Megtérés

Tudod, úgy van ez, mint a történetben, mikor a kislány (kisfiú?) reggeli portörlés közben beszélget a nagymamájával. Meghitt a pillanat, olyasmiről is szó esik, ami nagyon belül van. Bevallja a gyermek, hogy esténként mindig imádkozik a Jóistenhez, elmondja Neki, hogy megbánta, amit tett, ígéri, nem teszi meg többet, és olyankor úgy is érzi, de aztán legközelebb, ha megütik, megint visszaüt, ha a többiek kinevetnek valakit, együtt nevet velük stb. Hiába próbál megjavulni, nem sikerül, nagyon el van keseredve. Mit csináljon? A nagymama ránéz a tollseprűvel a kezében, s azt mondja neki: Gyermekem, ilyenkor reggel, mikor bejövünk a nappaliba, a zsalugáterek még csukva vannak, sötét van. Mit csinálunk? Hozunk egy vödröt és lapátot, s elkezdjük kilapátolni a sötétséget? Persze, hogy nem. Soha nem érnénk a végére. Odamegyünk az ablakhoz, és kitárjuk a zsalugátert, hogy beengedjük a világosságot.

Nekem annak idején ez a történet nagyon sokat segített. Én is úgy éreztem, mint te, hogy ha átadom magamat, az életem fölötti rendelkezés jogát, akkor többé már nem leszek az, aki vagyok. Olyan lesz, mint mikor gyógyszerek befolyásolják a tudatállapotodat, te vagy, és mégse te.

Valamit elfelejtünk, amikor így gondolkozunk. Igen, ez a tudatmódosulás történik, ha a különféle emberi praktikáknak, ezoterikus gyakorlatoknak adjuk át magunkat. De itt nem erről van szó. Azok is csak utánozni akarnak emberi eszközökkel valamit, amihez isteni hatalom szükséges. Emberileg is lehetséges, esetleg tudva-tudatlanul sötét hatalmak bevonásával, de a végeredmény nagyon kétes. Sőt.

Amikor viszont arról van szó, hogy Isten elé teszed le azt, amit én-nek hiszel, a Teremtődhöz fordulsz, Ahhoz, Aki kitalált téged, Aki megalkotott. Mintha egy fazekasnak, aki engedi, hogy próbálkozz egy edénnyel, visszaviszed a még formálható, de ferde vázádat, hogy lenne szíves helyrehozni, amit elrontottál, s olyanná formálni a vázát, amilyennek eredetileg elgondolta.
Ne félj, hogy tönkreteszi.

Mikor megpróbálod átadni magad Istennek, eljutsz egy darabig, már nagyon közel vagy, tudod,érzed, hogy csak egyetlen ajtó választ el. Csak be kéne lökni az ajtót. És nem, nem tudod megtenni. Nemcsak érzed: érzékeled, hogy ott az ellenállás, amit le kéne győzni. Benne van a mellkasodban. Egy nagy lélegzetvétellel felnyithatnád. De nem, visszakozol, s összekuporodva elalszol, kicsit büdös, kicsit poros, de megszokott, biztonságot adó kuckódban.
Merd megnyitni az ajtót. Merj kilépni a fényre, és beengedni magadba.

Isten nem fog erőltetni. Tiszteli az akaratodat. Mondd ki: itt vagyok, Uram. Minden, amit tudok magamról, amilyennek hiszem magam, az is, amit jónak tartok, az is, amit nem. Tudom, nem olyan, amilyennek megálmodtál. Én magam akartam formálni, magamban jobban bíztam, mint Benned. Feladom, Uram, itt van, tessék, tégy olyanná, amilyennek látni szeretnél.
Csak akkor mondd, ha teljesen őszintén, teljesen hitelesen, a falat áttörve tudod mondani. Nagyon, de nagyon nehéz.

Hogy aztán mi lesz? Békesség. És öröm. Olyan, mint mikor este visszatérsz a sátradba a patakpartról, a víz szürke, zavaros volt, felkavarta a délutáni eső. Aztán reggel, mikor kimész, friss, kristálytiszta víz csordogál a kövek közt. Belemártod a kezed, jólesik a hűvössége, simasága.
Azután már csak meg kell maradni, illetve minden nap inni a Forrásból, hogy ennél a képnél maradjak. Vagy minden nap kiszellőztetni a nappalit, kitárni a zsalugátereket a fény előtt.
Végzed a napi feladataidat, senki nem vesz észre rajtad semmit, csak mintha csendesebb lennél, nyugodtabb, többet mosolyognál. Te se érzel más változást, csak hogy a nap bármely pillanatában át tudsz kapcsolni, s fel tudsz nézni Jézusra, aki ott áll melletted, lenéz rád, a gyönyörű kicsi lányra, s te kapaszkodsz a köntösébe, s visszamosolyogsz.

Meg azt, hogy valahogy mindent más fényben látsz már. Megmarad a tisztánlátásod, továbbra is észreveszel mindenkiben és mindenütt minden apró hibát, de az új fényben valahogy megfakul a jelentőségük. Sokkal fontosabbá válik és érdekesebbé az, ami jó.