A választás
Max Lucado

Egyik lapát agyagot rakta a másik után, míg ott nem feküdt előtte egy élettelen emberalak.
A Kert összes lakója odasereglett, hogy tanúja legyen az eseménynek. Sólymok köröztek. Zsiráfok nyújtották a nyakukat. A fák odahajoltak. Pillangók összecsukott szárnnyal figyeltek a virágszirmokon.
„Te szeretni fogsz engem, természet”, mondta Isten. „Olyanná alkottalak. Te engedelmeskedni fogsz nekem, világegyetem. Mert arra terveztelek. A dicsőségemet fogjátok tükrözni, egek, mert úgy készítettelek. De ez itt rám fog hasonlítani. Ő képes lesz választani.”
Mindenki csendben figyelt, ahogy a Teremtő önmagába nyúlt, és valami addig láthatatlan dolgot kivett onnan. Egy magot. „A neve: ’választás’. A választás magja.”
A teremtés csendben nézte az élettelen alakot.
Egy angyal szólalt meg: „De mi lesz, ha ő …”
„Ha ő azt választja, hogy nem szeret?” – fejezte be a mondatot az Alkotó. „Gyere, megmutatom.”
A mától elszakadva Isten és az angyal belépett a jövő birodalmába.
„Tessék, lásd a választás magjának gyümölcsét, az édeset és a keserűt is.”
Az angyal elámult azon, amit látott. Spontán szeretet. Önkéntes odaadás. Választott gyöngédség. Sosem látott még ilyet. Megérezte az Ádámok szeretetét. Hallotta az Évák és lányaik örömét. Látta a megosztott élelmet és nehézségeket. Magába szívta a kedvességet, és melegség töltötte el.
„A menny még nem látott ennyi gyönyörűséget, Uram. Valóban ez a legnagyszerűbb alkotásod.”
„Még csak az édeset láttad. Most lásd a keserűt.”
Egy bűzbe burkolt pár. Az angyal szörnyülködve fordult el: „Mi az?”
A teremtő egyetlen szót mondott: „Az önzés”.
Az angyal szótlanul szemlélte az undor századait. Sosem látott ennyi szennyet. Rothadt szíveket. Összetört ígéreteket. Elfelejtett hűséget. A teremtés gyermekei vakon bolyongtak magányos labirintusokban.
„Ez a választás eredménye?” – kérdezte az angyal
„Igen.”
„El fognak téged felejteni?”
„Igen.”
„Elutasítanak?”
„Igen.”
„Sosem térnek vissza?”
„Egyesek visszatérnek, mások nem.”
„Mibe kerül, hogy rávedd őket, hallgassanak rád?”
A Teremtő továbbment az időben egyre messzebb a jövőbe, mígnem megállt egy fa mellett. Egy fa mellett, amiből bölcső fog készülni. Érezni lehetett a széna illatát, ami körbeveszi majd. Még egy lépés a jövőbe, és megállt egy másik fa mellett. Egyedül állt a fa egy kopasz hegy mozdulatlan uralkodójaként. A törzse vastag volt, a fája erős. Nemsokára kivágják. Nemsokára ki fogják faragni. Nemsokára fel fogják állítani egy másik hegy sziklás homlokán. És ő nemsokára függeni fog rajta.
Érezte, ahogy a fa dörzsöli a hátát, amit még nem is viselt.
„Le fogsz oda menni?” – kérdezte az angyal.
„Igen, le fogok.”
„Nincs más módszer?”
„Nincs,”
„Nem lenne könnyebb, ha nem is vetnéd el azt a magot? Nem lenne könnyebb, ha nem adnál lehetőséget a választásra?”
„De könnyebb lenne,” válaszolta csendesen a Teremtő. „De ha kiszedem a magot, kiszedem a szeretetet.”
Körülnézett a domboldalon, és egy jelenetet látott előre. Három alak függött három kereszten. Karjaik kitárva. Fejük előreesett. A szél hordta a nyögéseiket.
Katonaruhás férfiak ültek a földön a három kereszt közelében. Játszottak a földön, és nagyokat nevettek.
Egyházi ruhás férfiak álltak egyik oldalt. Mosolyogtak. Arrogánsan, gúnyosan. Istent védelmezték, gondolták, azzal, hogy megölték ezt a hamisat.
Gyászruhás asszonyok roskadozva álltak a domb alján. Szótlanul. Könnyáztatta arccal. Szemlesütve. Egyikük átkarolta egy másik vállát, s próbálta elvezetni onnan. Az nem akart elmenni. „Itt maradok”, mondta csöndesen. „Itt maradok.”
Az egész mennyország készen állt a harcra. Az egész természet fellázadt, hogy megmentse. Az egész örökkévalóság egyensúlyba állt, hogy védelmezze. De a Teremtő nem adta ki a parancsot.
„Meg kell történnie…”, mondta, és visszavonult.
Ahogy hátralépett az időben, még hallotta a kiáltást, ami majd el fogja hagyni az ajkát: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?”
Megrándult a holnap agóniájától.
Az angyal újra szólt. „Kevésbé fog fájni, ha …”
A Teremtő halkan félbeszakította. „De nem lenne szeretet.”
Újra beléptek a Kertbe. Az Alkotó merően nézte az agyagalakot. A szeretet monszunja tört fel benne. Meghalt a teremtményéért mielőtt elkészítette volna. Isten a faragott arc fölé hajolt, és rálehelt. Por szállt fel az új teremtmény ajkáról. A vörös agyag recsegett, ahogy a mellkasa megemelkedett. Az arcok hússá váltak. Az ujja megmozdult. Egyik szeme kinyílt.
De a test megmozdulásánál is hihetetlenebb volt a lélek kavargása. Akik látják a láthatatlant, döbbenten szemlélték.
Talán a szél mondta ki először. Talán amit akkor láttak, az okozza a csillagok pislogását. Talán egy angyalra hárult, hogy kimondja: „Olyan, mint … annyira hasonlít … Hozzá!” Az angyal nem az arcról, nem a vonásokról vagy a testről beszélt. Ő beljebb nézett – a lélekre.
„Örökéletű!” – lihegte egy másik.
Az emberbe Isten isteni magot rejtett. Saját magját. Az erő Istene megalkotta a föld legerősebbjét. A Teremtő létrehozott – nem egy teremtményt – egy másik teremtőt. És Az, aki a szeretetet választotta, létrehozott valakit, aki viszont tudta szeretni.
Most már rajtunk a választás sora.

Részlet az Eye of the Storm (A vihar szeme) című könyvből.
Upwords with Max Lucado, 2010.03.26.
www.crosswalk.com