A bátorítás ereje
Renee Swope
„Légy erős és bátor! Ne rettegj és ne félj, mert veled van az Úr, a te Istened mindenütt, bárhova mégy.”Józsué 1:9
Iszonyodom a magasságtól. Nem bírom az erkélyeket, s ha egy hídon át vezetek, mindig szorosan az elválasztó korlát mellett haladok a belső sávban.
Egy baráti család segíteni akart, hogy túltegyem magam a magasságiszonyomon, és meghívtak minket egy falmászó centrumba. Megállt bennem az ütő, amikor beléptünk, és megláttam a 8 méter magas falat. Az edző igyekezett megnyugtatni, hogy kötelek, nyergek biztosítanak, nem eshetem le. Mielőtt kimondhattam volna, hogy „köszönöm, nem”, már alá is íratták velem a felelősségvállalási nyilatkozatot.
A nap végén, mielőtt haza indultunk volna, John és Laura megpróbálták rávenni nyolc éves kisfiúkat, Steve-et, hogy másszon fel a legmagasabb pontig – nyalókát, fagylaltot ígértek neki, ha sikerül. Steven félt a magasságtól, de nem akart gyávának látszani. A jutalom, a kihívás, meg a bizalom az apjában bátorságot öntöttek belé.
Csodáltam, ahogy nagy önbizalommal mászni kezdett. Eljutott 4 méterig, 5 méterig, 6 méterig. De ahogy nekiindult a következő szakasznak, felfogta, milyen messzire jutott. Félve lenézett, és sírva bizonygatta, hogy nem tudja folytatni. Aztán kiabálva hívta az apját, hogy segítsen.
Csakhogy az apja a kimerült 3 éves testvérkét ringatta, az anyja pedig a még csecsemőkorú legkisebbet etette. Az én nagyon bátor férjem nem volt a közelben, s felismertem, hogy Steve csak rám számíthat.
Hirtelen elöntött a bátorság és felkiáltottam neki: „Ne add fel, kincsem! Meg tudod csinálni! Jövök és segítek!” És már másztam is.
Rekordidő alatt jutottam a 6 méteres jelzésig, majd átlépve rajta, odaaraszoltam Steve mellé, hogy bátorságot öntsek bele. Megdicsértem, milyen messzire eljutott, Isten ereje segíteni fog a továbbhaladásban. Meglátja, érdemes kitartani, s megmutatni, mire képes. A szavaim, és az, hogy hittem benne, túlsegítette Steve-et a pánikon, sikerült egy magasabb célt, egy belső csúcsot kitűznie, ami többet ért a nyalókánál és a fagylaltnál: eljuthat valahová, aminek az elérése azelőtt elképzelhetetlen volt.
Furcsa, mennyire megfeledkeztem a saját félelmeimről, amíg valaki mást kellett bátorítanom. Rájöttem, hogy amilyen jutalommal őt biztattam, az rám is érvényes volt. Isten erejével meg tudom csinálni, és meg is csináltam!
Ez a lehetőség minden nap adott. Ahogy a fenti igében Isten Józsué mellé állt, és ahogy mellénk is áll, ugyanúgy mi is odaállhatunk a másik mellé az élet legnehezebb kihívásai közben, a legmagasabb legyőzendő akadályok előtt, biztatva őt: „Ne add fel, meg tudod csinálni! Itt vagyok, és segítek neked.”
Ha elfordulunk saját félelmeinktől, saját harcainktól, s valaki más szükségleteire figyelünk, egy időre megfeledkezhetünk a magunkéról. Míg bizonygatjuk Isten másoknak tett ígéreteit, megnő bizalmunk a nekünk szóló ígéretek igazságában.
Uram, köszönöm szavaid erejét, amik arra bátorítanak, hogy azzá legyek, akinek Te alkottál engem – hogy oda menjek, ahova hívsz, olyan lelki magasságokra jussak, ahova a te segítséged nélkül nem juthatok el. Bátoríts ma is Uram, és segíts, hogy én is bátoríthassak valakit. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today 2009.11.11.
www.proverbs32.org
2009. november 12.
