A békességről

2011.05.01.
Jn20,19-21

Béke legyen veletek. Békesség nektek.

Nehezen megfogalmazható – mi is? Köszöntés? Kívánság? Parancs?

Mi a békesség? Biztonság? Rend? Csend? Nyitottság? Derű? Harmónia?

Mi nincs bennem, amikor béke van? Félelem, harag, elégedetlenség, vágy, izgalom, nyugtalanság, agresszió, irigység, gyűlölet…

Mi fér meg a békességgel? Fájdalom? Szenvedés? Szánalom? – Talán. Ha nem tiltakozom, nem lázongok ellene, hanem elfogadtam, együtt élek vele. De ebben a helyzetben a békesség csak ideig-óráig állhat fenn, a fájdalom biztosan kikezdi újra meg újra.

Jézus úgy beszél a békességről, mint tőlünk függetlenül létező, önállóan működő valamiről. A békességnek nincs igei alakja. A békesség főnév. A megbékülni, kibékülni leszűkíti a jelentését, csak bizonyos szituációkban használható. Nem ismerek igei alakot más nyelvekben sem.

Békesség nektek. Ez a köszöntés Jézus szájából parancs.
Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek.
Ha beléptek egy házba, szálljon rájuk a békességtek, ha nem fogadnak szívesen, a békesség visszaszáll rátok.

A békesség valóságos létező. Jézus Krisztus rendelkezik vele. Parancsolhatja, hogy legyen – megteremtheti. Az övé. Átadhatja, szétoszthatja, ugyanúgy nem fogyatkozik meg ettől, mint a szeretet.
Ránk hagyta, nekünk is adta.
Nem mi rendelkezünk vele. A békesség azt „teszi”, amit Jézus mond neki: rászáll másokra Jézustól származó békességünk, ezzel továbbadjuk, amit kaptunk. De mert létező valóság, nem szűnik meg, ha a másik nem képes befogadni, hanem visszaszáll ránk. A „továbbadjuk” nem jó szó, mert ebben a folyamatban mi nem veszünk részt. Befogadtuk a békességet, és ettől kezdve önállóan működik bennünk és általunk.
Ha valami megzavarja, újra a Forráshoz, a Békesség Fejedelméhez kell járulnunk érte.