Istenre figyelve
Renee Swope
„A Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon.” Jn 5,19
Olyan ember szeretnék lenni, aki állandóan Istenre figyel. De néha nem vagyok biztos benne, Isten szól-e hozzám, vagy a saját gondolataimat hiszem az Ő szavának. Sőt, be kell vallanom, még ha érzem is, hogy Ő suttog a szívemhez, nem igazán lelkesedem azért, amit tennem kell az Ő indítására. Például akkor, mikor kétségem sem volt, hogy Isten a nyilvános bizonyságtételre hív. Megfutamodtam, és távol tartottam magam a feladattól majdnem egy évtizedig.
Az utóbbi húsz év megtanított rá, hogy ha hallgatok Istenre, felfedezem, hogy az a legjobb, amit Ő szánt nekem. És minden alkalommal jobban tudok bízni Benne. Újra meg újra megtapasztalhattam, hogy az általa mutatott utakra a jósága vezet. S ha követem Őt, irgalma követ engem.
A tízévnyi szellemi megfutamodás után – mialatt rémület fogott el a gondolatra is, hogy mások előtt beszéljek saját törékenységemről – megadtam magam Isten hívásának. Elkezdtem figyelni Rá, és teljesen bízni Benne, hogy megtapasztalhassam, milyen napról napra az Ő jelenlétében, az Ő ígéretei szerint élni. Mióta így teszek, terveit napról napra felfedte előttem.
Az igazat megvallva, én mindig azt hittem, hogy figyelek Rá. De egy nap, mialatt azért imádkoztam, hogy egy bizonyos helyzetben mutassa meg, mit kell döntenem, a Szentlélek rámutatott, hogy mindig is meg szoktam kérdezni Istentől, mit szeretne, hogy mit tegyek, mire fordítsam az időmet. Aztán nekiindulok a megvalósításnak anélkül, hogy a folyamat minden pontján iránymutatást kérnék Tőle.
Kikértem Isten véleményét életem nagyobb fordulópontjain, és meg voltam győződve róla, hogy megértettem, mit vár tőlem, hogy azzá az emberré váljak, akinek Ő meg akart alkotni, és betöltsem a hivatást, amire elhívott.
Benned is megfordult a gondolat, ugye: „Bár megmutatná Isten, milyen munkát vállaljak; kihez menjek férjhez; milyen szolgálatot teljesítsek az egyházban, a gyülekezetben – ha megtenné, teljes életet élhetnék, és egész szívemmel Rá bízhatnám magam.”
Az a gond ezzel, hogy általában felvillan előttünk, hova is kéne eljutnunk az Ő akarata szerint, de úgy hisszük, az már rajtunk áll, hogyan jutunk oda. Vagy kapunk egy biztos jelzést arról, mit szeretne tőlünk, és azt hisszük, tudjuk azt is, mit akar, hogyan érjük azt el. Hányszor elkövettem ezt a hibát, s csodálkoztam, hogy nem jutok előre.
Az idők folyamán Isten megtanított rá, hogy Ő nem annyira spirituális erőfeszítést, mint spirituális fület vár el tőlem. Tőle való napi függést, napi együttműködést és együttlétet akar. És jobban érdekli a személyiségem, mint a határidőnaplóm.
Jézus mind a nagyléptékű tervekben, mind az apró lépésekben az Atyától függött. Állandóan figyelt Rá, és azonnal engedelmeskedett. A János 5,19 erre a totális függőségre világít rá: „A Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon.”
Mint Jézus, mi is úgy fedezzük fel Isten célját az életünkkel, ha lelkünk Tőle függ, az Ő Lelkére figyel – napról napra, percről percre. Állítsuk Rá szívünk, elménk, lelkünk adóvevőjét, hogy meghalljuk, mit mond nekünk ma.
Uram, olyan ember szeretnék lenni, aki állandóan figyel Rád. Sóvárgó szívvel jövök ma eléd, és nem csak irányításra vágyom, hanem ítélőképességre, alázatra, Tőled való függésre az út minden lépésénél. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2011.01.19.
www.proverbs31.org
Szereptévesztés
Wendy Pope
„Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.” Mt 12,30
Be kell vallanom, gondom van az irányítással. Többnyire magam akarom kézben tartani a helyzeteket. Igyekszem állandóan ellenőrizni és - ha úgy tartom jónak - befolyásolni a folyamatot, s a végén még van képem Isten áldását kérni. Nemrég az Úr egy nagyon egyszerű és mély igazságra vezetett rá: amikor nem Vele, olyankor ellene dolgozom.
Akkor jöttem rá erre, mikor egy reggel nyugalmas perceimben Oswald Chambers elmélkedését olvastam:
„Az amatőr gondviselés szerepében tetszelgünk, Isten szerepét próbáljuk játszani mások életében? Olyan hangosak vagyunk mások tanításában, hogy Isten nem tud hozzájuk férni? Tanuljunk meg csukott szájjal és nyitott lélekkel élni.”
Chambers szerint az „amatőr gondviselés” az az ember, aki Isten szerepét próbálja játszani mások életében. Lelkembe döftek ezek a szavak, mert rájöttem, hogy én is ezt teszem. Hogy kinek az életében játszom amatőr gondviselést? A férjemében.
Mikor láttam, hogy az esküvői „Igen” nem alakította azonnal olyan lelki vezetővé a férjemet, amilyennek én szerettem volna látni, elhatároztam, hogy majd én segítek. Igen, szépen játszani kezdtem a Szentlélek szerepét férjem életében. Helyzetekbe hoztam, idéztem a Bibliát, művészi szinten alkalmaztam a szómegvonás módszerét.
Házas éveink alatt kifejlesztett mesteri képességeim ellenére sem lett azzá a lelki vezetővé a férjem, amilyennek én szerettem volna. Tovább imádkoztam, és még szorgalmasabban alkalmaztam jellemalakító módszereimet – mindhiába. Miért nem fizetődtek ki erőfeszítéseim? Mi mást tehetnék még? Amikor elolvastam Oswald Chambers szavait, megkaptam a választ. Becsuktam a számat, és megnyitottam a lelkemet.
A manipulálás, a Biblia idézgetése, a szómegvonás nem segített a férjemnek. „Szentlélek”-alakításom olyan hangos volt, hogy férjem nem hallhatta meg Isten suttogásait a szívében. Azzal, hogy megszállottan igyekeztem alakítani a lelkét, Isten ellen dolgoztam. Szemeim elhomályosultak, nem láttam meg, milyen emberré vált a férjem, milyen emberré akarta őt Isten formálni. Nem vettem észre, mennyire jólelkű ember. Nem láttam, milyen önfeláldozóan segít az özvegyeknek, milyen szorgalmasan dolgozik csendben azokért, akik nálunk szerencsétlenebbek, akik szükségben élnek.
Azonnal elfogadtam a Szentlélek figyelmeztetését. Bűnömet megvallva kértem az Urat, bocsássa meg, hogy az Ő munkáját akartam elvégezni férjem életében. Kértem, hogy alakítsa át szívemet, segítsen, hogy a férjemet az Ő szemével lássam. Nem volt könnyű nyugdíjba vonulni a „Szentlélek” szerepéből. Valóságos igényem, hogy én irányítsam a dolgokat. Úgy gondolom, vannak emberek, akik az én segítségemre, helyzetek, amelyek az én megoldásomra szorulnak. Azzal, hogy rájöttem, Istennek kell játszania a főszerepet, s megadtam magam ennek az igazságnak, soha nem tapasztalt békesség áradt szét az életemben és a házasságomban.
Gondolkozz el, nem játszol-e olyan szerepet, amit nem neked szántak? Istennel, vagy Isten ellen működsz azok életében, akiket szeretsz? Ha találsz ilyet, nyugdíjaztasd magad abból a szerepkörből. Sokkal csodálatosabb a kilátás a nézőtér első sorából, mint a megvilágított színpad közepéről!
Istenem, Uram, bocsásd meg nekem, hogy én akarom irányítani a körülöttem élők életét. A mai napon átadom az irányítást a Te hozzáértő kezedbe. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2011.01.20.
www.proverbs31.org
Válasz a hívásra
Karen Ehman
„Hallgass meg, ha hozzád kiáltok, igazságos Istenem! Szorult helyzetemből adj nekem kiutat, könyörülj rajtam, hallgasd meg imámat” Zsolt 4,2
„Uhh!” Nyögtem, mikor megszólalt aznap reggel a telefon – sokadszorra. Ingerült voltam, mert pillanatok alatt végigsorjázott képzeletem előtt mindaz a tennivaló, amit sürgősen el kellett végeznem.
Már válaszoltam egy hívásra a templomból, egy másikra a fiam iskolájából, meg egyre az edzőjétől. Beszélgettem a fodrásznőmmel, időpontot kértem a fogorvoshoz, s még vagy hat hívás várt elintézésre. S már mindjárt dél van!
Újra rám tört a szorongás: mikor fogok végére érni tennivalóim soha véget nem érő listájának?
Ránéztem a hívó félre a telefonomon: ki ez már megint? Ismerős volt a szám: apám hívott. Édesapám nyugdíjas, imádja az unokáit, és rengeteg ideje van. Mérlegelni kezdtem: az ő programja távolról sem olyan feszes, mint az enyém, visszahívom majd, amikor nekem is jobban megfelel. Így hát hagytam, hogy csöngjön a telefon, s visszatértem halaszthatatlan tennivalóim listájához.
Sok feladat volt rajta, nemesek és hétköznapiak egyaránt. Mindennapi dolgok: kenyeret és tejet venni, visszavinni a könyvtári könyveket, tankolni. De voltak fontosak is: felhívni egy rokont, aki depresszióval küzd, megkérdezni a szomszédot, akit nemrég műtöttek, hogy nyírjuk-e le a füvet a kertjében. Még „országépítő”, szolgálattal kapcsolatos tennivalóim is voltak: be kell fejeznem a házi feladatomat a Biblia tanfolyamra, imádkoznom kell egy barátnőmért, akit délután operálnak. Igen, tele volt a napom tennivalókkal, emberekkel, célokkal. Miért éreztem mégis ürességet?
Gondolataim visszakanyarodtak édesapám hívásához. Hányszor előfordult már, hogy nem válaszoltam a hívására, merthogy neki rengeteg ideje van, semmi sem sürgős neki, majd később beszélgetek vele. De zűrzavaros programom és más rokoni feladataim többnyire oda vezettek, hogy az apámmal való kapcsolattartás majdnem mindig lecsúszott az elintézett dolgok listájáról.
Apám várta a hívásomat, én pedig megfeledkeztem róla. Visszautasítottam. És ez előbb-utóbb kapcsolatunk rovására megy.
Nemcsak földi apánkról szoktunk időről időre megfeledkezni. Hányszor hagyjuk figyelmen kívül Mennyei Atyánk szólongatását, mert időnket sűrű napi teendőink és rokoni kötelezettségeink töltik ki. Még ha életünk tele van is jó és „istenes” dolgokkal – gyülekezeti szolgálat, kapcsolattartás az emberekkel -, gyakran annyira lefoglal Isten szolgálata, s a szolgálat szeretete, hogy elhanyagoljuk a valóságos szeretetét Istennek, akit szolgálunk.
Mai igénk olyan Istent mutat be nekünk, aki sosem olyan elfoglalt, hogy ne volna ideje ránk, ha „felhívjuk”. És ő nemcsak meghallja a hívásunkat és válaszol rá, hanem a szorongást is feloldja bennünk – még a „túl sok dolgom van”-féle szorongást is. Csakhogy a kapcsolat rajtunk múlik. Ő felhív, és mi nem vesszük fel a kagylót. Aztán elfelejtjük visszahívni.
Neki hála, Isten sosem fárad bele, hogy újra hívjon, vagy válaszoljon a visszahívásunkra. Vár és vágyakozik, ahogy mindig is vágyott rá, hogy mély, közeli kapcsolatra lépjen velünk, és ez a kapcsolat csak egy kis mozdulaton múlik: Őt tegyük az első helyre tennivalóink és hívásaink listáján.
Ő mindig kész a válaszadásra, nekünk csak hívnunk kell.
Uram, bocsásd meg nekem, hogy megfeledkezem hívásaidról, s nem teszek félre minden mást, amikor kapcsolatba akarsz lépni velem. Készen állok, Uram, szólj, figyelek Rád. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2011.01.21.
www.proverbs31.org
Áhítozásra teremtve
Lysa TerKeurst
„Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” 1Kor 10,13
Kifelé mentem a repülőtérről, mikor hihetetlen illat csapta meg az orrom, és csábítóan megszólított: „Ugye tudod, milyen boldoggá tehetlek?” Frissen sült karamellás pattogatott kukorica kellette magát az egyik édességes pultnál.
Nincs semmi baj a karamellás popcornnal, csakhogy nem egyeztethető össze az egészséges étkezéssel, amire elköteleztem magam. Éreztem, hogy gyengül bennem az elhatározás, mert nagyon szeretem a karamellás popcornt. Elkezdtem megindokolni, miért engedhetem meg magamnak, hogy megvásároljam. „Otthon nem tudom ezt az ízt előállítani, és a felét hazaviszem a gyerekeknek. Mit árthat egy kis karamellás pattogatott kukorica?” Erős gravitációs vonzást éreztem vágyam tárgya felé.
Csak az fogott vissza, hogy sikerült gondolataimat egy másik igazságra terelnem. Isten megtanította nekem, hogy a túlzott vágyakozás vereséghez vezet. Ez az igazság most nagyon ráillett a kísértésemre, segített elfordulnom és tovább mennem.
A Teremtés Könyve egy ikerpár érdekfeszítő történetével illusztrálja az igazságot, amiről beszélek. Ézsau, aki hamarabb jött világra, apja kedvence volt, mert nagyon ügyesen vadászott. Vele ellentétben testvére, Jákob, otthonülő, csendes fiú volt.
Egyik nap Ézsau holtfáradtan és nagyon éhesen érkezett haza egy sikertelen vadászatról. Megkérte öccsét, adjon neki a frissen főzött lencséből. „Rendben”, felelte Jákob, „adok, ha cserébe nekem adod az elsőszülöttségi jogodat.” Ézsau beleegyezett, „Legyen ahogy akarod, majd meghalok az éhségtől”. Ézsau tehát eladta elsőszülöttként neki járó jogait egy tál lencséért.
Első hallásra könnyű lenézni Ézsaut a döntése miatt. Nem hiszem, hogy képes volnék egy tányér levesért lemondani ilyen életbevágó jogomról. De tegyem csak fel magamnak a kérdést, én mit szoktam eladni egy ilyen apró dologért? Hányszor kockáztatom az egészségemet a gyorskajáért? Milyen pillanatnyi élvezetre áhítozom, aminek a kedvéért feladom a tartós győzelem esélyét?
A túlzott vágyakozásnak vereség a vége. De Isten ígéretet tett nekünk az erőnket meghaladó kísértésekről, ahogy mai kiinduló igénkben, az 1 Kor 10,13-ban olvassuk. Segít „elkészíteni a szabadulás útját” is, ami az én esetemben előszöris egy konkrét elhatározása: mi az, amit eszem, mi az, amit nem. A második lépés, hogy napi étkezési tervemet akkor fogom össezállítani, mikor épp felálltam jóllakottan a reggelitől. A legrosszabb, ha akkor kell gondolkoznom azon, mit egyek, amikor már éhes vagyok és fáradt. Mindig előkészítek valami egészséges harapnivalót, amit bármikor elővehetek a táskámból. Ha felkészületlenül ér az éhség, valami gyors megoldásra vágyakozom. Mint aznap a repülőtéren. El is határoztam akkor, hogy ezentúl mindig tartok legalább egy almát a táskámban, így megelőzhetem, hogy eladjam az egészségemet holmi karamelles popcornért.
Nem azt mondom, hogy meneküljünk az étkezés elől. De előzzük meg, hogy az étel utáni vágy uralkodjék rajtunk. A Made to Crave című könyvemben azt fejtegetem, hogy Isten arra teremtett, hogy Ő utána vágyakozzunk, nem az étel után. Áhítsuk Őt, azaz vágyjunk Rá erősen, és szándékosan foglalkozzunk Vele gondolatban. A Máté 6,33-ban arra figyelmeztet Jézus, hogy „keressétek először az ő országát és az ő igazságát”. Örömmel fedeztem fel, hogy az itt használt ige, a görög „zeteo”, azt jelenti: „áhítani”. Arra teremtett tehát Isten, hogy Őt áhítsuk mindenekelőtt. Gyakorlati értelemben: fogyasszunk ételt anélkül, hogy hagynánk, hogy az étel fogyasszon el minket.
Azt jelenti, hogy soha ne adjuk el személyiségünket – elsőszülöttségi jogunkat -, a győzelemre hivatott énünket bármilyen, ideig-óráig tartó testi élvezetért. Ha nem adjuk meg magunkat vágyainknak, hanem előbb megállunk gondolkozni, lehetőséget adunk Istennek, hogy megmutassa a „szabadulás útját” a kísértésből. És egyedül Istent áhítsuk.
Uram, elismerem, hogy szükségem van Rád. Kétségbeesés idején éppen úgy, mint mikor örömünnepet ülök. Segíts, hogy időben gondolkozzam, és ne gyengüljek el, amikor túlzott vágy tör rám valamilyen kétségbeesett helyzetben. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2011.01.24.
www.proverbs31.org
Hagyjuk a múltat
Melanie Chitwood
„Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok!” Iz 43,18-19b
Egy rádióműsorban egy fiatalasszony a házassági problémáiról beszélt. A férje már nem tudja, mi a romantika. Sosem hoz neki valami kedveset, nem járnak szórakozni. Nem köszöni meg, észre sem veszi, milyen keményen dolgozik, hogy tiszta ruhát, rendes otthont biztosítson neki, miközben teljes munkaidőben dolgozik.
Éreztem, hogy veszélyes utakra kanyarodnak a gondolatai. Ezt igazolta is következő mondatával. Kétévi házasság után azon töpreng, jól választott-e. Talán ahhoz kellett volna mennie, akivel az egyetemen járt, s aztán hagyta, hogy eltávolodjon.
Mivel azon járt az esze, mi lehetett volna, gondolatai a múltra terelődtek, ami nagy veszélyt hordoz magában. A múltbeli emlékek, a „múltak”, ahogy Izaiásnál olvassuk, kikezdhetik házasságunkat. Rajtakaptad már magad az alábbi gondolatok valamelyikén?
- Nem tudom, jól döntöttem-e, amikor hozzámentem.
- Úgy szeretném, ha a férjem olyan kedves (figyelmes, megértő) lenne, mint mikor udvarolt nekem.
- Hol van az már, hogy figyelmesen meghallgat, ha megosztom vele gondolataimat, bajaimat? Ma már csak a sport meg a tévé érdekli.
- Hiába telt el annyi idő, nem tudom megbocsátani neki, ahogy akkor viselkedett.
- Nem így képzeltem a házasságot. Hová tűntek az álmaim?
Hogyan árthat házasságunknak, ha a múlttal foglalkozunk? Mialatt ezt tesszük, nem vesszük észre a jelen kincseit. Nem látjuk meg az ajándékokat, amiket Istentől kapunk férjünkön és házasságunkon keresztül. Lehet, hogy már nem hoz virágot neked, de keményen dolgozik, hogy eltartsa a családot. Nem köszöni meg a tiszta ruhát, mert gondolatai valami átalakításon járnak, aminek örülni fogsz. Tudja, hogy vétkezett a múltban, de mindent megtesz, hogy megváltozzék.
A rádióbeli fiatal feleség megkapta a választ problémájára, azt a választ, amit a világ ad. A műsorvezető szerint férje javíthatatlan, gondolkozzon el rajta, ragaszkodik-e ahhoz, hogy vele maradjon.
Ordítani szerettem volna. Hagyjátok abba! Nagyon veszélyes útra kanyarodtatok! Lehet, hogy nem jó férj, de emberi férj, hibákkal, gyengeségekkel. Nem csak a férjnek, a fiatal feleségnek is sokat kell még tanulnia a házasságról.
Istennek más válasza van a hogyan tovább-ra, amikor múltra gondolásunk kezd károssá válni. Azt mondja, nézd, „én újat cselekszem!” Más szavakkal, azt kéri, fordítsuk figyelmünket a jó dolgokra, amiket házasságunkban képes és meg is fog cselekedni. A folytatás is nekünk szól: „Most kezd kibontakozni, majd megtudjátok!”
Mintha ezt kérdezné: Hát nem látjátok a jót, ami történik életetekben, házasságotokban? Figyeljetek, mert elszalasztjátok!
Imádkozzunk azért, hogy észrevegyük az új dolgokat, amiket Isten cselekszik a házasságunkban, kérjük, segítsen, hogy ne az akadályokra, hanem az áldásokra figyeljünk. Mi döntünk tekintetünk irányáról, gondolkozzunk el azon, miben lett jobb a házasságunk, fordítsuk figyelmünket közös jövőnk felé.
Lehet, hogy most olvasás közben megoldhatatlannak tűnő problémák jutottak eszedbe házasságodban. Nem akarom bagatellizálni a házassági problémáidat. Ezeket meg kell oldani, mielőtt tovább tudtok lépni. Imádkozzatok érte külön-külön és ha lehet, együtt is, beszélgessetek őszintén, higgadtan, s ha szükséges, forduljatok hasonlóan gondolkodó tanácsadóhoz. Lehet, hogy csak ezek után fogjátok észrevenni „az utat a pusztában”, melyet Isten készít (Iz 43,19).
Uram, te mindent meg tudsz újítani. Újítsd meg a tekintetemet, hogy lássam meg a jó dolgokat. Segíts, hogy ne a múlttal foglalkozzam, hanem a jelenre és a jövőre összpontosítsak. Te készíted az utat, és én Rád bízom magamat, a férjemet, a házasságomat. Segíts, hogy közösen meg tudjunk oldani minden olyan problémát, ami árt kapcsolatunknak, és értékelni tudjuk az új dolgokat, amiket cselekszel. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2011.01.25.
www.proverbs31.org
Abigél
Rachel Olsen
„Fölfuvalkodottság előzi meg a romlást, alázatosság a dicsőséget.” Péld 18,12
Abigél korában a házasságokat előre lerendezték, ez valószínűleg rá is érvényes volt. Férje, Nábál, "jó fogásnak” tűnhetett. Gazdag volt, ügyes, szerette a szórakozást, a társaságot. De a színfalak mögött önuralomhiánya és tisztességtelensége gyakran okozott szenvedést a közvetlen környezetének.
Az 1 Sámuel 25,1-41 alapján ezeket tudjuk Nábálról:
- Vagyonos ember, ez részben Dávid király barátságának köszönhető (2-8. vs).
- Durva és rossz természetű (3. vs).
- Nem fogadja szívesen a békés vendégeket, és megkérdőjelezi tisztességüket (10-11. vs).
- Rájuk förmed (14. vs).
- Barátságtalan, nem viszonozza a kedvességet, ajándékot, amit kapott (16-21. vs).
- Annyira megátalkodott, hogy nem mernek szólni hozzá (17. vs).
- Nagyra tartja magát, királyi ellátást igényel (36. vs).
- Nagyivó (vs 36-37).
Alapjában véve tehát Nábál önző, goromba ember volt, aki nem ismerte fel és nem ismerte el Isten gondviselését és áldásait az életében. S ha elolvassuk a történetét, láthatjuk, hogy annyira ostoba volt, hogy még a nála erősebbel – Dávid királlyal - is szembefordult, s ami még fontosabb, az egy igaz Istennel szemben is gorombáskodott.
Megkapta ezért a neki járó büntetést, hirtelen meghalt (38-39. vs).
Most képzeld el, hogy egy ilyen ostoba, arrogáns, ordítozó férjjel élsz házasságban. (Remélem, a képzeletedet kell használnod, és nem az emlékeidet.) Hogyan viselkednél vele? Hogyan hatna a vele való együttélés a személyiségedre, a jellemedre?
Depresszióba esnél? Visszahúzódóvá, félénkké válnál? Gyötörnéd, hogy változzon meg? Megkeseredetté, haragossá válnál, visszavágnál neki? Vagy hagynád, s megpróbálnál nem törődni az egésszel?
Nézzük meg, milyennek látjuk Nábál feleségét, Abigélt, ugyanabban a részben:
- Jó eszű és szép termetű (3. vs).
- Az emberek hozzáfordulnak tanácsért, iránymutatásért, ha bajban vannak (14-17. vs).
- Határozott, nem pocsékolja az időt aggodalmaskodásra, önsajnálatra, vagy a baj kiváltóinak szidására – azonnal cselekszik, hogy helyrehozza a kialakult helyzetet (18-23. vs).
- Adakozó, az életét is feláldozná másokért (18-27. vs)
- Alázatos (24-41. vs), igyekszik bocsánatot kérni (28. vs).
- Ékesszólóan, bölcsen beszél, az egyik leghosszabb beszédet mondja, ami nő szájából elhangzik a Bibliában, beszédéből Istenismerete is kitűnik. (24-31. vs).
- Törődik mások jóllétével és hírnevével, még a Nábáléval is (25-31. vs).
- Bízik Istenben, tud hallgatni, és türelmesen megvárja, míg elérkezik a megfelelő idő a szólásra (36-38. vs).
Abigél mindig is egyik kedvenc nőalakom volt a Bibliában. Minden jó tulajdonsága megvan – bölcsesség, jellem, bátorság, hit, ékesszólás, méltóság, kellem. Külső és belső szépség ragyog róla. De a Nábállal való élet nem lehetett gyerekjáték, és elsősorban ezért csodálom.
Hányszor előfordulhatott, hogy Nábál részegen megalázta szavaival, tetteivel. Abigél mégsem hagyta, hogy megkeményedjen a lelke. Hányszor érezhetett dühöt, és mégsem kereste a bosszút. Hányszor gyötörhette Nábál fizikailag is, mégsem bénította meg a félelem. Hányszor kellett neki vagy szeretteinek drágán megfizetnie Nábál őrültségeiért. Mégsem használta ki a bosszúállás lehetőségét, saját életét ajánlotta fel a királynak, hogy megmentse férjét és a náluk dolgozó embereket.
Abigél dicséretes vonásai mélyen beleivódtak személyiségébe, ami Istennel való kapcsolatának mélységét mutatja számomra.
Nábál halála után hozzáment Dávid királyhoz, és született tőle egy fia. Dávidnak több felesége volt élete folyamán, de teljes tiszteletét csak Abigél érdemelte ki. Példája arra tanít, hogy én dönthetek, mennyire engedem, hogy a körülmények befolyásolják személyiségem alakulását. Míg Nábál élete azt példázza, hogy a fölfuvalkodottság romláshoz vezet, Abigélé azt, hogy ha az alázatosságot és bölcsességet választom, ezzel utat nyitok Istennek, hogy Ő formáljon engem és a körülményeimet. És mindkét jellemvonás helyet ad Isten dicsőségének.
Uram, alázatosan leborulok előtted. Megvallom vétkeimet, és kérlek, segíts, hogy bölcsességben és jellemességben olyan lehessek, mint Abigél. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2011.01.26.
www.proverbs31.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése