Isteni késleltetés
Zoe Elmore
„Ne félj, mert én veled vagyok! Ne tekintgess semerre, mert én vagyok a te Istened! Megerősítelek és megsegítelek, s támogatlak téged szabadító jobbommal.” Iz 41:10
Nagyon kevés időm volt már, de elfogyott az arckrémem, s úgy gondoltam, hogy a szokásos kis illatszerbolt helyett majd beugrom az útba eső áruházba, s ott fogom megvenni. Így még időben odaérek a barátnőm szokásos karácsonyi összejövetelére. Ahogy elindultam, Isten a szívembe súgta: Ne az áruházba menj, hanem a megszokott illatszerboltba.
De Uram, szálltam vitába, az összejövetelre kell mennem, késésben vagyok, s az áruház útba esik. Nem jó az, amit kérsz. Ha kitérőt teszek, elkések az összejövetelről, s tudod, mennyire szeretek pontos lenni!
Végül kényszeredetten bár, de engedtem a késztetésnek, és betértem az illatszerboltba pár sarokra a házunktól.
Ismertem a boltvezető fiatalasszonyt. Kedves volt, gyors és szolgálatkész a vásárlóival. Jól van, Uram, talán nem fogok sokat késni.
Beléptem az üzletbe, a nő kedvesen köszönt, s megkérdezte, miben segíthetne. Megmondtam, mit kérek, s hozzátettem, hogy sietnem kell, nehogy elkéssek egy karácsonyi összejövetelről. Hamar megtalálta a keresett terméket, s odajött a pulthoz, hogy beüsse a pénztárgépbe.
Hát ez könnyebben ment, mint gondoltam, mondtam magamnak, mikor átvettem a csomagot. És akkor … kiderült, hogy miért kellett letérnem az útról.
„Tudom, hogy nagyon siet, de csak egy percig maradjon még” – kért a fiatalasszony. „Szeretném megkérni, hogy imádkozzon értem és a házasságunkért úton az összejövetelre. Félek, hogy már nem menthető meg a házasságunk.”
Éreztem, hogy az Úr bólint: „Ezért akartam, hogy megszakítsd az utadat.”
Letettem a csomagot a pultra, megfogtuk egymás kezét, és imádkoztunk. A Lélek irányította a szavaimat, s a fiatalasszony zokogni kezdett, a könnyei rácsöppentek a kezünkre. Mikor kimondtam az Ámen-t, szorosan átölelt, és így szólt: „Másokat is kértem, hogy imádkozzanak értem, de maga volt az egyetlen, aki itt maradt, hogy együtt imádkozzunk. Köszönöm. Már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaki is válaszol a kérésemre. Az igazat megvallva, már abban sem hittem, hogy Isten meghallotta a segélykérésemet.”
Felidéztem neki a 145. zsoltár 18-19 versét: „Közel van az Úr mindazokhoz, akik segítségül hívják, akik segítségül hívják őt igazságban. Teljesíti akaratát azoknak, akik őt félik, meghallgatja könyörgésüket, és megszabadítja őket.”
Megköszönte, hogy időt szakítottam rá, ígérte, hogy előveszi a bibliáját, hogy erőt, és bátorságot merítsen Isten igéjéből. A bolt kezdett megtelni vásárlókkal. Még egy ölelés, megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, és elindultam az összejövetelre.
Azóta többször beszélgettünk és imádkoztunk együtt, s azt tervezzük, hogy folytatjuk az új évben is. Minden alkalom, amikor együtt vagyunk, emlékeztet arra, hogy ha hallgatok az Úr indításaira, átélhetem jelenlétének örömét.
Isten késleltetése megtanított arra, hogy az Ő dicsőségéért használni mások életében, sokkal többet ér, mint az, ha pontosan érkezünk egy találkozóra.
Uram, köszönöm, hogy annyira szeretsz, hogy fel akarsz használni céljaidra és dicsőségedre. Taníts hallgatni hívó szavadra tétovázás nélkül. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2009. december 9.
www.proverbs31.org
Hol volt Isten?
Lysa TerKeurst
„István azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: „Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől”. ApCsel 7:55-56.