Kérlek, szakítsatok félbe
Lysa TerKeurst
„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.” 1Kor 13:13
Azt hiszem, a rendelkezésünkre álló legnagyszerűbb eszközt a tanúságtételre félre szoktuk tenni elfoglaltságunk miatt.
Nemrég épp a napi teendők látszólag véget nem érő listáját próbáltam gondolatban számbavenni. Tilosat jelző lámpánál álltam, mikor megszólalt a telefonom. Egy barátnőm hívott, s elkezdte panaszolni, hogy a kisfia otthon felejtette az uzsonnáját meg az iskolai egyenruhájához szigorúan hozzátartozó övet. Ideges volt, próbálta elérni a férjét, aki munkába menet letette a gyereket az iskola előtt. Barátnőm a nyűgös kisbabájával volt otthon egy nehéz éjszaka után, kimerülten az álmatlanságtól és a ránehezedő gondoktól.
A kisfia valószínűleg kap majd valamit enni a társaitól. De az öv hiánya, tudtam, komoly probléma. Fel fogják hívni az iskolából, mikor észreveszik, hogy nem teljes a gyermek egyenruhája, és utasítani fogják, hogy hozza be az övet. Kocsival kb. 20 percre lakik az iskolától.
Míg a lámpánál állva hallgattam a barátnőmet, jobbra néztem, ahol egy áruház állt. Ott lehet ilyen övet kapni. És élelmiszert is. Döntenem kellett. Tudnék segíteni? Igen, tudnék, de az amúgy is sűrű programomba ezt nem terveztem bele. Át kéne rendeznem a tennivalókat. Fogok segíteni? A barátnőm nem kérte, ő csak meg akarta osztani valakivel a gondjait, de tudom, mekkora áldás lenne számára, ha megtenném.
Ma már nem hagyom, hogy az elfoglaltságaim előnyt élvezzenek az isteni félbeszakításokkal és a szeretetalkalmakkal szemben. Tehát segítettem.
Nem tudhatom bizonyosan, csak sejtem, hogy a barátnőm Jézushoz fordult, Tőle kért segítséget. Kemény dolog egy sírós kisbabával álmatlanul tölteni az éjszakát. Nehéz újra rátalálni a rendszerességre, mikor a család élete egy új kis jövevénnyel lesiklik a megszokott pályájáról. Nehéz segítséget találni, mikor tudod, hogy mindenkinek rengeteg dolga van, s utálod zavarni őket.
Bevallom, nagyon feladatorientált vagyok, ezért nehezemre esik kifelé tekintgetni a megtervezett napi elfoglaltságaimból. De ott állva a lámpánál, felfedeztem a szünettartás fontosságát. Épp csak akkora szünetet tartani a rohanás közben, hogy meghalljam Jézus kopogtatását a lelkem ajtaján: „Meg tudnád tenni? Megtennéd? Úgy tedd, mintha ez lenne a mai napod legfontosabb feladata, nem pedig egy váratlan félbeszakítás.”
A Biblia szerint a szeretet életünk egyik legfontosabb parancsa. Amikor másokat szeretünk, Jézus üzenetét éljük meg. Figyeld, mit mond a 19. zsoltár 9. verse: „Az Úr parancsai egyenesek, földerítik a szívet. Útmutatása érthető, megvilágosítja a szemet.”
Hányszor és hányszor elmulasztottam, hogy szünetet tartva szeressem, földerítsem, megvilágosítsam a körülöttem élőket Jézusért?
Édes Istenem, segíts, hogy ma szünetet tartsak, s eszembe idézzem, hogy a legnagyszerűbb tanúságtévő eszköz a kezemben az, ha egyszerűen elérhető vagyok a szeretet számára. Mutasd meg, hol adhatok szeretetet. Add meg a bátorságot, hogy elfordítsam tekintetemet gondosan megtervezett tennivalóim listájáról, és vegyem észre, ha engem akarsz felhasználni valamelyik gyermeked imájára való válaszadásra. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today 2009.11.12.
www.proverbs31.org
2009. november 13.
Az Egyetlen
Amy Carroll
„Rajtam kívül más istened ne legyen!” Kiv 20:3
Létezik, hogy 330 millió isten és istennő van a hindu vallásban? – tépelődtem az indiai utazásomra készülődve. Már-már azt gondoltam, hogy egy cinikus keresztény ember találta ki ezt a számot, de egy nemkeresztény útikönyvben ugyanezt olvastam. Ezzel az ismerettel együtt is megdöbbentett a helyszínen a Kalkutta egész kultúráját átszövő bődületes bálványimádás.
Bármerre néztem, isten- vagy istennőszoborba botlott a tekintetem: a szálloda bejáratánál, az ebédlő előtti fordulóban, a butikokban az utcákon. Mindennek vallásos jelentősége volt, a divattól – pötty a nők homlokán, karkötő a csuklójukon – a közlekedésig: minden autó műszerfalán istennő szobrocska űzi el a veszélyt. Néhány szoborról megkérdeztem, micsoda. „Ez a tej istene”, magyarázta az egyik árus. „Az a cukorka istene”, világosított fel a másik. Kezdtem felfogni, mi okozza az istenek nagy számát: mindennek, amit magam körül láttam, érzékeltem, külön bálványa volt.
A főleg monoteisztikus kultúrájú amerikai tudatomnak nehéz volt ezt felfogni. Már-már kezdtem magasabb rendűnek érezni magam, amikor belémvágott: az, hogy nálunk nem láthatók istenszobrok minden lépésre, még nem jelenti azt, hogy ne lennének jelentős bálványaink. Mert bizony vannak: a gazdagság, a szórakozás, a fiatalosság, a munka, a gyermekek, a hatalom – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az Amerikában imádott bálványok láthatatlanok. Talán nem építünk nekik templomokat középen gyönyörűen megfaragott istenszoborral, ahova a felajánlásokat és áldozatokat visszük. De Amerikának határozottan vannak bálványai.
A kalkuttai keresztény papok meséltek arról, milyen nehéz a hindu embereknek Jézus evangéliumáról beszélni. Gyakran ilyen megjegyzések jelzik az értetlenséget egy-egy beszélgetés végén: „Hát persze, hogy elfogadom Jézust, oda fogom állítani a házi isteneim és istennőim közé.” Egy hindu nehezen érti meg Jézus egyetlen voltát, a lelkipásztorok tanításának középpontjában ezért Jézus egyedisége áll.
Kalkuttában hallottam arról is, milyen az új indiai keresztények keresztelési szertartása. A keresztelendők sorba állítják bálványszobrocskáikat a keresztelőmedence szélén. Hátat fordítanak nekik, megkeresztelkednek, majd eltávolítják a szobrokat. Szíven ütött a szertartás mély szimbolikája.
Kérdések törtek fel a lelkemben: vajon én hátat fordítottam a bálványaimnak? Jobban bízom Jézusban, mint bármi másban az életemben? Elég számomra Jézus egyedül, vagy csak hozzáadom őt jólétem többi kellékéhez?
Eszembe jutott a költözésünk időszaka. Az új házunk alapos felújításra szorult. Mivel nagyon szeretem a dekoratív környezetet magam körül, festék- és tapétakatalógusokat kezdtem böngészni, naponta néztem a lakberendező TV-műsorokat. Egyik reggel, mikor végre elég időt szántam arra, hogy egyedül legyek az Urammal, ő egyértelműen közölte velem, hogy egy bálvány került az életembe, amit le kell döntenem. Bálvány? Isten rávilágított, hogy a fészeképítés első helyre került, elfoglalta az Ő helyét az életemben. Arra kért, hogy tartózkodjam egy éven át mindentől, ami táplálta bennem a lakásszépítés függőségét.
Szomorúan bár, de leállítottam a különböző lakberendezési magazinok előfizetését. A férjem beleegyezésével visszamondtuk a dekotévé csatornát a kábelen. Mindenért kárpótolt az a béke, amit Jézushoz visszatért lelkem átélt. Hátat fordítottam bálványaimnak, többé már nem emésztették fel időmet, figyelmemet – összeomlottak.
Az év elteltével Istenhez fordultam iránymutatásért, engedélyért, hogy újra foglalkozhassam házunk rendbetételével. Mivel Isten újrarendezte a lelkemet, és elfoglalta az Őt megillető főhelyet, éreztem, hogy megkaptam az engedélyt. A bálvány megsemmisült, és én újra tudtam örülni a szépítgetésnek – Isten ajándékaként.
Édes Istenem, segíts, hogy felismerjem a rejtett bálványokat az életemben. Azt akarom, hogy Te legyél számomra az első, mindenek előtt és mindenek fölött. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today 2009.11.13.
www.proverbs31.org
2009. november 16.
Csendnek lenni
Bonnie Grove
„Azután hét napon és hét éjjelen át a földön ültek vele, és egyikük sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, igen nagy a fájdalma.” Jób 2:13
Életem során sokszor kaptam vigasztalást Jób könyvéből. Miután eltemettem újszülött kisfiamat, azt kérdeztem: „Miért?” Isten emlékeztetett rá, hogy amikor Jób kérdezte ugyanezt, az Ő válasza így kezdődött: „Kicsoda…?”
Mialatt egy kórházi ágyon feküdtem, azzal a tudattal, hogy el fogom veszíteni az ikreket, akiket csak pár hónapja hordtam a szívem alatt, Isten emlékeztetett rá, hogyan érkezett meg a szenvedő Jóbhoz. És válaszolt neki a fergetegből. Nem azonnal, nem Jób idejében, hanem Isten idejében: a tökéletes időpontban, amikor Jób szíve készen állt a gyógyító szavak befogadására.
A sötét idők elmúltával tanulni kezdtem: teológiát, tanácsadást, pszichológiát. Kerestem az értelmét gyötrelmeimnek és mások gyötrődésének. Még mindig keresem, pedig papíron már elvégeztem a tanulmányaimat.
Egyik este egy válás után lévő férfival beszélgettem, akin szemmel látható volt a fájdalom. A lányáról beszélt, és arról, hogy minden jövőbeli terve összeomlott. Amikor befejezte, hallgattam, nem voltak szavaim a vigasztalására. Kimerülve a történet elmondásától, ő is hallgatott.
Hallgatásunk percekig nyúlt. Aztán a férfi sírni kezdett. Ültem mellette, társként a sírásában, de továbbra sem beszéltem. Újabb néhány perc múlva ő szólalt meg: „Most először sírtam, mióta ez az egész szörnyűség elkezdődött.” És aztán valami meglepővel folytatta: „Nagyon sokat segített. Köszönöm.”
A csend megmozdított benne valamit. Az én oldalamról nézve a szótlanság csak tanácsadói korlátaimat jelentette: eszköztelen voltam. De világossá vált, hogy valami erő dolgozott közben. Eszembe jutottak Jób barátai, akik hét napon és hét éjen át ültek csendben mellette. Eltöprengtem a csenden. Rájöttem, hogy ha hallgatok, jobban megértem a gondolataimat, a félelmeimet, reményeimet, vágyaimat. És a hosszú csendben megérzem Isten jelenlétét, meghallom a hangját. Amíg a férfi a válásáról beszélt, úgy figyeltem rá, hogy egyszer sem szakítottam félbe. Majd miután elhallgatott, és én sem szóltam, ezzel lehetővé tettem, hogy meghallja, mit akar neki mondani Isten.
