Életünk hajnala – zenitje – alkonya.
Életünk tavasza, nyara őszbe fordul.
Körívként képzeljük el az életet, aminek ígéretes kezdete, végtelen lehetőségekkel teli emelkedése, beérése, kiteljesedése van, majd hanyatlása, amikor felfogjuk, hogy beszűkültek a lehetőségek, sok minden van, amit már sosem valósíthatunk meg, sosem élhetünk át, kapaszkodnánk még, visszaálmodjuk magunkat az ifjúságba, s fáj, borzasztóan fáj, hogy elmúlt. Minden nappal távolodunk tőle, s minden nappal közeledünk a végső nap felé. És egyre kevesebb van már addig.
Próbáljuk meg másképp látni.
Életünk köríve váljék egyenessé.
A végtelenből indul (Isten gondolataiban léteztem már, mielőtt megfogantam Jer 1,5), aztán következnek a napok szép sorjában, egymás után, mint egy gyöngyfüzér, és beletorkollnak az örökkévalóságba.
A napok mind egyenértékűek. Felébredünk, előttünk a nap a maga történéseivel, olyan, mintha egy ajándékcsomagot kaptunk volna. Nem tudjuk, mi van benne, a nap végére kiderül. Szeretjük és szolgáljuk Istent, szeretjük és szolgáljuk embertársainkat. Örülünk és sírunk, éhezünk és jóllakunk, fájunk és gyógyítunk, szenvedünk és vigasztalunk. Aszerint, ami a napi csomagban van.
Nincs emelkedés, nincs hanyatlás. Napok vannak egymás után, és feladatok, és hozzá mindig az aznapi adottságok.
Aztán lesz egy nap, amikor többé nem nyitjuk ki a szemünket, mert meglátjuk azt a Fényt, amit nyitott szemmel csak homályosan sejthettünk, de végleg becsukott szemmel egy örökkévalóságon át sütkérezhetünk békéjében, szeretetében, örömében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése