Lélekerősítő levelek 36

Barátságosan a mindennapokban
Karen Ehman

„Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez. Legyetek egymással vendégszeretők zúgolódás nélkül.” 1Pt 4,8-9

„Hát ennyi, hölgyeim”, fejezte be a vendégelőadó a beszédét, „most menjetek haza, és legyetek barátságosak az otthoniakkal”.

Hoppá! Csak nem volt nálunk láthatatlanul alig öt órája? Nem nevezhetném barátságosnak azt, ahogy a porontyaimmal viselkedtem. Nyers voltam? Igen. Bántó? Bizonyára. Gúnyos és egyenesen durva? Ha őszinte vagyok, be kell vallanom, hogy igen.

Mi válthatta ki egy Jézust szolgáló anyukából ezt a nagyon nem jézusi viselkedést azon a délutánon? Valaki bántón szólt hozzám? Tiszteletlenül viselkedtek velem a gyerekek, vagy a férjem mondott valami sértőt? Mi volt az, ami bekapcsolta bennem az indítógombot, és indulataim szavakban törtek ki?

Koszos zoknik. Kicsöppent eperlekvár. Leszórt kenyérmorzsa. Koszos tányérok és evőeszközök. Füzetek.

Nem a felsorolt holmik egyszerű jelenléte váltotta ki a szóáradatot, hanem az, hogy alig pár perccel azelőtt fejezetem be egy alapos takarítást, hogy ragyogó tisztaságot hagyjak, mielőtt elmegyek az előadásra. Mármint szemétmentes életteret, letörölgetett konyhapultokat és asztalokat, felporszívózott padlót, leporolt felületeket. Szerettem volna, hogy a család nyugodtan, szép környezetben pihenhessen, amíg én nem vagyok itthon.

Aztán mialatt itthoni pólós-farmeres külsőmet lecseréltem egy esti kimenősre, elrendeztem a hajam, kis festéket raktam a szememre, felkaptam a táskámat – a csemetéim tönkretették egész délutáni kemény munkámat! Legalábbis én így értelmeztem. Zoknijukat eldobálták, szeleteket vágtak az otthon sült kenyérből, s eperdzsemmel megkenték őket, ezzel kenyérmorzsával és dzsemcseppekkel pötyögtették tele a konyhapultot, és a templomi gyermekprogramokról kapott füzetkéket szétszórták maguk körül. Anyuvérem felforrt, és durva szavakban kirobbant.

Épp a vendéglátásról szóló könyvön dolgoztam azokban a napokban, s a fenti igét elemeztem az olvasóknak. Le akartam vezetni, hogy a vendéglátás – amikor otthonunkat és időnket Isten gondoskodásának előszobájaként ajánljuk fel mások számára – és a szeretet – amikor egy másik ember érdekeit saját érdekeid elé helyezed – szorosan összefügg. A legfontosabb dolog, hogy zúgolódás nélkül kell adnunk szeretetünket és vendéglátásunkat másoknak. Egyszóval: barátságosan.

Most gondolj bele, amikor vendégek vannak, nemde végig barátságosak tudunk maradni? Mosolygunk és kiszolgáljuk őket, s nem törődünk a morzsákkal a földön. Boldogan feltöröljük a cseppeket a kőről. Miért van ez? Általánosabban fogalmazva, miért könnyebb barátságosnak lenni vadidegenekkel, mint húsvér rokonainkkal, gyermekeinkkel? Miért tudunk könnyen uralkodni indulatainkon, ha a zöldségesnél vagy például a fogorvosnál vagyunk (akihez pedig utálok évente kétszer elmenni, legszívesebben hisztiznék miatta, hogy meg kell tennem)?

Miért olyan könnyű felcsattanni a gyermekeinkre, hidegzuhanyt zúdítani a férjünkre, gúnyosan szemünket forgatni, mikor a kedves rokon szóba kerül, s ugyanakkor kedvesen mosolyogni nyilvánosság előtt akkor is, ha valami olyasmit tapasztalunk, ami tényleg kiborít?

Félek, hogy legtöbbünk ilyen kettősségben éli a napjait. És vajon milyen képeket tárolnak el dédelgetett gyermekeink memóriabankjukban? „Anya higgadtan viselte, mikor a tisztítóban tönkretették legkedvesebb pulóverét, de rám ordított, ha véletlenül kicsöppentettem a szőlőlét a padlóra.”

Jaj, lányok, nagyon nem jó ez így!

Talán itt az ideje barátságos vendéglátókként viselkedni a családtagjainkkal; uralkodni indulatainkon, visszatartani a morgásainkat; hagyni, hogy a tökéletes szeretet elmossa a vétkeket. És ezzel nem a lekvármaszatolásra, morzsálásra gondolok, hanem az anyuk-féle üvöltözésre, csapkodásra.

De jó lenne, ha mi, Jézus-szerető anyukák nem tartanánk természetesnek, hogy ordítozunk a gyermekeinkkel. Ha mindig barátságosak tudnánk lenni velük is a mindennapokban.

Uram, bocsásd meg, hogy néha a családomon vezetem le a feszültségemet. Segíts, hogy ez ne így legyen. Úgy szeretnék viselkedni, cselekedni, ahogy Te tennéd. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.06.
www.proverbs31.org



Miért félek attól, hogy merészen imádkozzam?
Lysa TerKeurst

„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” Jak 5,16b

Megvallom, néha félek merészen imádkozni. Nem mintha nem hinném, hogy Isten bármire képes. Erről meg vagyok győződve. Mint sokan, én is féktelenül követem Jézust. Féktelenül akarok, féktelenül engedelmeskedem, féktelen vagyok Istennel való kalandjaimban.Ami azt illeti, biztosra veszem, hogy Jézus szívesebben törne be egy megvadult mént, mint rugdosna életre egy mulya öszvért.

Tétovázásom tehát nem Istenben való bizalmatlanságból, kételkedésből ered.

Inkább az önmagamban való kételkedésből, mert nem tudom, képes vagyok-e felismerni Isten akaratát. Isten néha úgy dönt, hogy nem tesz meg valamit. S ha az Ő akarata a „nem”, én meg bőszen könyörgöm az „igenért”, úgy érzem, kiestem a ritmusból.

Érted ugye, miről beszélek?

Olyannyira szeretném Isten akaratát követni, hogy mindegyre összetett mondatokban könyörgöm. „Istenem, kérlek, gyógyítsd meg a barátnőmet, de ha magadhoz akarod venni őt, elfogadom.” Miért nem tudok csak annyit mondani: „Istenem, gyógyítsd meg a barátnőmet”? És aztán nyugodjam meg, bízva abban, hogy imádságom nem volt hiábavaló, függetlenül a folytatástól.

Az imádságom nem változtatja meg Istent. De megváltoztat engem. A merész imádkozás kiemel a poshadt vallásosságból és valódi kapcsolatba kerülök általa Istennel.

Az imádság hatására megnyílnak lelki szemeim, és olyasmit is észreveszek, amit magamtól nem látnék meg. Hiszem, hogy számít az imádság. A könyörgés erős és hatékony, ha igaz szívből ered (Jakab 5,16).

Az imádság tehát igenis számít – megváltoztatja az életet, felizzítja az elmét, megrengeti a földet. Nem kell tudnom, hogyan. Elég, ha bizalommal térdre borulok, és tudom, hogy az egyszerű Jézus-követő lány könyörgése minden irányban – széltében, magasságban, mélységben – messzire hat.

Ha beengedem ezt az igazságot a lelkembe, kifújja onnan a tétovázás porszemeit. Meghajlítja merev térdeimet. És felszít idebenn egy tiszta, merész, az eddiginél is vadabb lángot. Nem hatalmaskodó és követelő merészség ez. Hanem a Jézus iránti szeretet merészsége, mely azt kérdi magától: hogyan adhatnék Neki kevesebbet egy felizzított, lángoló imaéletnél?

„Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle” (Mt 6,6-8).

Miért szeretnél ma bátran könyörögni? Ne halogasd, fogj hozzá, és kérd. És kérd újra. Nem azért, mert ezzel Istent meghatod, hanem hogy olyan állapotba hozd a lelked, hogy megláthassa, miként érkezik meg Jézus, és cselekszik, ahogy jónak látja.

Uram, hiszem, hogy Tőled ered az élet, Te vagy az Úr mindenek fölött. Köszönöm, hogy pontosan azt adod nekem, amire szükségem van, még ha én nem is mindig azt szeretném. Bízom benne, hogy azt tartod szemed előtt, mi a legjobb nekem. Szeretnék valódi kapcsolatban lenni Veled most is, Uram. Szükségem van Rád. Mutasd meg az utat. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.október 7.
www.proverbs31.org

Ha volna hozzá merszem
Micca Monda Campbell

„Legyetek erősek és bátor szívűek mind, akik az Úrban reménykedtek!” Zsolt 31,25

Két választás van. Vagy lekushadunk a nehéz helyzetekben, vagy bátran nekilendülünk. Az Óz, a nagy varázsló gyáva oroszlánja egyszerre tette mindkettőt. Leginkább vele tudok azonosulni az Óz szereplői közül.

Mint az oroszlán, én is azt hiszem, mindenre képes lennék, ha lenne hozzá merszem. Sajnos azonban, az ijesztő helyzetekben merészség helyett csak gyomoridegességet érzek.

Szembesültem életem folyamán néhány kemény próbatétellel, s felfedeztem, hogy sokkal bátrabb vagyok, mint hittem. Ilyen bátorságpróbáló alkalom volt, amikor felkértek, hogy tizenéveseknek tartsak előadást.

Az volt a feladat, hogy tegyek bizonyságot egy keresztény gimnázium zenekarának tagjai előtt, akik országos versenyen készültek megmérkőzni más zenekarokkal. Útban az iskolába azon az őszi reggelen a szívem tele volt örömmel. Jól felkészültem, s alig vártam, hogy beszéljek a diákoknak. Minden jól ment, míg le nem parkoltam az iskola udvarán.

Hirtelen lebénított a félelem. A kezem ráfagyott a kormánykerékre, nem tudtam megmozdulni. Lélegezni sem tudtam. Nem értettem, hogy voltam képes igent mondani a felkérésre! Kétség borított el a képességeimről, az üzenetemről. Kitört rajtam a pánik. Kezem még mindig a kormányhoz tapadt, fejemet oldalra fordítottam az anyósülés felé. Úgy láttam, mintha ott ülne a Sátán, öntelten vigyorogva, mert sikerült elbizonytalanítania. Hogy tudom túltenni magam a kétségeken? – töprengtem rémülten.

Döntenem kellett. Vagy hagyom, hogy szorongásom megakadályozza az előadást, vagy kiállok bátran a diákok elé. Hogy lehet bátorságra szert tenni, mikor az ember remeg a félelemtől? Néha segít, ha sikerül végiggondolnunk, mi a fontosabb: az, amit meg kéne tennünk, vagy az, hogy engedjünk a félelmünknek. A bátorság nem a félelem hiánya, mint hinnénk. A bátorság azt jelenti, hogy túl tudunk jutni félelmeinken. Hogyan? Istenre tekintünk, aki átvezet rajtuk.

Akkor reggel, mikor úgy elfogott a félelem, a gondolataim elvezettek félelmem okához, ami a hiúság volt. „Mit fognak gondolni rólam?”, töprengtem idegesen. Korlátaim ismerete kétségeket ébresztett, és ezek képesek lettek volna megállítani. Ehelyett eldöntöttem, hogy hittel folytatom az utamat. Átmelegedett a szívem, mikor más oldalról kezdtem nézni az egészet, és felfedeztem valamit, ami sokkal fontosabb a hiúságomnál. Isten fel akart használni, hogy az igazságról szóljak a fiataloknak, és bátorságot öntsek beléjük. Természetes, hogy a szívem a torkomban lüktet, a térdem remeg, de úgy döntök, bátor leszek. Elhatároztam, hogy bár félek, beszélek. Az eredmény döbbenetes volt. Ez a bátorság hihetetlen ereje. A mindennapit különlegessé, az általánost egyedivé varázsolja.

Amikor izgulsz, mi az oka? Te is magadra figyelsz? Ha elfordítjuk tekintetünket önmagunkról, túl tudunk nézni félelmeinken, és meglátjuk mások szükségeit.

Most épp hova állított Isten? Kellemetlen a munkahelyed? Rossz a kapcsolatod a férjeddel vagy a barátoddal? Talán hitetlenek a szomszédaid, vagy idős szülőket ápolsz? Döntened kell. Gyáván visszavonulsz, vagy nekilendülsz hittel? Lehet, hogy kockázatos, hogy félelmetes, ami előtt állsz, de gondolj arra, mekkora változást hozhatsz egy ember életébe, egy közösség életébe, ha a bátorságot választod!

Akármire hív Isten, így szól hozzád: „légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz” (Józs 1,9). Általad és általam Isten megváltoztathatja, akár megmentheti valakinek, valakiknek az életét. A lehetőség végtelen – csak legyen merszed hozzá.

Uram, kérlek, törd meg az életemet gúzsba kötő félelmet és aggódást. Te légy az erőm forrása, Benned bízom. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.08.
www.proverbs31.org

Tegyük helyére a kegyelmet
Beth Webb Hart

„Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is alig halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” Róm 5, 6-8

Zsenge tizennyolc éves koromban, egy nyári éjszaka találkoztam először a kegyelemmel. Első főiskolás évem végén tértem haza, egy sor hibás, destruktív döntéssel magam mögött. Utáltam magam. Nemrég megtért édesanyám megérezte kétségbeesésemet, és este későn, mikor már elcsendesült a ház, leült mellém, és kérte, mondjam el, mi baj van.

Letört voltam és megviselt, elmondtam neki minden rossz tettemet, s a sötétséget, ami elborította miattuk a lelkemet. Sírt, ahogy minden anya sírt volna a helyében. Sírtam én is szégyenemben és bánatomban, hogy nem fordíthatom meg az idő kerekét, nem tehetem meg nem történtté mindezt. Mikor az utolsó zsebkendőm is cafatokban volt már, felnéztem rá, és vártam a szidást. Tudtam, hogy megérdemlem. Ám amikor a tekintetünk találkozott, az arca ellágyult, felállt, és azt mondta: „Jézus szeret téged, és megbocsát”. Majd odajött hozzám, átölelt, és hozzátette: „Én is megbocsátok”.

Kegyelem. Hát ez az volt. Abban a pillanatban átéltem a déli mellékutak mentén a templomok hirdetőtábláin gyermekkoromban annyiszor látott feliratok igazságát: „Jézus megment!” „Vére által megtisztulsz!” „Van Szabadítónk!” Jézus feláldozta az életét értünk, nem akkor, amikor én (és az emberiség többi része) jól viselkedő fiúk-lányok, hanem amikor rosszak, romlottak voltunk. Képzeld ezt el.

„Köszönöm”, szóltam Hozzá, és kiléptem a fényre. Szinte éreztem, ahogy a szívem újraindul, a lelkem felépül, az életem új irányt vesz.

Több mint húsz év telt el a nyári éjszaka óta, és azon töprengek, vajon mi volt gyakrabban: továbbadtam-e a kegyelmet a környezetemnek, vagy akadályoztam az áramlását. Táplálok-e magamban sérelmeket, amiket elkövettek ellenem? Számolom-e mennyi időt, pénzt, szolgálatot szánok másokra? Megadom-e a jó szándék feltételezésének ajándékát családomnak, barátaimnak, vagy az idegennek, aki besurran előttem a parkolóban az épp felszabaduló helyre, amire percek óta várok bekapcsolt villogóval? Úgy szeretnék mindezekre igennel válaszolni.

Rövidesen megjelenő új könyvemben három, egymással szoros kapcsolatban álló, negyven felé közeledő unokatestvér döbben rá, mennyire más életet élnek, mint amiről a charlestoni külvárosban álmodoztak, ahol együtt nőttek fel. Anne, aki harangozó egy történelmi egyház templomában, sosem találta meg a szerelmet; Lish, aki sikeres orvos, a megvakulás rémével küzd, ami egy betegség következménye, s közben figyeli, hogy férje szeretete lassan kihűl iránta. Végül ott van Della, a küszködő írónő, aki kételkedni kezd abban a zilált életmódban, amit szobrász élettársával választottak maguknak. A kegyelem csodájára van szükség, hogy örömben végződjék ennek a három charlestoni asszonynak a története, s ehhez a végkifejlethez elengedhetetlen, hogy egymás felé nyúljanak szeretettel a gyötrelmes időszakokban.

Íme a kérdések, amiket szereplőim és jó magam is felteszünk: Hogyan tegyük a kegyelmet az őt megillető helyre az életünkben? Hogyan válhat mindennapi tevékenységünk alapjává? Hogyan tudjuk beépíteni csontjainkba, hogy ne történjék meg velünk az, ami a gonosz szolgával a Máté 18,21-ben, aki börtönbe csukatja adósát pár perccel azután, hogy a király az ő tartozását elengedte, és visszaadta szabadságát?

Uram, köszönöm, hogy szerettél, amikor bűnös voltam. Segíts, hogy ne váljak közönyössé áldozatod iránt, mutasd meg, hogyan adhatom tovább másoknak kegyelmedet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.11.
www.proverbs31.org

Talán te is?
Rachel Olsen

„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje.” 1Jn 1,9-10

Emlékszem a napra, mikor rájöttem, hogy Ádám-kórban szenvedek. Időbe telt, míg észrevettem. Aaz igazat megvallva, sokan, akik benne vannak ebben a leépüléssel járó betegségben, nem is tudnak róla. A Legjobb Orvos mutatott rá a tünetekre, amiket - bár utáltam, be kellett vallanom - gyakran érzékelek magamon.

Talán te is Ádám-kóros vagy? Meglehet.

Az Ádám-kór egy alattomos betegség, amely gátolja a páciens növekedését. Oly módon, hogy megakadályozza az illetőt, hogy elismerje, és felelősséget vállaljon a bűneiért. Nézzük csak, mi történt, amikor először írták le a betegséget:

„Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam a hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem.” (Ter 3,8-12)

Amit itt látunk, tankönyvi példája a beismerés elkerülésének és a felelősség áthárításának. Ezek az Ádám-kór klasszikus tünetei.

Ádám elbújt, mert vétkezett: pontosan azt tette, amit Isten megtiltott, és ennek tudatában is volt. Evett a gyümölcsből. Szájához tartotta, harapott belőle, megrágta, érezte, ahogy leve kicsordul az ajkán – és megnyílt a szeme. Meglátta, mit tett, és megtapasztalta, milyen szörnyen rossz érzés, ha megszakítjuk kapcsolatunkat Istennel.

A számonkéréskor próbált témát váltani, elkerülni bűne beismerését, és azt mondta, azért bújt el, mert meztelen volt. A meztelenség kisebb gond. Problémát okoz, de nem bűn. Egy állapot volt, amiről ráadásul nem is tehetett. Végülis nem ő alkotta magát meztelenre. Isten tette.

És itt jött elő a másik fő tünete az Ádám-kórnak: a felelősség áthárítása. Előbb a bűnét igyekszik kisebbíteni a beteg, majd izgatottan tagadni kezd, és elkezdődik a másokra mutogatás. Keres egy bűnbakot. Isten is alkalmas erre. Az emberek pláne, főleg, akikről köztudott, hogy nem bűntelenek. A beteg tehát figyelmét önmagáról átirányítja, keresi friss vagy régebbi, valós vagy valótlan vétkek alapján a célpontjait, rájuk mutat, és megvádolja őket.

Ha ügyes szónokok, tapasztalt vitatkozók vagyunk, ez gyakran működik is az ismerőseink viszonylatában. A gond az, hogy egy-egy ilyen konfrontáció után úgy érezzük, győztesek és nem elítéltek vagyunk. Lényegében az történik, hogy a bűn elkövetése után tisztára beszéljük magunkat.

Pedig a bűnösség tudata nélkül nincs megbánás.

Bűnbánat nélkül nincs lehetőség a megváltozás kegyelmére.

Változás nélkül nincs növekedés. Csak további vétkek vannak, amiket elkövetünk, kifényesítünk, letagadunk, elfelejtünk. S ebben a folyamatban nem vesszük észre, milyen nyomorultak lettünk, mennyire beteg a lelkünk.

Az orvos, aki mindezt megmutatta nekem, a Nagy Gyógyító, azt mondta, meg tud engem gyógyítani, ha elmegyek hozzá alázatos szívvel, bevallom, amit elkövettem, és megtisztulok. Rámutatott, hogy nem a bűnöm eltagadása, hanem a megvallása szabadít meg. És megmutatta, hogy nem fáj azt mondani: „Sajnálom”.

A hit nélküliek számára az Ádám-kór halálos betegség. Krisztus követői viszont teljesen kigyógyulhatnak belőle. Újra megkérdezem: talán te is? Érzed magadban ezt a hajlamot? Jó barátként egyet tanácsolhatok: még ma jelentkezz a Nagy Gyógyítónál.

Uram, be akarom ismerni, hogy sokmindenben bűnös vagyok. És azt is, hogy nem szívesen ismerem el felelősségemet rossz döntéseimben, káros cselekedeteimben. Tisztíts meg, kérlek, a hamisságtól, és segíts, hogy alázattal éljek a Te kegyelmedben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.15.
www.proverbs31.org

Lassan felforr
Melanie Chitwood

„Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta! A paráznákat és a házasságtörőket pedig ítéletével sújtja az Isten.” Zsid 13,4

Azt mondják, ha egy békát bedobunk a forró vízbe, kiugrik. Ha viszont hideg vízbe tesszük fel főni, a lassú melegedés közben észre sem veszi, hogy mi történik, s megfő.

Komoly tanulságai vannak ennek a jelenségnek a házasságra nézve. „Csak úgy megtörtént” – mondják sokan a félrelépésükre. Ez igaz lehet abban az értelemben, hogy kezdetben a szexuális bűnt nem akarták szándékosan elkövetni. A házastársi hűtlenség egy folyamat vége, mialatt a kezdeti vonzalom, a „hőmérséklet” fokozatosan nő, minél több időt tölt az ember az illetővel. A házasságon kívüli kapcsolat lassacskán alakul ki.

Barátságosan beszélgetsz egy kollégával, elhangzik egy-két flörtölő megjegyzés. Talán eltöprengsz, hátha tetszel neki. Várod a következő beszélgetést. A csevegés szintjéről beszélgetésetek mélyebb, érzelmi témákra terelődik. Aztán érkezik az első titkolni való sms, e-mail, Facebook üzenet. S mint az észrevétlenül megfövő béka, egyszercsak a házasságon kívüli kapcsolat lobogó vizében találod magad.

Milyen elővigyázatossági lépéseket tehetsz, hogy a hőmérséklet fokozatos növekedését megelőzd? Hogyan kerülheted el te vagy a társad, hogy a hűtlenség kísértése megérintsen?

Íme néhány ötlet:

- Kerüld el a négyszemközti együttléteket a másik nem képviselőivel. Ha munkád vagy szolgálatod során ilyen helyzetbe kerülsz, csökkentsd minimálisra az együttlét idejét. Nyilvános helyekre beszéljétek meg a találkozókat. Az irodád ajtaját tartsd nyitva, ha ketten vagytok.

- Ne barátkozz más férfiakkal, csak ha a férjed is jelen van barátként. Vigyázz, mert elég egyetlen közös érzelem egy kapcsolat elindulásához.

- Vigyázz, hogyan és kinek beszélsz a férjedről. Igyekezz mindig a legszebb színben feltüntetni a férjedet. Ne adj utat az iránta érzett dühödnek mások előtt, különösen ne egy másik férfi előtt.

- Hagyd, hogy férjed szabadon hozzáférhessen „technológiai eszközeidhez”. Ne legyen előle elzárt Facebook oldalad, telefonod, e-mail fiókod.

Az igazat megvallva, elég extrémnek tűnne nekem ez a bizonyságtétel, ha nem lennék már régóta házas. Ha te fiatal házas vagy, és furcsállod, hogy ezeket írom, megértem. De 19 évnyi házasélettel a hátam mögött, a házasság kutatásával, a róla való írással, előadásokkal töltött évek után, látva, ahogy sok keresztény házasság zátonyra fut, mert nem voltak elővigyázatosak, biztosítalak, érdemes megszívlelni, amit írtam.

Gondolkozz el a fentieken, imádkozz róluk, beszélgess a felvetésekről a társaddal, és egyezzetek meg a biztonsági intézkedésekről házasságotok védelmében. Kérem Istent, hogy sose találd kapcsolatotokat a hűtlenség vagy a válás lobogva fövő vizében.

Uram, ments meg a kísértéstől. Tégy bölccsé ezekben a dolgokban. Jézus nevében kérlek, Ámen.

Encouragement for today, 2010.10.18.
www.proverbs31.org