Néha olyan borzalmas dolgok történnek, hogy a tudatunk nagyon nehezen képes feldolgozni őket. A lelkünk sem tudja hova tenni a szörnyűségeket. Inkább elővesszük sablonos keresztény válaszainkat, és abban reménykedünk, hogy ezekkel el tudjuk fedni az egyenes kérdéseket.
De valahol mélyen benn, egy kérdés dörömböl a szívünkben. Egy olyan egyenes kérdés, hogy mi keresztények úgy érezzük, ezt soha nem is tudnánk feltenni. Hol volt Isten?
Hol volt Isten, amikor lelőtték a diákokat?
Hol volt Isten, amikor a barátnőm magzata a lába köré tekeredett köldökzsinórral megfojtotta magát pár nappal azelőtt, hogy egészségesen világra jött volna?
Hol volt Isten, amikor azt a kedves lányt elrabolták, s pár nappal később egy szemeteskukából került elő a holtteste?
Mondom, olyan kemény dolgok, amiket nem tudunk feldolgozni. Többnyire inkább keresünk valami mentséget Isten számára, semhogy bátran eléálljunk, és nekiszegezzük a kérdést. Én is próbáltam mentegetni Istent. Éreztem – és ezt nagyon utáltam -, hogy álságos válaszokkal csapom be magam, csakhogy elkendőzzek valamit, pedig Isten elég nagy ahhoz, hogy meg tudja válaszolni a legkeményebb kérdéseket is.
Aztán évekig kértem Istent, hogy megbirkózhassam ezzel a kérdéssel. Mígnem előbukkant egy válasz az Apostolok cselekedeteiből, István megkövezésének jelenetében.
Könnyű úgy olvasni ezt a történetet, hogy elsiklunk afölött, ami valójában történt. Istvánt brutálisan megölték. István átéli azt a szörnyűséget, amit nem tudunk feldolgozni. S mégis, ebben a legborzasztóbb pillanatban István távolról sincs egyedül.
Mialatt gyűlöletes – és lelkem legmélyéből gyűlölöm -, ami István testével történt, a lelke valami egészen mást tapasztalt meg. S amit felfedeztem, amikor be mertem lesni a szörnyűségbe, olyan csoda volt, amitől megkönnyebbülten zokogni kezdtem.
Jelen volt Isten. Jelen volt Jézus. És az én Jézusom nem ülve szemlélte az eseményeket. Nem. Jézus állt. És bocsánatot kérek, hogy megpróbálom elképzelni azt, amit Jézus érezhetett, de mert ismerem Jézust, úgy képzelem el ezt a jelenetet, hogy a létező legteljesebb együttérzéssel a lelkében, sírva feláll, hogy István mindenképpen nézzen rá, és vegye észre. Belekapcsolja a tekintetét az Istvánéba.
És biztos vagyok benne, hogy István nem vette le a szemét Róla.
A káosz, az ordítozás, a legkegyetlenebb tettek közepette István lelke Jézussal beszélget. A teste lerogy, mialatt bocsánatot kiált mindazoknak, akik meg merik hallgatni. És az irgalmas álom elragadja Istvánt.
Tudom, nehéz ezt feldolgozni.
Azt is tudom, hogy ennek a részletnek az elolvasása nem ad választ minden kérdésre.
De szeretnélek bátorítani, hogy birkózzatok meg vele, imádkozzatok róla, és tegyétek fel Istennek a lelketekben feltáruló kérdéseket csupaszon, a maguk valójában. Folytatom ezt a témát a blogomban, szeretném veletek tovább feszegetni a kérdéseket. Biztos nem fogok könnyen emészthető, világos válaszokat adni. Nehéz kérdések ezek, nem könnyű válaszolni rájuk.
Nem tudom, miért kellett Istvánnak így végeznie.
Továbbra is elborzasztanak a fentebb említett történések.
De mialatt nem tudom minden kérdésre a választ, egy valamit biztosan tudok. Tudom, hogy hol volt Isten. Nem foglalkozott mással. Nem volt hűvös és szívtelen. Nem volt figyelmetlen.
Ott volt. És meggyőződésem, hogy vérző szívvel nézi, hogy tönkretette a bűn a teremtett világot. S az örökkévalóság szélén állva emlékeztet rá, hogy megfizet: megvált és bosszút áll, és mindent helyre fog állítani.
És választ kapunk arra, amit most még nem értünk.