A hallgatás meglepő dolgokra tanítja az embert. Megtanultam, hogy a hallgatás a szeretet cselekedete. Nem passzív: célja van, egy másik személy szívével, lelkével egyesít. Hogy hallgatni tudj, ki kell zárnod minden külső zavaró tényezőt, nemet kell mondanod a külvilág zajára. A céltudatos csend, a jelentőségteljes szünet, a hallgatás segíti az embert, hogy megtisztítson egy kis teret az életében, a szívében, a lelkében, hogy egyszerűen csak „legyen”. Hallgatásunk fontos ajándék. Meg fogom tanulni, hogy a hallgatás legyen az első válaszom. Hallgatásommal létre akarom hozni azt a csendet, amiben meg tud szólalni az Isten.
Uram, add, hogy teljes csendben lehessek a jelenlétedben, hogy meghallhassam hangodat, hogy a hallás hitre, a hit mások lelkének meghallgatására vezessen. Ha szenvedő ember keres fel, add Uram, hogy a hallgatásomat nyújthassam nekik, nem a tanácsomat. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today 2009. nov. 16.
www.proverbs31.org
2009. november 17.
Beszennyezve és tönkretéve
Melissa Taylor
„De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyulunk meg” Iz 53:5
Ahogy visszatekintek, mintha valaki másnak a történetére emlékeznék. Alig ismerem fel azt a kislányt, akivé abban a sötét percben váltam.
Hazafelé tartottam a buszmegállóból. Az út hazáig tíz percbe telt, ha nem álltam le szokásom szerint beszélgetni egy barátnőmmel vagy valamelyik szomszéddal. Mr Parks már nyugdíjas volt, az autókijáró előtt állt az utcán, s mindig integetett a háza előtt elmenő gyerekeknek. Nagyon barátságos volt. Ezen a bizonyos napon behívott a garázsba. Azt mondta, szeretne nekem cukorkát adni. Ártatlan, bizakodó kislányként léptem be a garázsajtón. Egy életre megbélyegzetten léptem ki rajta.
(…) Nem értettem, mi történik. Bent egészen más ember lett, ahogy becsukódott az ajtó. (…) Rettenetesen féltem. Mikor végzett, azt mondta: „Gyere vissza holnap”. És én visszamentem.
Megrontva, beszennyezve, tönkretéve éreztem magam. Annyira gonosz volt, amit tettem, hogy senkinek nem mertem szólni róla. S mivel nem csak egyszer történt meg, elhittem, hogy én akartam így, az én hibám volt. Ő ezt bizonygatta. Rettenetesen szégyelltem magam. A szégyen elrabolja az örömöt, s az én örömöm végleg elszállt.
Évek során át egyre tökéletesebb álarcot viseltem. Kívülről nézve nagyszerű voltam. Belülről viszont úgy éreztem, semmi jóra nem vagyok méltó. Ha siker ért, én magam tettem tönkre az eredményeimet, vagy otthagytam az állást. Bocsánatot kértem, ha jó voltam valamiben, és Istentől kapott adottságaimat igyekeztem leépíteni.
Isten szíve bizonyosan összefacsarodik, mikor hagyjuk, hogy a szégyen elrabolja önértékelésünket. Jézus az életét adta azért, hogy bebizonyítsa, mennyire értékesek vagyunk. Isten azért teremtett minket, hogy az Ő bizalmában járjunk, nem a magunkéban.
Azt mondja a fenti ige: „az ő sebe által gyógyulunk meg”. Jézus miattunk és értünk szennyeződött be és töretett össze. Nem kell félelemben és ítélet alatt élnünk, bármi volt az életünkben, akár a mi hibánkból történt, akár nem.
Mikor elfogadtam Jézust Megváltómnak, elfogadtam a szabadulást is a gyötrő emlékektől. Mindamellett erre azóta is naponta kell emlékeztetnem magamat. Gondolataim Jézusra kell összpontosuljanak, különben könnyen visszakanyarodnak annak a garázsnak a sötétjébe. Igen, még 35 év után is fel-felbukkannak az emlékek. Ilyenkor az égre nézek, és azt mondom: „Sebeid meggyógyítottak engem. Köszönöm, Jézus. Már nem vagyok beszennyezve és tönkretéve. Tiszta vagyok és értékes. Mr. Parksnak már nincs hatalma rajtam.”
A végső győzelem volt a legnehezebb: a megbocsátás. Minden nap könyörgöm magam számára bocsánatért Jézus által. De újra és újra azzal szembesülök, hogy nekem is meg kell bocsátanom. „Megbocsátok magának, Mr. Parks. Tudom, hogy nagyon szerencsétlen volt, a szíve mocskos volt a bűntől. Remélem, hogy halála előtt megtért Jézushoz, imádkozom is ezért. Amit velem tett, a leggonoszabb dolog, amit egy kislánnyal tenni lehet. Szívem szerint gyűlölném, de inkább azt gyűlölöm, amit tett, és magának megbocsátok.” Erre csak Jézussal az oldalamon vagyok képes. Másképp nem megy.
Már nem érzem magam beszennyezve, tönkretéve. Tiszta vagyok. Értékes vagyok. Jézus szabaddá tett. „Sebei által gyógyulunk meg.” Én hiszem ezt. Remélem, te is.
Uram, életem minden napján szükségem van rád. Kérlek, emlékeztess rá, hogy értékes vagyok, és kergesd el a vissza-visszatérő gyötrő gondolatokat. Segíts, hogy teljes életet éljek érted. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today 2009 nov. 17.
www.proverbs31.org
Az Úr édessége
Lynn Cowell
„Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hadd lakjam az Úr házában életemnek minden napján, hadd lássam az Úr édességét, hadd látogassam templomát.” Zsolt 27:4
Az érdes sebhelyet a férjem hátán sokan visszataszítónak tarthatják. Számomra az édesség jegye. Arra a szeretetre emlékeztet, amit azon a napon bizonyított.
Csodálatos emlékű napnak ígérkezett, amit együtt töltünk férjem szüleivel a dél-karolinai hegyek lábánál. Kirándulásunk fénypontja a Slippery Rock (Csúszós szikla) lesz, egy természetes vízesés a hűvös Pisgah erdőben. Egy helybéli idegenvezető javaslatára, végül megváltoztattuk a tervet, és egy másik vízeséshez mentünk.
Amikor megérkeztünk, csalódva láttuk, hogy nem egészen olyan ez a vízesés, mint amilyennek mondták. Kevésbé védett, meredekebb, kisebb vízhozammal. Nem volt korlát, nem voltak lépcsők, kötelek. Csalódottak voltunk, de eldöntöttük, mindent megteszünk, hogy jól érezzük magunkat.
Greg figyelte a gyerekeket, ahogy elindultak lefelé a meredek lejtőn. Érezte, hogy nem lesz zökkenőmentes az ereszkedés, ezért odaszólt kilenc éves kislányunknak: „Várj meg, menjünk együtt.”
A nevetés, a sikongatások örömmel töltötték el a szívemet. Meg akartam örökíteni a pillanatot, ezért lehajtottam a fejem, hogy beállítsam a fényképezőgép objektívjét. Belenézve a gépbe, elkaptam a férjem tekintetét. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Gyorsan levettem a gépet a szemem elől, épp időben, hogy lássam, amint Greg kinyújtja a lábát, hogy a megcsúszott kislányunk alá kerüljön. Madison feje helyett a férjem csupasz háta csattant neki a kőfalnak.
A kirándulás a sürgősségi osztályon végződött. A tíz centis hasadás a hátán jelezte, hogy megmentette a lányunk életét. Mára már csak egy vastag piros sebhely, a családja iránti szeretet bizonyítéka.
Az Első Szerelmem is tele van sebhelyekkel. Bár nem látom őket, tudom, hogy ott vannak. Fiatal voltam, naiv, én is korlát, lépcsők, kötelek nélkül indultam le a lejtőn. Csak egy kicsit „élni” akartam. Épp mielőtt nekicsapódtam volna a sziklának, meghallottam Jézus hívását: „Várj meg, jövök, és kiemellek a bajból, majd én vezetlek.” Kitárt karjába vetettem magam, megmenekültem.
Sokan vannak, akik mint én, a maguk útján akarnak járni. Nem veszik figyelembe a bűn lehúzó erejét, ami hozzácsapja őket a világ kemény falához. Ehhez hasonló gondolatokkal indul az egész: „Csak egy kicsit szemezek a bűnnel, szórakozni akarok!” vagy „Elegem van a felelősségből. Most rajtam a sor. A gyerekek várjanak.” Vagy „Nem akarok mindig alkalmazkodni hozzá. Ez az én életem is.” Óhatatlan a bukás. És közben Jézus végig ott áll a tetőn, és inti őket: „Várj meg, menjünk együtt, majd én vezetlek.”
Nem törődnek az Emberrel. Nem veszik figyelembe az erejét. Nem veszik észre a sebhelyeket, amik bizonyítják, hogy szeretete odaszögezte az ormótlan keresztre, míg teste-lelke felsikoltott. Én már látom, mekkora árat fizetett azért, hogy engem kimenekítsen a bajból, s csak azt tudom mondani: „Ó, az Úr édessége”.
Uram, add, hogy minden nap Rád tekintsek. Segíts, hogy betartsam utasításaidat, figyelmeztetéseidet, tudva, hogy te jobban szeretsz, mint én magamat. Szeretlek, Uram. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2009. november 18.
www.proverbs31.org
Nem akarom sikeressé nevelni a gyermekeimet
Lysa TerKeurst
„Tanítsd a gyermeket a maga útját követni, s akkor sem hagyja el, amikor megvénül.”
Péld 22:6
Nem akarom sikeressé nevelni a gyermekeimet. Megbotránkoztató ezt olvasni egy anyától, és leírni sem egyszerű. Hadd magyarázzam meg hát.
Régebben a sikert a gyermekeim osztályzatain mértem le. A jó jegyek, a kiváló tanulmányi eredmények biztos jelei a jó gyermeknek, aki előtt nyitva állnak a nagy lehetőségek az életben. Ám több gyermekemről kiderült, hogy bizony átlagos tanulók átlagos osztályzatokkal. Hiába járattuk őket magántanárokhoz, hiába töltöttünk fél éjszakákat a konyhaasztal mellett, hogy segítsünk nekik a tanulásban, átlagosak maradtak. Én pedig aggódtam és elbizonytalanodtam.
Egyik bizonyítványosztás után ott zokogtam a heverőn, arccal a takaró bolyhai között, s az a kérdés zúgott a fejemben: „Hol rontottam el?”
Elővettem a bibliát, beleástam magam, könyörögtem Istenhez eligazításért, bölcsességért. Imádkoztam, hogy belepillanthassak Isten terveibe a gyermekeimmel. Egy nap felötlött bennem: és mi van akkor, ha egyszerűen elfogadom a gyermekeim természetes adottságait Isten módszereként, amellyel meg akarja óvni és őrizni azon az úton, amelyet Ő a számukra legjobb élettervként megalkotott?
Mi van akkor, ha színjeles gyermekemnek tanulmányi sikerekre van szüksége Isten terveihez, átlagos vagy átlagalatti gyermekem jövőjéhez meg az kell, hogy elforduljon a szellemi munkától? Mi van, ha kiváló sportoló gyermekemnek szüksége van atlétikai tehetségére az Isten-tervezte jövőbeni megmérettetésekhez, a kispadot melegítő gyermekemet pedig a gyenge sportteljesítmény óvja meg attól, hogy letérjen az igaz útról?
Továbbgondolva: az én dolgom nem az, hogy a siker felé tologassam a gyermekeimet. Szülőként azt kell tennem, hogy felismerjem minden gyermekem egyediségét, és a felnőttkor felé vezető út minden fordulójában Jézus felé irányítsam a tekintetüket. Igen, én is azt akarom, hogy tanuljanak, küzdjenek, művelten nőjenek fel a gyermekeim, de már nem vesszőparipám, hogy a bizonyítvány legyen tele jó jegyekkel, a polcukon sorakozzanak a sportversenyeken szerzett trófeák.
Azt mondja a Példabeszédek 22:6: „Tanítsd a gyermeket a maga útját követni, s akkor sem hagyja el, amikor megvénül.”
Elgondolkoztató szavak: „a maga útját követni”. Úgy neveljük a gyermekeinket, hogy a „maguk útja, amit követnek” a világi sikerek hajszolása, vagy Isten keresése? Aminek keresésére gyermekkorukban tanítjuk, azt fogják keresni felnőttkorukban is. A feladatunk tehát az, hogy becsületesen mérjük fel az irányt, amit mutatunk nekik.
Hope nevű kislányom egyike átlagosan tanuló gyermekeimnek. Sokszor melegítette a kispadot sporteseményeken, amiken megmérette magát, és gyakran igyekezett megbújni a hátsó sorban az iskolai énekkar előadásain. A világ mércéje szerint Hope nem számít sikeres gyermeknek. Ám Isten útjai…
Ez év januárjában az én 15 éves Hope kislányom azzal állt elém, hogy misszionárius barátainkkal szeretne elmenni Etiópiába egész nyárra. Hát igen, lehet, hogy nincsenek sportmedáljai, nincs jeles bizonyítványa, de a szíve aranyból van. És mivel sem a sportban, sem a tanulmányaiban nem tűnik ki, nincsenek olyan elfoglaltságai nyáron, amik megakadályozhatnák az utazását.
Az egyik első e-mailben, amit Etiópiából írt, ez áll: „Anya, beleszerettem az AIDS-es árvaházban lakó gyermekekbe. Mikor kitártam a kezem, mind odaszaladtak hozzám, s igyekeztem mind a harmincat magamhoz ölelni. Nagyon jó itt.”
Ne értsetek félre. Elvárom Hope-tól, hogy ősszel visszatérjen a tanulmányaihoz, és önmagához képest száz százalékos teljesítménnyel fejezze be a gimnáziumot. Utána valószínűleg egyetemre vagy főiskolára megy. De nem ő fogja a végzős diákok búcsúbeszédét tartani, és nem kap kitüntetéseket az eredményeiért. Kísérni fogja az ölébe bújó haldokló AIDS-es árva képe, és Isten terveit fogja követni a föld határáig.
Visszatérve eredeti állításomhoz: nem akarok sikeres gyermekeket nevelni. Ez így van. Bár a korban Hope után következő kislányunk kitűnő tanuló, és gyakran áll a dobogó első fokán sportversenyeken, őt sem hajszoljuk a siker felé. Bízom Istenben, hogy neki ezekre a dolgokra van szüksége ahhoz, hogy teljesítse a terveket, amiket az élete során Isten elé fog göngyölíteni. Ismerjük a hajlamait. De nem kényszerítjük semmire. Ahogy Hope-ot, őt is Isten felé irányítjuk élete minden fordulóján, és vadul imádkozunk érte.
Kitartok abban, amit mondtam, és újra mondom: nem akarom sikeressé nevelni a gyermekeimet. Mert istenfélő felnőtteket nevelni, akik lángra lobbantják a világot Jézusért – sokkal jobban megéri.
Uram, anyának lenni nehéz feladat. Kérlek, segíts, taníts, mutasd meg, hogyan határozzam meg a sikert a gyermekeim számára. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2009. november 19.
www.proverbs31.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése