Szépség, ahol nem is számítasz rá
Bonnie Gray


Nem akarok olyan lenni.
Olyan, aki fél.
Aki nem tud megbirkózni a nehézségekkel.
Aki nem tudja túltenni magát azon, ami padlóra küldi.
És mégis itt vagyok, és képtelen vagyok letagadni, hogy félek.
El vagyok keseredve, és nem látom a megoldást.
Igazából azt akarom mondani – attól félek rettenetesen -, hogy nem találom meg a helyemet a világban.
És félek, hogy elmész tőlem.
Elfordulsz, és megrázod a fejedet.
És itt hagysz.
Egyedül.

Üresség
Úgy két évvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy a fenti szavakat suttogom lelkem sötét szobájában
Mikor a pánikrohamaim kezdődtek.
Talán nem vetted volna észre rajtam, mit érzek. Mert az igazat megvallva, sosem hagytam, hogy hosszan időzzek az ürességnek ebben az állapotában.
Egész életemben azon igyekeztem, hogy ne érezzem magányosnak magam. A világosság gyermeke vagyok. Miért akarnék a sötétség szemébe nézni? Azt gondoltam, hogy a hit arra szolgál, hogy biztonságos helyet adjon nekem és szeretteimnek ebben a világban.
Sosem képzeltem volna, hogy a Jézusban való hit pontosan azt jelenti, hogy belépek ebbe az igazságba és sebezhetőségbe, ebbe az ürességbe.
Isten kegyelméből Jézus tudta, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy teljesen – és hosszan - belemerüljek ebbe az állapotba. Jézus egyre növekedő hittel ajándékozott meg, ami segített túlélni, feltöltött energiával, hogy nagy örömmel vigyek végbe csodálatos dolgokat Vele és Érte – és hogy szolgáljam és szeressem Őt.
Az emberek szolgálatának mély szenvedélyével ajándékozott meg, hogy mindenütt, ahol járok, barátságot, bátorítást adjak, és jóleső érzést az embereknek.
Aztán valahogy olyan ösvényre vezetett, amiről tudta, hogy a félelem és összezavarodás küszöbére fog eljuttatni.
Jézus tudta, hogy elég erős vagyok már, hogy szembenézzek énemnek azokkal a rejtett oldalaival, amiket életre akart szeretni: sebzett önmagammal.
És Jézus tudta, hogy többé nem fogom tudni fenntartani magam azzal az erővel és reménységgel, amivel addig.
Tudta, hogy többé már nem fogok biztonságos helyet létrehozni magamnak ebben a világban.
Ő ismeri, mert ő is átélte.
A magányt.
Az ürességet.

Lelki rosszullét
Vajon Jézusnak pánikrohama volt a Getsemane-kertben?
Szerintem lehetséges.
„Halálfélelem kerítette hatalmába, …. Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.” Lk 22,44.
Jézus elvonult egy helyre, ahol egyedül lehetett, és ahol biztonságban érezte magát. Ott pedig, mondja Máté : „arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely” (Mt 26,39).
Márk evangéliuma bepillantást enged Jézus lelkébe, de ezt ritkán szoktuk idézni: „Remegni kezdett és gyötrődni.”
Szorongása teljesen úrrá lett rajta, és ezt be is vallja Péternek, Jakabnak és Jánosnak: „Halálos szomorúság fogta el lelkemet” (Mk 14,33.34). Jézus a lelki rosszullétnek olyan mélységéig jutott el, ahova addig még sosem ért el fájdalom.

Nincs más út
Bár Jézus teljesen ellenőrzése alatt tartotta saját bűnbakszerepét, mégis felkiáltott, hogy: „„Abba, Atyám! Te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet!” (Mk 14,36).
Ha lett volna más út, inkább azt választotta volna.
De nem volt más út.
Az Ő kiáltása az én kiáltásom is: Istenem, kérlek. Bármit, csak ezt ne. Nincs más lehetőség?
Jézus tudta, meg kell tapasztalnia a legnehezebb állapotot: a sebzettséget.
Hiába vállalta Jézus önszántából Isten mentőakciójának véghezvitelét az idők kezdetén, mégis eljutott az ürességhez (Fil 2,5-8).
Látom magam előtt, hogy Jézus lezuhan a földre, alig kap levegőt, válla rázkódik a zokogástól, szeme ég a könnyektől, mellkasa sajog az erőfeszítéstől – és megkérdezem: „Hogy tudtad elviselni, Jézus? Hogy tudom elviselni ezt a sötétséget én, aki nem Te vagyok?”

Válaszol
Jézus válaszol, azzal hogy engedi, hogy meghalljam a hangját – szomorúságtól elnehezedett hangját – ott a Getszemáni-kertben: „de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te”. (Mt 26,39; Mk 14,26; Lk 22,42).
Elfogadhatod, Bonnie –
tudom, milyen, mikor Isten terve oda vezet, hogy a világ meglátja, hogy megsebesültél. Összetörtél.
Bátorságot adok neked, hogy el tudd fogadni. Nem kell erősnek lenned. Majd én erős leszek érted.
Jézus rámutat elárulásának jelenetére, mikor Péter próbálta megakadályozni, hogy végigmenjen a gyengeség útján. „Tedd hüvelyedbe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” (Jn 18,11).
Ki tudod üríteni a kelyhet, Bonnie –
mert én is ittam belőle. Nem kell harcolnod vele. Ideje kiinnod.
Félhetsz velem. Majd én tartalak, és átszeretlek rajta.
Belenézek Jézus szemébe. Tekintete fájdalmas. Az én fájdalmamtól.
A Getszemáni-kertben Jézus ezt mondta: „de ne úgy legyen, ahogy én akarom…” Jézus akart valamit. És amit Ő akart, ellentétben volt Isten akaratával – a szenvedésnek abban a percében (Zsid 5,7-10).
Ez vigasztaló, mert amikor én kezembe vettem ezt a kelyhet, én sem akartam.
Jézus megérti ezt a feszültséget.
Megérti a dilemmámat, és azt, hogy szégyenkezem miatta.

Újra meg újra
Velem ellentétben Jézus nem vétkezett, mikor kísértésbe esett, hogy elkerülje az ürességet.
Jézus megadja magát, és azt mondja: „ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te”.
Én is olyan elszánt szeretnék lenni, mint Jézus, és el akarom fogadni a nehézségeket. Ám ezt csak egyszer akarom megtenni – márpedig újra meg újra el kell esnünk és fel kell kelnünk Jézussal.
Napkeltétől napnyugtáig Jézus velünk van.
Amikor nem találjuk a helyünket a világban, Jézus csendesen suttog hozzánk:
Gyere ide.
A karjaimba.
Itt maradhatsz állandóan. Velem.
Én vagyok a te helyed.
Örökre.
Úgy érzed, egy csészét tartasz a kezedben, amit nem akarsz kiinni?
Nem kell akarnod ahhoz, hogy kiidd.
Idd ki.
Jézussal.
Jézus rásimítja a kezét a tiedre.
Fogadjuk el a valóságot, azt, ami történt, ami most történik, és aminek meg kell történnie.
Ez egy újfajta engedelmesség, olyan, amit a mi drága Jézusunknak is tanulnia kellett.
Nincs miért szégyenkeznünk.

A helyünk
Mindegy, mi kapott sebet, vagy tört össze – a gyermekkorunk, egy kapcsolatunk, a karrierünk, a házasságunk, a gyermekünk, az egészségünk, a pénzügyi helyzetünk vagy a szolgálatunk – álmaink vagy lehetőségeink –, ez az üresség sosincs elérhetetlen távolságra Jézustól.
Van helyünk.
Jézus átkarol, és nála valóban biztonságban vagyunk. Biztonságban ahhoz, hogy traumákat éljünk át, és ahhoz, hogy valóságosak legyünk, akit szeretnek és elfogadnak.
Mosolyogva mutatom neked a könnyeimet. Rokonok vagyunk, te és én. Mindketten belépünk a sebezhetőségbe, hogy megérezhessük az Ő gyógyító érintését.
Jézus átragyog ezen is – új erővel, új reménnyel –, hogy új utakon indulhassunk el ebben a világban.
Te és én – mi - ott vagyunk.
Biztonságban Jézus szívében.
Neked és nekem – nekünk - van egy történetünk.
Igen, neked és nekem – nekünk készített egy helyet, egy állapotot: a legcsodálatosabbat az egész világon.
Ez a hely Jézus mibennünk.

Lelkünk biztos és szilárd horgonya ez,
amely a függöny mögé ér,
ahová elsőnek lépett be értünk Jézus,
a Melkizedek rendje szerint való főpap.
Zsid 6,19-20

http://www.crosswalk.com/blogs/bonnie-gray/
Tuesday, April 15, 2014