Uram, annyira nehéz megérteni, miért történnek a borzalmas események. Köszönöm, hogy István történetével valamire felhívod a figyelmet. Bár lehet, hogy az örökkévalóság innenső oldalán soha nem fogunk választ kapni a kérdéseinkre, szilárdan kapaszkodhatunk abba a biztonságba, hogy Te jó vagy akkor is, ha az élet nem az. Uram, kérlek, áraszd ránk szerető jóságodat és biztatásodat. Szükségünk van gyógyító érintésedre lelkünk mély, fájó sebein.
Jézus nevében kérlek, Ámen.
Encouragement for today, 2009. december 10.
www.proverbs31.org
Karácsony továbbajándékozása
Susanne Scheppmann
„Az angyal ezt mondta nekik: ’Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában’.” Lk 2:10-11
Kiterjedt rokonságomban már senki sem vesz ajándékot külön-külön mindenkinek. A nagy családi összejövetelen zsákbamacska-ajándékozást tartunk. Ahelyett, hogy mindenki mindenkinek adna valamit, egy-egy ajándékot hozunk, általában valamit otthonról, amihez már nem ragaszkodunk, amire nekünk nincs éppen szükségünk. Gyakran továbbajándékozunk valamit. Szeretem ezt a továbbajándékozást, főleg, ha a család szentesíti azt.
Mostanában eltöprengtem azon, hogyan tudnám-tudnánk továbbajándékozni azt az örömöt, amelyet a karácsonyi történet nyújt, az örömöt, „melyben része lesz az egész népnek”. Azt hiszem, a legjobb módja az lenne, ha látnák az örömünket függetlenül attól, hogy épp jól vagy rosszul megy a sorunk. Lehet, hogy nem élvezzük a helyzetet, amiben vagyunk, de attól még örülhetünk. Örömünk forrása az, hogy Jézus a világra jött csecsemőként, tanított, szolgált, majd meghalt a kereszten, és feltámadt a sírból. Ezt mindnyájunknak szóló ajándékként tette.
Gyere, határozzuk el, hogy továbbajándékozzuk a karácsonyi ígéret örömét az ünnep közeledtével együtt járó, feszültségteli rohanás közben. Adjunk örömet, ha a pénztárcánk nem engedi, hogy a „tökéletes” ajándékot nyújtsuk valakinek. Osszuk meg Jézus örömét, segítsünk szomszédainknak, egyházunknak, közösségünknek.
Az a csodálatos a karácsonyi öröm továbbajándékozásában, hogy az ajándék mindig megmarad neked is! Hadd tudja meg a világ az igazat a Karácsonyról. Nem a karácsonyfáról, a lakomáról, a mulatásról, az ajándékokról szól az ünnep, hanem arról, hogy Jézus a világ Megváltójának született. Arról szól, amit az angyalok kijelentettek több mint 2000 éve: „Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában”.
Egy olyan ajándék, amit egész évben körbe kéne adnunk mindenkinek ebben a stresszes világban, hisz „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13:8).
Megpróbáljuk továbbajándékozni a Karácsony igazi örömét most és a jövő év minden napján?
Istenem, köszönöm neked a karácsonyi öröm ajándékát. Taníts meg továbbadni ezt az ajándékot mindenkinek, akit az utamba hozol. Juttasd eszembe, hogy örömajándékodat ne csak karácsonykor, hanem minden nap adjam tovább. Jézus nevében kérlek, Ámen.
Encouragement for today, 2009. december 11.
www.proverbs31.org
Karácsonyi ürügy
Karen Ehman
Az Úr „az árvák atyja, özvegyek védője, Isten az ő szentséges hajlékában. Isten, aki lakást ad a házban az elhagyottnak” (Zsolt 68: 6-7a)
A hangszóróból vidám karácsonyi ének zengett szenteste délutánján. Bármerre néztem, sietős emberek kutattak az utolsó pillanatban az elkésett ajándékokért, az utolsó díszekért, amikkel ünnepivé varázsolják az otthonukat.
Álltam a sorban a pénztárnál, hogy kifizethessem a másnapi nagycsaládi ebédhez szükséges hozzávalókat, s hirtelen éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Lassan felfelé indult, az ajkam remegni kezdett, és forró könnyek eredtek szélcsípte szememből.
Hogy lehet mindenki ilyen boldog? Miért olyan a világ, mintha mi sem történt volna? Múlt éjjel meghalt Julie barátnőm, férjét és nyolc gyermekét hagyva maga után. Ez senkit sem érdekel? Üvölteni szerettem volna. Azt akartam, hogy ebben az évben maradjon el a karácsony. Nem éreztem az ünnep örömét, s elvártam volna, hogy mindenki hagyja abba a készülődést, s mondjon le az ünneplésről.
Valahogy túljutottunk az ünnepen. Kisebb gyermekeim, bár sajnálták édesanyjuk nélkül maradt kis barátaikat, karácsony reggel izgatottan ébredtek, hogy kinyithassák a csomagokat. A férjemmel folytattuk megszokott életünket a következő hónapokban, és próbáltunk enyhíteni az özvegy barátunk vállára nehezedő terhen. A baráti kör tagjai heti váltásban főztek a családnak. Egyik diáklány vállalta a takarítást. Julie egyik kisfia eljárt hetente néhány nap családi óvodánkba. Noha továbbra is fájt a szívünk attól, hogy barátnőnk soha nem tér vissza, azzal hogy próbáltunk segíteni a férjén, és örömet vinni a gyermekek életébe, hasznosnak hittük magunkat, s úgy éreztük, teljesítjük a megbízatást, amit Istentől kaptunk.
Az az évekkel ezelőtti karácsony tudatosította családunkban, hogy a karácsony nem mindenki számára jelenti az év legboldogabb időszakát. Nagyon fájdalmas is lehet. Eluralkodik a magány. Mélyül a depresszió. Gyakoribbak az öngyilkosságok. Míg legtöbben boldogan szívjuk magunkba a csillogó látványt, a zenét, az illatokat, mások csak ténferegnek, és inkább elbújnának, vagy legszívesebben átaludnák a legnehezebb napokat.
Egy kedves szomszédom fogalmazott így: „A karácsony ürügy arra, hogy jobbá tegyük valaki életét.” Igaza van! Közvetlen közelünkben emberek élnek, akik bátorításra várnak, hogy részt vehessenek az ünnepen. Csak tudnánk kicsit kitekinteni önző rohanásunkból, s adnánk időt magunknak, hogy megláthassuk őket.
Azóta a szomorú karácsony óta szokásunkká tettük, hogy a mérleg nyelve az ünnepen a „mit kapok”-ról a „mit adok”-ra billenjen.
Azóta, hogy elhatároztuk, Jézus karja és lába leszünk mások számára karácsony táján, számtalan „ürügyet” nyújtott Isten a segítésre, s ezek az alkalmak egyre kedvesebbé teszik számunkra a karácsonyokat. Énekeltünk börtönben, díszítettük magányos emberek házát, képeslapokat küldtünk nekik, bevásároltunk a szegényeknek, süteményeket sütöttünk a szomorkodóknak, befogadtunk az ünnepi napokra kollégiumban maradt külföldi diákokat, s karácsonyi készülődésünk részesévé tettünk családtagként magányos embereket.
Mert igazából ők a családunkhoz tartoznak. Lehet, hogy idén a te családodba küldene egy magányos lelket Isten?
Fogadjátok meg idén, hogy ez a karácsony ürügy lesz arra, hogy valakinek szebbé tegyétek az életét!
Hidd el, hogy ettől a ti életetek is százszorta boldogabb lesz.
Istenem, az évnek ebben a szakában, mikor Fiad világra jövetelét ünnepeljük, segíts, hogy elérjek valakit, akinek az életét szebbé, teljesebbé, kevésbé magányossá tehetem. Hadd lehessek a Te kezed és lábad. Jézus nevében kérlek, Ámen.
Encouragement for today, 2009. december 14.
www.proverbs31.org
A legnagyobb ajándék
Gina Parcells
„Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az Ő Fiában van.” 1 Jn 5:11b
A karácsony nálunk az ajándékokról szólt. A lakás kitakarítása-feldíszítése, vásárlások, sütés-főzés, látogatások, karácsonyfa-állítás, és végül a csúcs: az ajándékok felbontása. Pedig az kéne, hogy Az Ajándék álljon a középpontban. Valamin változtatni kellett.
Mit tehetnék, hogy ajándékként tekintsek Jézusra, és a családom is így nézzen Rá? Egyszerre világosság gyúlt az agyamban, s megszületett a terv.
Első szakasz: A kis Jézust kivettem a fa alatti betlehem jászlából. Gondosan dobozba raktam, s a legszebb papírommal becsomagoltam, ráírtam egy nevet, és elrejtettem a fa alatti ajándékok közé.
Második szakasz: Karácsony reggel, mikor átadtuk egymásnak az ajándékainkat, ezt a dobozt is odatettem a lányom kezébe a többi ajándékával együtt. Lehetett volna i-pod, pulóver, könyv a dobozban… nem jelezte angyali énekszó az értékes ajándékot. De mivel én tudtam a titkot, izgatottan lestem a lányom arcát, ahogy bontogatta a szalagokat.
Harmadik szakasz: Megdöbbenés ült ki az arcára. Nem szólt. Megkérdeztem: Haley, milyen ajándékot kaptál?
- Jézust – válaszolta.
Összcsaládi beszélgetés kezdődött a legnagyobb ajándékról sok más ajándékunk között. Összehasonlítottuk a Jézus-ajándékot a többi ajándékkal, amik majd el fognak kopni, amiket kinövünk, elhasználunk, amik elveszítik vonzerejüket.
Sok kérdés előkerült, kerestük a válaszokat:
Mi az ajándék? Mi a célja az ajándéknak? Mit tudunk az ajándékozóról? Mi vezeti az ajándékozót, mikor valamit adni akar?
Eljutottunk az Istenről szóló igazságokig – hogy Ő olyan ajándékot adott nekünk, amire szükségünk volt, amire vágytunk, amit soha nem tudtunk volna magunknak megszerezni. Beburkolta Ajándékát egy gyolcsba, és önszántából, áldozat árán, szeretetből átnyújtotta egyenként mindegyikőnknek név szerint.
Visszahívtuk Jézust a karácsonyunkba, hogy elfoglalja az Őt megillető helyet az örökké tartó Ajándék. Alig várom a mostani karácsonykor kialakuló beszélgetést, mikor valaki más fog kinyitni egy dobozt, és kijelenti: Jézust kaptam!
Uram, nagyon sokszor kihagytalak a karácsonyomból, és csak az ajándékokra koncentráltam. Add, kérlek, hogy ne elégedjek meg mással, amíg meg nem tapasztallak Téged ajándékként a szívemben. Add, hogy úgy tekintsek Rád, mint a legnagyobb Ajándékra. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2009. december 15.
www.proverbs31.org
Befektetés az erősségeinkbe
Glynnis Whitwer
„Hiszen az ő műve vagyunk Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk.” Ef 2:10
18 éves fiam fellépett a színpadra, fogta a gitárját, és odafordult a gyülekezeti ifjúsági csoport felé, hogy vezesse a dicsőítést. Nyugodt volt és magabiztos. Elmosolyodtam, milyen messzire jutott az én félénk, szórakozott kisfiam. Örömmel töltött el újra, hogy amikor Joshua első osztályos volt, nem hallgattam a zongoratanárnőjére.
Már akkor egyértelmű volt Joshua veleszületett tehetsége, zeneszeretete. Kisgyermekként, ha meghallott egy dallamot, könnyedén le tudta énekelni. Amikor az iskolában lehetőség nyílt a zenetanulásra, természetesnek találtuk, hogy befektetünk valaminek a fejlesztésébe, amit Isten ajándékának tekintettünk. A zongorát választottuk, mert volt otthon egy használaton kívüli zongoránk. Beírattuk kisfiúnkat a zongoraleckékre, megvettük a kezdő tankönyvet, s elkezdődtek az órák.
Hétről hétre küzdött Joshua a gyakorlással, nehéz volt sokáig egyhelyben ülnie. Mindegyre be kellett avatkoznom, hogy figyelmét visszafordítsam a billentyűkre és a kottára. De befektetésként éltük meg ráfordított figyelmet is, és örömmel nyugtáztuk munkájának eredményét, ahogy sorra megtanulta az egyszerű kis dalokat. Ezért meglepődtem, amikor a tanárnő félrehívott az egyik délutáni zongoraóra után. Észre kellett volna vennem a zavart a tekintetében, hogy felkészüljek az elhangzó szavakra. Nem vettem észre.
„Mrs Whitwer – mondta -, csak pazarolják a pénzüket és az idejüket.”
Aztán kifejtette a véleményét, miszerint Joshua túl szétszórt, nem veszi hasznát az óráknak. Természetesen nem értettünk egyet. Azt viszont láttuk, hogy nem ő a fiúnknak való zenetanár. Ez a csalódás kedvünket szeghette volna, s abbahagyhattuk volna a próbálkozást. De tudtuk, hogy Isten belehelyezett valamit a gyermekünkbe, s az, hogy mások nem veszik észre, még nem jelenti azt, hogy nincs ott. Isten nekünk, a férjemnek és nekem adta a felelősséget, hogy tovább építsük azt, amit Ő elkezdett. Nem azt, hogy Josh kedvelje a zenét, hanem hogy képes legyen megvalósítani Isten vele kapcsolatos terveit.
Továbbra is befektettünk Joshue zeneszeretetébe. Kisiskolás korában a gyülekezet gyermekkórusában énekelt. Amikor két évig Észak-Karolinában éltünk, énekelni tanult egy keresztény zeneiskolában. Amikor elég idős lett arra, hogy zenéljen az iskola együttesében, basszusgitáron kezdett játszani, mind a klasszikus, mind a jazz-együttesben. Hetedikes volt, mikor egy ifjúsági dicsőítő együttes basszusgitárosa lett, nyolcadikban megtanult játszani elektromos gitáron. Pénzt fektettünk a zeneóráiba, megvettük a felszereléseket, időt fektettünk a rengeteg gyakorlásba, a koncertekbe.
Csak Isten tudja, mihez fog kezdeni Josh a zenei képességeivel. Most egy ifjúsági zenei együttest vezet a templomban, gitározni tanít másokat, hogy ők is vezethessék a dicsőítéseket. Tudom, hogy az én dolgom az, hogy befektessek az ő erősségébe, és ne azon aggódjam, hogy meddig fog ez tartani. S mialatt Josh zenei képességeibe fektetek be, azért imádkozom, hogy ezzel párhuzamosan más készségekre is szert tegyen, amik segíteni fogják a jövőben: a gyakorlás fegyelemre, kitartásra neveli, megtanul együtt dolgozni másokkal, tisztelettel viselkedik a vezetőkkel, a legjobbat hozza ki magából, és Istent szolgálja a képességeivel, amelyeket Tőle kapott.
Valóban elvesztegettük a pénzünket annakidején? Szó sincs róla! Megtanultunk egy nagyon fontos leckét: mialatt egy gyermek erősségeibe fektetünk, kitartásra, kreativitásra, türelemre van szükség. Josh nem volt zenei csodagyerek, néha otthon felejtette a gitárját, mikor próbára ment, újra meg újra eszébe kellett juttatnunk, hogy gyakorolnia kell. De a zenei tehetség benne volt, s arra várt, hogy kibontakozzék, s hogy használja Isten dicsőségére. Azzal, hogy segítettünk kifejleszteni a tehetségét, mi csak engedelmeskedtünk.
Milyen adottságok várják gyermekedben, férjedben, benned, hogy beléjük fektesd pénzedet, idődet, energiádat?
Tanulságos vége volt annak a korai zongoratanulási próbálkozásnak. A záróhangversenyen 25 gyermek szerepelt egymás után. Joshua volt az utolsó. Hatéves kicsi fiam odalépett a zongorához, leült, és gondosan kinyitotta a kottát. Nem csak szépen játszotta a vizsgadarabját, de ő volt az egyetlen gyermek, aki énekkel kísérte a játékát – és hibátlanul énekelte végig a darabot.
Csak ennyit mondhattam: „Hála Istennek”.
Istenem, köszönöm neked, hogy mindnyájunkba elülteted különböző képességek magvait. Tudom, hogy Te látod bennem a lehetőséget, s látod azokban is, akiket szeretek. Segíts, hogy a Te szemeddel lássak, s adj bölcsességet, hogy bátorítsak másokat. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today 2009. december 16.
www.proverbs31.org
Őszinte szembenézés a szeretettel
Lysa TerKeurst
„Legyen bár olyan teljes a hitem, hogy hegyeket mozdíthatok el, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok.” 1 Kor 13:2b
Ahogy közelednek az ünnepek, vigyáznom kell, hogy ne gondolkozzam felületesen a szeretetről. Néha olyan magas szeretetmércét állítok a karácsony elé, hogy a végén csak csalódottságot és ingerültséget érzek. Veled történt már ilyen?
Idén valahogy másként kezdem értelmezni a szeretetet. Nem akarom újra végigjátszani a régi, irreális elvárásokkal teli jeleneteket azokkal, akiket szeretek. Üres kis edényként nyújtanám a szívem a férjem felé: „Töltsd meg, kérlek, azzal a romantikával, amitől ellenállhatatlan, különleges nőnek érezhetem magam!”
Aztán odanyújtanám gyermekeimnek: „Kérlek, töltsétek meg visszajelzésekkel, hogy igazi jó édesanyának érezhessem magam, akinek értékelik a fáradozásait!”
Majd odanyújtanám a barátaimnak: „Töltsétek fel valamivel, amitől elfogadottnak, fontosnak érezhetem magam!”
Úgy tűnhet, a Karácsony nem a legmegfelelőbb alkalom ilyen töprengésekre.
Lehet, hogy Jézus ünneplése a legalkalmasabb időpont arra, hogy megnyomjam gyakran lelassuló szívemen az újraindítás gombot. Cseles dolog a szeretet. Szívünk úgy lett megalkotva, hogy állandóan vágyakozzék utána. De ha rossz irányból várjuk, a szeretetvágy pánikot kelthet az ember lelkében.
Az 1 Kor 13:8-ban kijelenti Isten, hogy a szeretet soha el nem fogy. Ha kellően odafigyelek, lelkem feszengeni kezd ettől a verstől. Mindegyre megtapasztalom, hogy a szeretet elfogy. Vagy mégsem?
Ha a szeretet számomra az, amit kapok tőle, azt tapasztalom, hogy a másoktól érkező szeretet elfogy. De ez nem azt jelenti, hogy a szeretet elfogy. Azt jelenti, hogy a másik ember nem az én Istenem. A legkiválóbb férj, a legcsodálatosabb gyermekek, a leglendületesebb szolgálat sem tudja kitölteni bennem az űrt, helyrehozni a hibáimat, enyhíteni a mélyben lévő bizonytalanságot. Karácsonykor sem. Máskor sem.
Nem, nem olvashatom a Korintusiaknak írt levél 13. fejezetét azt kutatva, mit adhat nekem a szeretet, s aztán amit találok, elvárom a környezetemtől. Azt kell felismernem olvasás közben azokban a megingathatatlan igazságokban, hogy ez az a szeretet, amit Isten ad nekem. És ez az a szeretet, amivel, ha úgy akarom, én is szerethetek másokat.
Akarhatom, hogy szeretetem türelmes legyen. Hogy jóságos legyen. Hogy ne tartsa számon a rosszat. (Ez nehéz, ugye?)
Akarhatom, hogy szeretetem védelmező és kitartó legyen.
És letehetem szívem edényét Jézus lába elé, leállítva ezzel az állandó forgást körbe-körbe: a reménykedést-elvárást, hogy a körülöttem élőktől olyasmit kapok, amit nem kell adniuk.
Érdekes, hogy ma reggel, mikor újraolvastam az 1 Kor.13-at, különös és mégis tökéletes verset találtam a végén. „Amíg gyermek voltam, úgy beszéltem, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy ítéltem, mint gyermek. Amikor pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat” (11. vers).
Az volt a furcsa, hogy bár jól ismertem ezt az idézetet, eddig nem tűnt fel, hogy a Szeretethimnusz végén van a gyermekhez illő dolgok elhagyásáról szóló tanítás. Pedig mennyire igyekszünk mindenben felnőni, ám a szeretetről való elképzelésünk még mindig gyermeki marad!
A szeretet nem olyasmi, amit a világtól megkaphatok. A szeretetet adhatom. Ennek tudatosításához pedig nincs jobb alkalom a Karácsonynál.
Uram, köszönöm, hogy felnyitod a szememet, megtanítod, hogy megfelelően viszonyuljak a szeretethez. Kérlek, taníts meg úgy töltekezni a Te szeretetedből, hogy ne másoktól igényeljem a szívemben lévő űr feltöltését. Uram, adj bölcsességet minden kapcsolatomban. Add, kérlek, hogy helyesen értsem és éljem meg a Szeretethimnuszt. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2009. dec. 17.
www.proverbs31.org
Már nem ugyanaz
Lynn Cowell
„Amikor pedig a föld népe az ünnepnapokon az Úr elé megy: az, aki az északi kapun megy be, hogy imádkozzék, a déli kapun távozzék; aki pedig a déli kapun megy be, az északi kapun távozzék; ne térjen vissza ugyanazon az úton ahhoz a kapuhoz, amelyen bement, hanem átellenben menjen ki.” (Ez 46:9)
Ahogy kinyitottam a szemem, éreztem, hogy ez is egy „olyan nap” lesz. Bizonyára ismeritek az érzést. Ezekre a napokra igaz, hogy „ha anya boldogtalan, mindenki boldogtalan”. Szomorú és csalódott voltam, frusztrált és üres. Nem láttam okát ennek a lehangoltságnak, csak azt tudtam, hogy ki kell jutnom a házból, mielőtt a hangulatom rányomja bélyegét egész napunkra.
Fölhúztam a teniszcipőmet, felkaptam a kulcsaimat, és kiléptem az ajtón. Még nem tudtam, merre indulok, csak azt tudtam: messzire futok! Elég messzire, hogy más emberként térjek vissza. Egyedül kellett lennem Jézussal, hogy feltöltsön, és negatív érzéseim helyét átvegye az Ő békéje, igazsága, élete.
Elkezdtem futni, régi gondolatok kavarogtak az agyamban. Nem vagy szép. Nem vagy különleges. Nem számít az életed. Az Igazság éveken át tartó olvasása, tanulmányozása, sőt tanítása után nehéz volt elhinnem, hogy még mindig ezekkel a sötét gondolatokkal kell küzdenem. Elvárhattam volna, hogy eddigre az ellenség már megadja magát, és leteszi a fegyvert. De nem, ő ismeri jól a gyengeségeimet s az indítógombjukat.
Míg áradtak bennem a hazugságok, kezdtem előszedegetni az igéket, amiket agyamban és szívemben őrzök. Ő szépnek lát. Ő azt mondja, nagyon szeret. Ő elég nekem. Ő minden, amire szükségem van.
Míg Isten üzenetének a kis gyöngyszemeit ízlelgettem, eleredtek a könnyeim. Erre volt szükségem. Nem a férjemtől kellett több elismerést kapnom. Nem volt szükségem újabb vállveregetésre egy jó baráttól. A Szerelmemtől kellett újabb szeretetadagot a lelkembe fecskendeznem. Arra volt szükségem, hogy felidézzem, Ő kinek tart engem, s így az Ő igazságaival kiűzhettem a lelkemből a régi hazugságokat.
Ha a jelenlétébe helyezkedünk, feltölt minket. Átalakít úgy, hogy mire elmegyek, már nem ugyanaz vagyok, mint aki Hozzá érkezett. A fenti idézet Ezékiel könyvéből ezt a régiből újjá alakulást példázza. Izrael népe azt a parancsot kapta, hogy ha belép a templomba imádkozni az egyik kapun, akkor imádkozás után az ellentétes oldalon álló kapun át távozzon. Ez igaz ránk nézve is: nem úgy térünk vissza, ahogyan érkeztünk, szentebbé válunk a találkozástól. Ha belépek az Istennel töltött szent időbe, az „ellentétes oldalon álló” kapun át távozzam, nem ugyanazon az úton, ahol jöttem.
Egy órányi futás, sírás, imádkozás után más emberként értem haza. Most már készen álltam. Készen arra, hogy olyan feleség és olyan édesanya legyek, amilyennek lennem kell. Isten teli tálja, készen arra, hogy vegyenek javaiból. Találkoztam Istennel, és ez helyreállított, feltöltött és kicserélt.
Uram, szükségem van rád. Az élet gyakran kifacsar, kiüresít. Ahogy a kapun átjőve jelenlétedben állok, alakíts át. Tölts fel lelkeddel, életeddel, hogy mikor távozom a „másik kapun”, már ne ugyanaz az ember legyek, mint aki Hozzád érkezett. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2009. dec. 18.
www.proverbs31.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése