaptam meg a diagnózist, hogy pajzsmirigyrákom van, épp ezt éreztem. „Szegény” lettem.
Az orvos szerint semmit sem tehettem volna a megelőzésért. Olyan volt tehát, mintha egy ellenség véletlenszerűen engem pécézett volna ki.
Fájt a szívem. Néha úgy éreztem, egy bokszringben vagyok, ahol a rákkal járó újabb és újabb kihívások mindegyre gyomorszájon vágnak.
Mintha a diagnózis nem volna elég, másfajta megpróbáltatások is következtek belőle. A „rákos” címke befolyásolta az egészségbiztosítási besorolásomat, de megakadályozott abban is, hogy vért adhassak. Gondolhatná valaki, mekkora butaság azon siránkozni, hogy nem szurkáltatom magam rendszeresen, de gyakran adtam vért, és nagyon rosszul esett, hogy olyasmiért „büntetnek”, amiről egyáltalán nem tehetek.
Igazságtalannak tűnt az egész élet. Isten nem tudná átírni a címkét?
Több évnek kellett eltelnie, míg Istennek sikerült megváltoztatnia nézőpontomat. Kezdtem ajándéknak tekinteni a rákot, mely számtalan élettapasztalattal gazdagított, amikből türelem, kipróbált erény és remény fakadt.
Mai alapigénk segített megérteni, hogy Isten ezzel az igazságtalannak tűnő címkével a jellememet akarta fejleszteni. „De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység…” (Róm 5,3-4).
Megtanultam valamit ebből az igeszakaszból. Nem az a cél, hogy nehézségeinknek örüljünk. Inkább az, hogy örvendezzünk, tudva hogy Isten valamit művel velünk a szenvedésünk közben. Persze, könnyebb mondani, mint érezni, de hálás vagyok (na jó, többnyire hálás vagyok), mert Isten alkalmat adott rá, hogy ezek kialakuljanak bennem.
A Róma 5-ben szereplő vonások (türelem, erény, remény) egymásra épülnek. A sorsdöntő diagnózis óta egyre inkább azt látom, hogy Istennek célja volt a szenvedésemmel. Kegyelmével arra indított, hogy mint egy tükörben, szembenézzek az életemmel, és közelről megvizsgáljam. A rák segített, hogy férjemmel újraalkossuk az irányadó fontossági sorrendet életünkben. Közösséget váltott a családunk, ahol idősebb, jámbor segítőkre leltünk, és a férjem önálló vállalkozásba kezdett.
Ebben a hónapban ünneplem rákdiagnózisom nyolcadik évfordulóját. Már nem „áldozat” van a címkémre írva, hanem „győztes”. Túlélő vagyok. Nem a múltamat ünneplem, az nem volt mindig érdemes rá, a jövőm viszont annál inkább. Már azzal is, hogy egyáltalán van. Hálás vagyok, hogy a végtelen Istent szolgáljuk, aki képes újraírni a címkéinket függetlenül attól, hogy mit tettünk mi, vagy mit tettek mások velünk.

Mennyei Atyám, adj nekem türelmet azalatt, míg a megpróbáltatást győzelemmé változtatod. Segíts, Uram, hogy leszedjem magamról a negatív címkéket, amiket mások aggattak rám, és élhessek a Te címkéid szerint. Köszönöm, hogy erényt és reményt kovácsoltál bennem, és kérlek, segíts az áldozat-léttől a győztes-léthez vezető utamon napról napra. Jézus nevében, Ámen.

Stephanie Raquel: Redefining My Label
Encouragement for today, 2014.05.14.
www.proverbs31.org


Miért nem sírok már, ha elégetem a kenyeret
Alicia Bruxvoort

„Aki beszél, Isten szavait közvetítse. Ha valaki szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad neki, hogy így minden Isten dicsőségére váljék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” 1Pét 4,11

Az óvoda ebédlőjében szorongtam az apróságok között, mikor hatéves nagyfiam, Josh, olyat mondott, hogy szinte hangosan felnevettem. Gyorsan egy zsebkendő mögé rejtettem a vigyorgásomat, de az is eszembe jutott, hogy nem is olyan régen még egészen más érzéseket váltott volna ki belőlem egy ilyen ártatlan megjegyzés.
Azzal kezdődött, hogy mellettem egy kisfiú elővette a szendvicsét az uzsonnás táskájából. „Hű, mekkora!” – kiáltott Joshua, mialatt előkotorta, a tányérjára rakta a maga kis főtt répáját, és közben vágyakozva nézte a társa ebédjét.
A szendvics hatalmas volt. Jókora sajt- és sonkaszeletek pihentek két vastag kenyérszelet között. Vajon mennyiért volna hajlandó egy óvodás gyerek elcserélni ezt a mesterművet az én átázott, lucskos répáimra?
„Egyáltalán át tudod harapni?” – ugrattam asztaltársamat, aki komótosan bontogatta a konyhai csodát a műanyag fóliából.
„Én mindig ilyet eszem”- válaszolta. „Ez anyukám specialitása.”
Joshua felhúzott szemöldökkel nézett a gyerek kezében lévő különlegességre. „Azt mondod, anyukád süti a kenyeret?”
A kisember lelkesen bólintott.
Az én fiam tágra nyílt szemmel nézett rám, majd megvonta a vállát, és így szólt: „Ó, az én anyukám specialitása a megégett kenyér”.
Egyetértően bólintottam. „Mi nem is tudjuk megenni a kenyeret, ha nem szenes a héja” – nevettem.
A szendvicset majszoló kislegény nem is reagált a szavaimra, de Joshua széles mosollyal nyugtázta humoromat.
Megszólalt a csengő, jelezve, hogy vége az ebédidőnek, és a gyerekek felsorakoztak, hogy kimenjenek az udvarra játszani. Barnahajú kisfiam még hátrafordult, felém intett, majd kivonult a többiekkel otthagyva engem egy halom főtt répával a rózsaszín pöttyös óvodai tányéron, meg egy mosollyal az arcomon.
Tíz éve a kisfiam megjegyzésétől másodrangú anyukának éreztem volna magam. Futottam volna a könyvtárba, hogy keressek egy könyvet, amiből megtanulhatok kenyeret sütni.
Fájdalmas élményeken keresztül tanultam meg, mennyi jelentős és szent pillanatot elszalasztok azzal, hogy minden területen igyekszem maximálisan teljesíteni. Amikor azon fáradozom, hogy mindenben kiváló legyek, elveszítem az apró dolgok örömét.
Nem attól jó anya valaki, hogy mindent kiválóan csinál. Egyetlen dologban teljesítsen jól. Akkor jó anya valaki, ha jó abban, aminek Isten teremtette. Mind a magamfajta, óvodai ebédlőben töprengő, kenyér-elégetős anyukákra, mind rátok, akik a családi autóban, multicég irodájában vagy hintaszékben üldögéltek, ugyanaz az igazság vonatkozik: nem arra teremtettünk, hogy mindent jól csináljunk.
Azért vagyunk, hogy eljátsszunk egy aprócska szerepet a hatalmas Ország történelmében. És ha azzal töltjük az életünket, hogy igyekszünk mindenki más szerepét utánozni, talán átsiklunk a forgatókönyvben azokon a sorokon, amelyek csak ránk vonatkoznak.
Minden nap tudok mondani egy-két dolgot, amit jól csinálok. De talán könnyebb számba venni azt, amiben nem vagyok jó.
Néhány éve rájöttem, mennyire fontos, hogy számon tartsam azokat a területeket, ahol nem teljesítek megfelelően. Ha már belefáradtál abba, hogy mindig fáradt vagy, javaslom, írj egy ilyen listát. Ha már eleged van abból, hogy mindig másokkal veted össze magadat, írd meg azt a listát. Ha nem tudsz örülni, mikor valamiben ügyes vagy, és nem tudsz nevetni azon, ha valami nem sikerül, állítsd össze a listát.
Ragaszd ki a tükörre a fürdőszobában. Hordd magadnál a pénztárcádban. És ne kérj bocsánatot azért, mert olyan vagy, amilyen vagy.
Tehát, kedvesem, ha arra vagy teremtve, hogy házi kenyeret süss, ám láss hozzá.
Ha úgy alakítottak téged, hogy képes legyél biztatni másokat, tedd azt, adj nekik életkedvet.
Ha tudsz énekelni, töltsd meg a világot a hangoddal.
De bármit teszel, ne akarj mindent megtenni, mert könnyen elhanyagolod azt az egyet, amit kétségbeesetten vár tőled a világ.

Uram, belefáradtam, hogy mindenben jól teljesítsek. Segíts, kérlek, hogy számba vegyem képességeimet, és fogadjam el korlátaimat, hogy el tudjam játszani az én szerepemet Országod csodálatos történetében. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: Why I No Longer Cry Over Burnt Bread
Encouragement for today, 2014.06.06.
www.proverbs31.org


Mikor szinte lehetetlennek érezzük a feladatokat
Lysa TerKeurst

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” Mk 16,15

Felhajtottam a házunk elé, és leállítottam a motort. Néztem azt a találkozóhelyet, amit családom „otthonnak” nevez. A szívem suttogni kezdett:
Uram, mondd, jól csinálom?
Az életet, amit rám bíztál, az embereket, akiket rám bíztál, a hivatást, amit rám bíztál… Nagyon igyekszem, hogy jól csináljam. Úgy, hogy ne érezzek onnan mélyről fájdalmas lelkifurdalást. Hogy tudjam, mindent megtettem. Hogy kedvedben járjak. Hogy szeressem őket. Hogy arcomon több legyen a mosoly, mint a rosszallás. Több nevetés, kevesebb panasz. Hogy meglássam a szépségét ezeknek a kettesben töltött szent perceknek, és ne felejtsem kimondani: Köszönöm.
Mindent köszönök. Minden jót és szépet, magasat és mélyet. Az egész csomagot, ami így együtt engem formáló folyamattá áll össze. Engem, akinek szükségem van nehézségekre, hogy felnőtté váljak. Szomorúságra, hogy meglágyuljak. Izgalomra, hogy felvillanyozzon. Megrendítő percekre, hogy szerethetővé váljak. Bonyolult feladatokra, hogy kihívást éljek át. Csendes percekre, hogy lecsillapodjam.
Ezekre mind szükségem van.
De néha - mialatt egymást követik a percek, amik azzá alakítanak, akinek te látni akarsz – nagyon el tudok fáradni, elveszítem minden bátorságom. És itt találom magam a felhajtón, a kocsimban elmélkedve. Nézem, hova vezetett több ezer döntésem, ami hozzájárult, hogy idáig eljussak. Ehhez az otthonhoz. Ehhez a családhoz. Ehhez az élethez. Én alkottam a döntéseket, és utána a döntések alkottak engem.
Hálás vagyok, igen. Nagyon-nagyon hálás. De szükségem van a biztatásodra, a suttogásodra, hogy itt vagy velem. Hogy látsz engem. Hogy meg vagy elégedve velem. Tudnom kell, Uram, jól csinálom-e?
Neked volt már a felhajtón ilyenszerű beszélgetésed az Úrral?
Elgondolkoztál az életeden, és feltetted a kérdést, vajon jó úton haladok?
Szerintem, mi lányok, mind eljutunk néha ide. Egy ilyen alkalom segített húsz évvel ezelőtt, hogy létrehozzak egy helyet, ahol összejöhetünk, és fejlődhetünk együtt, hogy mindennapi életünket Isten Igéjéhez igazítsuk. Azért létezik a Proverbs 31 Ministries (Példabeszédek 31 Szolgálat), mert nagyon szükségem volt segítőtársra, hogy életemet Isten igazságához kapcsoljam. És még mindig nagy szükségem van erre.
Azóta minden nap összeülünk a csapattal, hogy átgondoljuk, átimádkozzuk azt, ami aztán az email-fiókotokban köt ki. Tökéletlen, de lelkes, innen-onnan összesodródott lányok vagyunk, akik életetek előterébe és középpontjába akarják állítani Isten Igéjét. Mélyről fakadó imádságom, hogy mikor Lélekerősítőt kaptok tőlünk, érezzetek indíttatást, hogy másoknak is továbbküldjétek. Rátok gondolok mindig, mikor ujjaimat a billentyűzetre teszem, és kopp-kopp, a kusza gondolatok szívemből jövő, szívetekbe érkező talán értelmes mondatokká állnak össze.
Elképzellek, ahogy a világ egy pontján állsz. Kört húzok köréd, ahová azokat az embereket képzelem, akiket elérsz nap mint nap, akikre hatni tudsz. Aztán hátralépek, és körök százezreit látom, melyek a Lélekerősítő levelek több mint egymillió olvasóját jelképezik. Elkápráztat a látvány, mert a körök, ahova el tudunk érni, szinte az egész világot lefedik.
Te, én, és mi mindnyájan, akik itt összegyűlünk, tudhatjuk, hogy hatásunk világméretű. Jézus ezt az utasítást adta nekünk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). Lehetetlen küldetésnek tűnik olyankor, mikor ülünk a felhajtón, nagyon sérülékenynek érezzük magunkat, és mindenféléken gondolkodunk. Így érzed te is?
De saját hatósugaramban elérem az embereket ezekkel az egyszerű mondatokkal, melyeket Isten Igéje alapján szövögetek. És imádkozom, hogy valamiképpen a ti gondolataitoknak is szűrőjévé váljék Isten Igéje, mikor napról napra olvassátok ezeket a leveleket. Aztán továbbkülditek barátaitoknak, beszélgettek róluk – és több mint egymillióra sokszorozódnak meg elmélkedéseink.
Elmegyünk az egész világra, és hirdetjük az evangéliumot! Hihetetlen, mire vagyunk képesek együtt!
/…/
Ha ott találod magadat a kocsifelhajtón az életeden töprengve, hadd legyek én egy jó barát, aki odasúgja neked: „Csak így tovább. Sokkal jobban csinálod, mint képzeled. Gyere, változtassuk meg a világot – együtt!”

Uram, nagyon szeretem ezeket az őszinte beszélgetéseket Veled. Köszönöm, hogy lehetővé tetted, hogy az egész világra eljussunk az örömhírrel. Érted ragyogó fénysugár szeretnék lenni. Jézus nevében, Ámen.

Laysa TerKeurst: When God’s Assignments Feel Almost Impossible
Encouragement for today, 2014.06.09.
www.proverbs31.org


Uram, nem tudom, mit tegyek
Leah Dipascal

„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!” Zsolt 25,4

Szoktad érezni, hogy csak jársz körbe-körbe, és nem jutsz előre? Legalábbis nem úgy, ahogy szeretnéd.
A körülötted lévő világ százfelé ráncigál, és már azt sem tudod, jó irányba tartasz-e.
Ha kicsit is hasonlítunk, álmaid vannak, terveket szövögetsz. De az élet néha mindent összekuszál. Legtöbb nap csak a túlélésre való, nem jutsz előre az elképzelt célok felé.
Sokféle irány van.
Túl sok a választási lehetőség.
Rengeteg kitérő, megszakítás.
Gyakran úgy érzem, hogy az egyik lábam oda van rögzítve a padlóhoz, míg a másik ide-oda rohangál. Rengeteg energia, mentális fáradság, és nem jutok előre. Ismerős?
Mennyivel jobb lenne minden reggel arra ébredni, hogy tudom az utat, s megyek céltudatosan előre. Biztos vagyok a jó irányban. Biztonságos minden lépésem, nem kételkedem magamban mindegyre.
Sokszor megtörtént, hogy valamiben biztos voltam, aztán újra elbizonytalanodtam. Mindenképpen Isten akarata szerint akarok járni, imádkozom, aztán tétovázni kezdek, nem akarok helytelenül cselekedni. Talán nem ez az, amit vár Isten tőlem. Talán félreértettem, és mégsem ez a terve felőlem.
Küszködve a határozatlansággal, a bizonytalansággal, előveszem a Bibliámat. Isten Igéjétől szoktam segítséget kérni. Pár hónapja találtam egy nagyon értékes igazság-gyöngyszemet. Irányítás iránti vágyunknak szól, megmutatja, mit tegyünk, ha tudni akarjuk, merre kell mennünk.
Dávid király fogalmazta meg ezeket a mondatokat egyik szépséges zsoltárában:
„Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem" (Zsolt 25,4-5 UF).
Dávid király alázatos, tanulékony szívét tárják fel ezek a mondatok. Szerette volna, ha Isten irányítja, az Ő igazsága vezeti. Dávid tudta, hogy Isten az ő Szabadítója, minden reményét Abba vetette, Aki megalkotta számára a helyes utat.
Néhány sorral lejjebb megtaláljuk a választ Dávid kérésére. Olyan ígéretek ezek, amelyekre mi is bizton alapozhatjuk az életünket:
„Megbocsát az Úr és hűséges, megmutatja az utat a bűnösnek. Az engedelmeseket igazságban vezeti, az alázatosokat megtanítja ösvényeire. Az Úr minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és törvényét.” (Zsolt 25,8-10).
Ezen igékre alapozva bízhatunk abban, hogy ha alázatos szívvel, őszintén keressük Isten akaratát:
1. Ő megmutatja, melyik a helyes út.
2. Ha rossz irányba fordultunk, visszavezet a helyes ösvényre.
3. Nem vagyunk egyedül. Isten vezet és tanít minket utunk során.
4. Örök szeretettel és hűséggel vezeti Isten azokat, akik engedelmeskednek Neki.
Ha elbizonytalanodsz, ne várj napokig, hogy magad találd meg a megoldást. Nézz magadba, és ha hajlandó a szíved az engedelmességre, kérd Isten segítségét. Ha megteszed, bízzál benne, hogy Isten megmutatja az irányt.
Ha rájöttél, hogy rossz úton jársz, Istenhez fordulj segítségért, ne a világtól várd a megoldást. Ahogy elindulsz az engedelmesség útján, Isten szeretettel irányítani fog lépésről-lépésre.
Pár hónapja kértem Istent, vésse a szívembe ezeket a mondatokat, hogy mindig mindenhova magammal vigyem őket, főleg olyankor legyenek nálam, mikor azt érzem, hogy elvesztettem az irányt, és csak forgok körbe-körbe.
Ma ezeket a verseket fölötted imádkozom.

Uram, segítsd barátnőmet, aki ezt olvassa, hogy Hozzád forduljon, ha iránymutatásra van szüksége. Juttasd eszébe, hogy a világ nem tudja megadni neki, amire szíve mélyén vágyik, nem a világ kezében van a jövője, hanem a Tiédben, biztonságban. Köszönöm, hogy vezeted őt ma, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Leah Dipascal: Lord, I Don’t Know What to Do
Encouragement for today, 2014.06.11.
www.proverbs31.org


Változás
Renee Swope

"…hogy szívükben megerősödve és a szeretetben egyesülve eljussanak a tökéletes megismerés teljes gazdagságára: Isten titkának, Krisztusnak a megismerésére” Kol 2,2

Ahogy belépett az ajtón, láttam rajta a változást. 16 éves Andrew gyermekem edzésről érkezett, és a szokásos fásult, kimerült kifejezés helyett mosoly ragyogta be az arcát, mely így olyan volt, mint a telihold.
Meg sem kérdezhettem, mi történt, már mondta is: „Ahogy jöttem kifelé, az előcsarnokban megállított az igazgató, s azt mondta ’egy bajnokhoz is méltó lett volna’, ahogy dolgoztam.”
Egy megjegyzés feldobta Andrew hangulatát. Az, hogy valaki törődött vele, nézte, hogyan súlyzózik, olyan érzelmi hullámot indított el a fiamban, hogy legszívesebben megölelte volna azt az embert. De mivel ez fura lett volna, csak annyit mondott: „köszönöm”, és ment is tovább.
„De mikor a kijáratnál voltam – folytatta Andrew -, ledobtam a táskámat, és visszaszaladtam, hogy megköszönjem a tagnak a biztatást! Annyira jól esett!”
Másnap reggel Andrew elmondta, hogy mindegyre a tegnapi jelenet jár a fejében. „Elhatároztam, hogy mostantól kezdve, ha észreveszem, hogy valakinek biztatásra van szüksége, bátorítani fogom! Nemcsak azért, hogy neki jól essen, hanem mert nekem is jól esik másokra figyelni, s nem mind csak magammal foglalkozni.”
Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Igen, büszke voltam a fiamra ezért a hozzáállásért, de főleg a változás nyűgözött le, amit a tekintetében láttam. Az ő engedélyével megosztom, miért volt ez ilyen nagy dolog.
Hónapok óta tanúi voltunk, hogy a mi lelkes, boldog, vidám gyermekünk egyre inkább visszahúzódik tőlünk és a barátaitól. Mély kétségeinek adott néha hangot, elbizonytalanodott Istenben és saját életének értelmében.
Nyomasztó gondolatok kavarogtak bennem, látva, hogyan süllyed le lassan a kisfiam a csüggedés, a kételkedés mocsarába, haragosan küzd Isten ellen, a saját életmódja ellen.
Sokat imádkoztunk a férjemmel. Birkóztunk Istennel. Mindig beszélgettünk Andrew-val az őt nyomasztó kérdésekről, ha erre igénye volt. És szerettük tovább is, amennyire csak tudtuk.
Most, jó néhány hónappal az eset után is elképedek, mekkora változást tud eredményezni néhány biztató szó. Egy idegentől, aki észrevette, aki bátorította, és arra indította, hogy továbbadja, amit kapott tőle.
Mai alapigénkben Pál apostol megosztja velünk, hogy azért küzd a többiekért, "hogy szívükben megerősödve és a szeretetben egyesülve eljussanak a tökéletes megismerés teljes gazdagságára: Isten titkának, Krisztusnak a megismerésére” (Kol 2,2).
Az történik, hogy amikor biztatunk, bátorítunk valakit, szeretetben egyesül szívünk Istennel és egymással. És valami magasabb rendű megértésre jutunk, mely segít felismerni, milyen gazdagok vagyunk Krisztusban.
Azért írtam le ezt ma, mert reggel újra felidézte Andrew, mekkora változást jelentett az életében az a megjegyzés az edzőteremben. Azt mondta, hosszú idő után először érezte újra Isten szeretetének erejét és valóságát, ami előtt hónapokig zárva tartotta a lelkét. És a következő időszakban újra tudott remélni, újra tudott bízni Istenben.

Uram, köszönöm Neked a biztatás kegyelmét. Segíts, hogy lassítani tudjak, és meghalljam szavadat, amivel reményt árasztasz a lelkembe, tudatosítod bennem, hogy látsz, hogy értékelsz, hogy célod van velem! Jézus nevében, Ámen.

Renee Swope: The Difference
Encouragement for today, 2014.06.12.
www.proverbs31.org