Mk 6,56
Rosszul érzem magam. Nincs energiám. Minden és mindenki a terhemre van. Nem érzek örömöt. Kerülöm az embereket. Nem tudok kommunikálni. Nem jutnak eszembe egyszerű szavak beszéd közben. Ha lefekszem aludni, még rosszabb.
Elkezdem elemezgetni, mi lehet az ok. Front? Kimerültség? Depresszió? Gyermekkori vagy későbbi traumák? Öregség? Valami titkos féreg foga rág?
Ettől nem lesz jobb.
Ehelyett mit kéne tennem?
Vajon, akik odavitték betegeiket hordágyakon, vagy ők maguk vánszorogtak Jézushoz, töprengtek azon, mi okozza bajaikat? Nem hiszem. Nem az okot keresték, hanem a megoldást. Hogy legalább a köpenye szegélyét megérintsék.
Amikor én imádságban megszólítom Jézust, ér-e annyit, mint a köpenye érintése? De mit mondok neki?
Mutasd meg, Uram, mit kell tennem, hogy mindettől megszabaduljak.
De hát már meg is tettem, amit tennem kell, mit mutasson meg?
Csak ahelyett, hogy leraknám elé a terheket, amiktől szabadulni akarok, elkezdem kérdezgetni, mit mibe rakjak, mivel hurcoljam tovább, magyarázatot kérek rájuk, s közben csak tartom a terhet, s csodálkozom, hogy nem könnyebbülök meg. Hiába a jelenléte, ha a terhet megtartom magamnak.
Nem kell morfondírozni, nem kell elemezgetni.
Nézd, Jézus, így vagyok. Lerakom eléd, többé nem érdekel. Köszönöm, hogy meggyógyítottál. És felszabadultan, örömmel futok tovább.
Hiszek-e annyira, hogy ezt meg tudjam tenni?
Hiszem-e, hogy meg tud szabadítani az én aktív közreműködésem nélkül?
Nekem csak annyit kell tennem, hogy tudatosítom, hogy baj van, megkeresem, és azzal a hittel, hogy Ő a megoldás, megérintem a köntöse szegélyét.