2012. február 20., hétfő

Lélekerősítő levelek 74

Ne becsüld le
Samantha Reed

„Az Úr közel van.” Fil 4,5b

Csapdában voltam, mint éjjeli lepke a befőttesüvegben. Fulladozva tekintgettem kifelé, néztem, ahogy mások álmai, reményei, örömei táncot járnak, az enyémek meg ott porosodnak a fájdalom völgyében.
Optimizmusra hajló szívem lassan éledni kezdett. De amint hangosan is elismertem csalódottságom mélységét, a szomorúság befedte a maradék pislákoló fényforrást.
Kihunyt. Kialudt. Már nincs remény.
„Nagyon sajnálom, hogy ekkorát csalódtál”, mondta a barátnőm. „Bár tudtam volna, mennyire szenvedsz. Szívesen álltam volna melletted.”
„Köszönöm. De az összetört szív ostobaság. Főleg, ha látod, mások mennyit szenvednek.” Közös barátnőnk férje nemrég hunyt el. Hónapok óta súlyos beteg volt. Eddig a szeretett ember szenvedését, most a gyászt kellett elviselnie a feleségnek. Mi ehhez képest egy szakítás? Csak fehér zaj lenne a panaszkodásom a körülöttem harsogó szomorúságszimfóniában.
Az önbizalomhiány elhallgattatott. Értéktelennek hittem magam.
Lebecsültem a fájdalmamat, attól féltem, jelentéktelennek tartják mások fontosabbnak látszó veszteségei mellett. Lebecsültem a fájdalmamat, és egyúttal lebecsültem Isten törődését a szenvedésemmel. Felajánlotta a gyógyítást, de én elfordultam Attól, aki enyhíteni akarta fájdalmamat.
Barátnőm szemében hosszú évek bölcsessége, értő irgalom fénylett.
Megfogta a kezemet, s elindultunk visszafelé. Vissza abba az időbe, amikor elvesztette két gyermekét. Valaki azt tanácsolta, tartsa kordában a fájdalmát. Hasonlítsa össze mindig mások szenvedéseivel.
Megfogta a kezemet, és elindultunk visszafelé. Abba az időbe, amikor nem elfojtottuk, hanem elismertük a fájdalmat, amikor foglalkoztunk vele, s nem hajítottuk félre egy sötét sarokba. A fájdalomról tekintetünket az Úrra vetettük, aki segített meggyógyítani a hasztalan kitárt ölelő karok és az üres bölcső fájdalmát.
Megfogta a kezem, és elindultunk előre. „Ne becsüld le a fájdalmadat. A fájdalmad igazi. A völgy, amibe kerültél, valóságos. El kell ismerned, hogy az Úr közel, el kell fogadnod a segítségét, hogy kikerülj a mélységből.”
Barátnőm engedélyt adott, hogy átéljem a veszteség fájdalmát. Más volt, mint az övé, de ugyanolyan őszinte. Csak most ébredtem rá, hogy távol tartottam magamtól a fájdalmat, kerültem, mert abszurdnak véltem. Összetört szívem biztosra vette, hogy Istennek nincs ideje ilyen apróságokkal törődni.
Barátnőm szavaiban megéreztem az igazságot. Senki nem szeret úgy, mint Ő, mint ahogy Ő akar szeretni. Senki nem tud úgy gyógyítani. Senki nem áll olyan közel, hogy felfogja könnyeinket. Minden könnycseppünk értékes Számára, egyet sem akar elveszíteni.
Kedvesem, talán itt az ideje, hogy elismerd a fájdalmadat. Hogy felfogd az Úr törődését, állandó jelenlétét melletted. Ha völgyben vagyunk, szükségünk van Istenre és a barátainkra. Lelkünk hosszú éjszakájában a csillagok számlálása is könnyebben megy, ha van mellettünk valaki. Az első fénysugár gyakran tőlük érkezik. Ha vágysz valakire, aki melletted áll, imádkozz érte. Talán ha csatlakozol egy kisközösséghez, ha elhívsz valakit kávézni, ha segítséget nyújtasz a szomszédnak, egy szép barátság fog kibontakozni.
Ne törődj azzal, mit mondanak, vagy mit gondolnak mások, a fájdalmad valódi.
Nem kerülhetjük el a szenvedés időszakait. Jönnek, de el is mennek. Ezt ne felejtsd el. A fájdalom nem arra van, hogy örökké tartson. Isten mélységes szeretettel szeret, és meg akar gyógyítani. Nincs túl nagy fájdalom, de túl kicsi sem. Gyakran csak egy megbízható ember kell, aki eszünkbe juttatja, hogy az Úr közel van. Ő meg tud gyógyítani. Le fogja csavarni a befőttesüveg kupakját, és kiereszti álmainkat, reményeinket, örömeinket. És velünk száll felfelé, ki a völgyből.

Istenem, köszönöm, hogy annyira szeretsz minket, hogy Fiad, Jézus, kereszthalálában átélted fájdalmainkat. Ő viselte a fájdalmunkat. Ő ismeri a fájdalmunkat. Ő meggyógyítja a fájdalmunkat. Köszönöm. Az Ő Nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.08.
www.proverbs31.org

Ő ott van
Renee Swope

„Így keresztül kellett mennie Szamarián… Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: ’Adj innom!’” Jn 4:4, 6-7

Mit keres ott az a férfi? Az asszony nem tudta, ki Ő, s elcsodálkozott, hogy megszólítja őt, a szamariai asszonyt.
A hangjában szelídség volt. Inni kért. A szeme ítélkezés helyett elfogadást, gyűlölet helyett szeretetet tükrözött.
Úgy szoktuk őt hívni, hogy „a szamariai asszony”, de én inkább Samnek hívom. Így valóságosabbnak érzem. Olyan, mint mi, aki küzd a fájdalmaival, az elutasítással, a magánnyal.
Különösen szeretem abban a részben, amit idéztem, amikor Jézusnak „keresztül kellett mennie Szamarián”. A teológusoktól tudjuk, hogy a zsidók a világ söpredékének tartották a szamariaiakat, mindent megtettek, hogy elkerüljék őket. Inkább megkerülték az országot, semhogy átmenjenek rajta. Nem így Jézus.
Neki keresztül „kellett” mennie Szamarián. Talán mert tudta, hogy találkozik Sam-mel.
Tudjuk, hogy az asszonyok hajnalban vagy alkonyatkor jártak vízért. Együtt mentek a nap hűvösebb szakaszában, hogy elkerüljék a perzselő hőséget, ami még inkább megnehezítette a súlyos, vízzel telt korsókat, amiket haza kellett szállítani. Sam kivétel volt. Ő egyedül ment a legnagyobb melegben.
Nem az égető napsugarakat akarta elkerülni, hanem a többiek szúrós tekintetét, megvetését, ítélkezését. A vízzel telt korsó súlya szinte elviselhetetlen volt a hőségben, de a helybeli asszonyok megjegyzéseit, amik a vétkeire emlékeztették, még kevésbé tudta elviselni.
Samnek ugye öt férje volt. Egy olyan kultúrában, ahol az asszonyok nem válhattak el a férjüktől, ez azt jelentette, hogy őt már öt férfi bocsátotta el. És most egy olyannal élt együtt, aki arra se méltatta, hogy feleségül vegye.
Mikor Jézussal találkozott, Sam a munkáját végezte, miközben igyekezett elkerülni azokat, akik ismerték őt, akik tudtak a vétkeiről. Jézus tudta, hogy attól menekül, ami a tökéletlenségére emlékezteti, ezért úgy időzített, hogy Vele, nála pedig a tökéletes szeretettel találkozzon.
Jézus kezdte a beszélgetést, az egyetlen dolgot kérte, amit Sam adni tudott: vizet. Nem sok, de indulásnak elég. Sam megtehette volna, hogy figyelmen kívül hagyja, megtölti a korsóit, és hazaindul. De ő megállt, és figyelt Rá. Hagyta, hogy szavaival megérintse lelke összetört, sérült darabkáit, az űrt, amit érzett. Jézus szándékosan Sam napjának talán legmagányosabb pillanatában találkozott vele. Így tesz velünk is: gyakran tökéletlen és magányos életünkben akkor jön elénk, mikor csalódásaink, fájdalmaink, elbukásaink igyekeznek végleg elpusztítani önbizalmunkat.
Jézus ott vár ránk.
Ő ott van, amikor vonszoljuk magunkat, tudjuk, mi mindent meg kell tennünk, de fogalmunk sincs, hogy leszünk képesek rá.
Ő ott van, mikor a tegnapi kirohanásunk miatt verjük a falba a fejünket, vagy amikor dolgozni indulunk, és azt sem tudjuk, miért tesszük.
Ő ott van a pelenkázás, mosás, mosogatás végtelen sorában, amikor azon gondolkozunk, meglátjuk-e valaha az értelmét a monotóniának.
Ő ott van, amikor hazatérünk az üres lakásba, és azon vívódunk, miért nincs családunk, vagy hazamegyünk egy otthonnak nevezett házba, ahol egy tinédzser megvető tekintete fogad, s egy férj, aki észre sem vesz bennünket.
Jézus látja a szívünket, ismeri magányunk, csalódottságunk, elutasítottságunk fájdalmát. Keres és hív minket, menjünk Hozzá, és fogadjuk el tökéletes szeretetét, a szeretetet, ami türelmes és jóságos, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.
Akárhol vagy most és bármit csinálsz, állj meg, és szólj Hozzá. Csendesítsd el a gondolataidat, hogy meghallhasd, amit mond neked.

Uram, köszönöm, hogy keresel, hogy vársz reám. Meg akarom ismerni irántam táplált szeretetedet, rá akarok hagyatkozni, a biztonságában akarok élni! Amikor rám tör ma a félelem, amikor jelentéktelennek vagy magányosnak érzem magam, segíts, hogy Feléd forduljak, és jusson eszembe, hogy Te mindig ott vagy! Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.09.
www.lelekerosito.hu


Mikor úgy érzed, csapdába kerültél
Glynnis Whitwer

Szorult helyzetükben az Úrhoz kiáltottak, s megmentette őket minden félelmüktől.” Zsolt 107,13

Szörnyű állapot, ha úgy érezzük, csapdába kerültünk. Tudom. Többször átéltem az utóbbi években.
Mikor az ingatlanpiac összeomlott, tanácsadással foglalkozó családi vállalkozásunk padlóra került. A szerződéseket felbontották, a várt üzletkötések elmaradtak, az adó az égbe szökött, a beruházások megálltak. A legtöbb probléma okáról nem tehettünk, de volt olyan, ami saját rossz döntésünk következménye volt.
Egyik hónap vonszolta magát a másik után. Volt néhány hét, amikor éppen csak megúsztuk a teljes csődöt. Nem veszítettem el hitemet Istenben, mert láttam, hogyan gondoskodik a mindennapjainkról. De az Ő számítása arról, mikor húz ki minket a gödörből, nem egyezett az enyémmel. Én gyors megoldásért kiáltottam, de az Ő terve másról szólt.
Mielőtt megérkezett a segítség, Isten hosszú ideig benne hagyott a pácban. Tovább kellett a tehetetlenséggel küzdenünk, mint szerettük volna. Minden korábbi lehetőség a segítségnyújtásra elillant. Akik azelőtt segítő kezet nyújtottak volna, már képtelenek voltak rá. Néha úgy éreztük, teljesen magunkra maradtunk, minden és mindenki elhagyott. Mi rontottunk el valamit? Rossz döntéseket hoztunk? Vívódtunk.
De aztán Isten közbelépett. És mivel olyan sokáig voltunk bajban, hálánk megkétszereződött. Tisztán látszott a keze munkája. Utólag úgy látjuk, ha sikerült volna saját erőnkből kikecmeregni, magunkat veregettük volna vállon az okosságunkért. Így viszont minden dicsőség Istené.
Talán épp most érzed csapdában magad, s arra gondolsz, vajon téged hogyan ment ki Isten. Talán téves döntéseket hoztál. Talán úgy érzed, meg sem érdemled, hogy kiszabadulj. Ha ez van, mondok neked egy jó hírt. Mindegy, hogy magad vagy más miatt kerültél bajba, Isten törődik veled, és megvan a terve a kiszabadításodra. Erről szól a 107. zsoltár. Istennek a népéhez való hűségéről tanít, minden körülmények között: a pusztaságban, a sötétségben, az ostobaságaikban. Mindegy hol voltak, vagy mit tettek, ha az Úrhoz kiáltottak, Ő meghallgatta őket. És hall minket is. Ez a zsoltár nem csak egy szép vers. A hajdani hívek üzenete a mai hívőknek. Írásba foglalták, s az írás megőrizte, hogy amikor elveszettnek, tehetetlennek, kimerültnek érezzük magunkat, vagy félünk, elolvashassuk, és higgyünk – higgyük, hogy Isten, aki akkor szabadulást hozott, megteszi ma is.
Álljon itt egy kis részlet az üzenetből, de ha lesz időd, olvasd el az egészet. 107. zsoltár 10-14:
„A sötétben és a halál árnyékában ültek, megbilincselve, nyomorban és vasban. Mert ellenszegültek az Isten szavának, és megvetették a Fölséges törvényét. Ezért szívüket bánattal puhította, megtántorodtak, de nem jött senki, hogy támogassa őket. Szorult helyzetükben az Úrhoz kiáltottak, s megmentette őket minden félelmüktől. Kivezette őket a sötétségből s a halál árnyékából, és széttörte bilincseiket.”
Isten a csapdából való kiszabadítás specialistája – függetlenül attól, ki hogy jutott oda. Velem is így tett – veled is így fog tenni.

Uram, csak te ismered kétségbeejtő helyzetem mélyégét. Te tudod, mennyire tehetetlennek érzem magam. Igaz, nem jártam el mindig helyesen, bevallom lázadozásaimat. Uram, te azt ígérted, ha Hozzád kiáltunk, meghallgatsz. Most kiáltok, Uram. Kérlek, segíts! Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.10.
www.proverbs31.org



Már nem tartunk családi áhítatokat
Holly Good

Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.” Jn 15,9

Már nem tartunk szervezett családi áhítatokat, és megvallom, hiányoznak. A legszebb este volt a héten. „Családi órának” hívtuk.
Jó néhány éve kezdtük el, mikor az Úr arra indított, hogy az otthonunkban is tartsunk áhítatokat. A templom és az ifjúsági csoport mellett, úgy éreztem, a családdal is kell minőségi időt töltenem egyszer egy héten a Bibliát tanulmányozva és együtt imádkozva. Jó alkalom volta arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz serdülő gyermekeinkkel. A családi áhítaton olvastuk a Bibliát, idézeteket tanultunk, beszélgettünk arról, hogyan hallgatja meg Isten az imádságokat, imádkoztunk.
Hamar észrevettem, hogy a gyermekeim nem fogják fel Isten irántuk való szeretetének mélységét, valóságát. A férjemmel együtt igyekeztünk rámutatni Isten szeretetének mindenhatóságára, és arra, hogy Ő mindig elérhető számunkra. Nagyon jól tudtuk, hogy nem vagyunk tökéletes szülők. De ismertük a tökéletes szülőt, és azt akartuk, hogy a gyermekeink is megismerjék.
Szilárd igazságokat igyekeztünk a tudatukba táplálni, közben mégis gyakran zavaros, viharos vizeken kellett egyensúlyban tartanunk hajónkat fiatal tinédzsereink bizonyos döntései miatt. Néha olyan erős volt a sodrás, hogy attól féltem, kettészakítja a hajót – és a szívemet. Akkora viharok dúltak, hogy térden állva könyörögtem Istenhez irgalomért, megoldásért.
Bármilyen helyzettel szembesültünk is, a családi áhítatokat megtartottuk, imádkoztunk, kerestük az Urat. Nem hagytuk, hogy a gyermekeink azt érezzék, Isten elfordult tőlük, már nem tartja őket értékesnek. Isten nem ítél el, szeret mindig. Ő maga a Szeretet.
Igyekeztem sokszor visszatérni erre a gondolatra, s Jézus saját szavait idéztem: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.”
Isten Igéje, megbocsátása és igazsága tartott össze minket a megpróbáltatások viharos időszakaiban is.
A lányunk most 19 éves, részmunkaidőben dolgozik, és nappali tagozatra jár az egyetemen. Szereti az Urat, nemrég tért haza egy missziós útról Németországból, ahol ifjúsági táborban szolgált az édesapjával együtt.
16 éves fiúnk másodéves gimnazista, nemrég keresztelkedett meg. Nyíltan megéli a hitét a barátai, a kortársai között.
Az életünkben történt változások átalakították a heti családi áhítatunkat. Már nem ülünk le rendszeresen áhítatot tartani. De továbbra is összegyűlünk az asztal körül közös vacsorára, nyíltan beszélgetünk az életünkről, a hitünkről, küzdelmeinkről, a Bibliáról, Isten csodálatos dolgairól. Szervezett áhítatunk életünk normájává alakult.
A tudatosan megtartott régi családi áhítatok hatására a gyermekeink tudják, hogy bármikor megkérhetnek rá, hogy imádkozzunk értük vagy velük. És ezt majdnem mindennap meg is teszik. Belátták, mekkora értéke van, ha Isten bölcsességét, erejét, iránymutatását keressük az élet minden dolgában.
Sosem hagytuk, hogy régi botlásaik, az együtt átélt viharos időszakok megrendítsék hitüket Isten valóságában, és abban, hogy szereti őket. Most már ezt hiszik, megélik és tudják. Istennek hála.

Uram, hálát adok Neked a családomért. Kérlek, mutasd meg ezentúl is, hogyan szeressem őket, vezess a Te akaratod szerint. Add, hogy nyíltan megmutathassam nekik Irántad való szeretetemet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.11.
www.proverbs31.org


Széljegyzetek ceruzával
T. Suzanne Eller

„és letöröl minden könnyet a szemükről; és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” Jel 21,4

Egyik barátnőm megjegyezte a minap, hogy mennyire össze van firkálva a bibliám: aláhúzások, jegyzetek, imádságok, s mindez tollal.
„Én sosem írok tollal a bibliámba” – mondta. „Csakis ceruzával.”
Elmesélte, hogy nehéz gyermekkora volt. Cseperedése közben sok emberben csalódott, sokan elhagyták. Végül már nem is próbálkozott, és ez nemcsak neki magának fájt, hanem ártott a gyermekeinek és a házasságának is.
Egy nap elővette a bibliáját, és elkezdte olvasni. Sok fejezetet keménynek ítélt, de úgy gondolta, a szebbek, békésebbek nem neki szólnak. Olvasás közben megjegyzéseket írt a lapszélekre. Főleg kérdéseket. Az egyik rész mellé odarajzolt egy összetört szívet.
Idővel a bibliai szövegek kezdtek megtelni élettel. Ami régen keménynek tűnt, most szeretetet üzent. „Isten nem akart semmit elvenni tőlem. Megpróbált életet lehelni belém” – mondja.
Ahogy egyre többet olvasott, úgy szaporodtak a jegyzetek is, de mindig ceruzával. A kérdőjelek lassan kitörlődtek, hálát kifejező jegyzet került a helyükre. Olyan részek, amik régebben másoknak íródtak, most őt szólították meg. Aztán egy nap a széttört szívet is kiradírozta, és egy új szívet rajzolt a helyébe – épet, szépet.
A Jelenések 21,4 arról biztosít minket, hogy Isten letörli a régi dolgokat. Kiradírozza. Állandóan jegyzetel életünk lapszélére, kitörli a könnyet, felülírja örömmel. A gyász és fájdalom elillan, helyét a jövő reménysége foglalja el. Amit mi állandónak, véglegesnek hiszünk, Isten szerint ceruzával van írva.
Talán úgy érzed, már úgysem változhat meg valami. Hívd meg Istent életed lapszélére. A gondolataidba. A sebeidbe. Az elbukásaidba. Az érzéseidbe.
Ha ezt tesszük, a dolgok kezdenek megváltozni. A régiek eltűnnek, s ahogy Isten átírja őket a maga igazságával, újjászületünk. Egyre hasonlóbbá válunk Hozzá, és felfedezzük, mi mindent tartogat még Isten számunkra, mialatt belevési szeretetét a szívünkbe, az életünkbe.

Uram, érintsd meg a mélységeket bennem. Vesd fényedet a lapszélekre került ceruzás jegyzetekre. Keresd meg lelkem foltjait. Nyúlj hozzá a gondolataimhoz, amik megkötöznek. Töröld ki a régit, írd át újra. Kitárom előtted szívemet, életemet, lapozd át. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.14.
www.proverbs31.org

Címkék
Lisa Whittle

„Neveden szólítottalak, enyém vagy.” Iz/Ézs 43,1b

Trappoltam le az emeletről, hogy birtokba vehessem a szokásos pirosba, zöldbe, ezüstbe csomagolt ajándékokat. Türelmetlenül bontogattam őket, lesve mi mindent kaptam meg hosszú karácsonyi kívánságlistámról. Mindennek lelkesen örültem, de volt egy kedvencem: ezentúl lesz egy saját, fényes fekete matricakészítőm.
A rákövetkező hetekben mindent felcímkéztem, ami a szemem elé került. A cipőm fehér matricát kapott az oldalára, rajta szürke, botladozó betűkkel a nevem: ’Lisa’. Hasonlóan jártak a könyveim, a táskáim, a műanyag bevonatú nyelek és fogantyúk, még a bicikliülésem is. Nagyon élveztem megjelölni a nevemmel mindent, amit szeretek.
Évek múltával másra kezdtem használni a címkéket. Magabiztossággal jelöltem meg magam, miközben belül remegtem a félelemtől. Rossznak tartottam magam, mikor rám nehezedett a bűntudat. Még felnőttként is, mikor 13 hónapos működés után bezártuk a gyülekezeti termet a férjemmel, felragasztottam magamra a címkét: Vesztes.
Címkék. Nem mindig jó, ha vannak.
A címkék alatt, amiket felnőttként magunkra aggatunk, gyakran űr tátong – az a fajta, amit csak Isten tud kitölteni. Olyankor van ez, amikor kiragadunk az elmúlt éveinkből egyetlen eseményt, negatív tapasztalatot, és úgy véljük, hogy egész életünket, értékünket, jövőnket meghatározza a címke, amit az az esemény ránk ragasztott. Elfelejtjük, hogy egyetlen címke van, aminek a viselésére szükségünk van, az, hogy Jézushoz tartozunk.
Isten nem azért alkotott minket, hogy e világ címkéit hordjuk magunkon, vagy azokat, amiket mi magunk rakunk fel. Saját „kedves gyermekeinek” (Ef 5,1) alkotott meg minket.
A címkék gyakran eltakarják ezt. Stigmákat raknak ránk, ártalmas érzelmekkel, múltunkból hozott sérülésekkel nyomasztanak, akadályozzák, hogy Isten terve megvalósuljon bennünk.
Az igazság az, hogy élményeink csak akkor uralkodhatnak rajtunk, ha megengedjük nekik. Mindig hozzáférhetünk Isten erejéhez, ami segít letépni a címkéket, s elkezdhetünk egy új, teljes életet – az élet teljességét.
Szeretnél címkék nélkül élni? Akkor jó helyen vagy. Mert Jézus azt üzeni ma neked, hogy az Ő szeretetmatricája minden mást eltakar. S mellette nincs hely más címkék felragasztására.

Uram, köszönöm Neked, hogy az egyetlen címke, amire szükségem van, a Tiéd. Segíts lefejtenem magamról minden más címkét, azokat is, amiket én aggattam magamra. Segíts felismernem, hogy aki Benned él, az szabad, és add, hogy Szentlelked erejével ez a tudat lelkem mélyéig átjárjon. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.15.
www.proverbs31.org

1 megjegyzés:

  1. Ne becsüld le!--ezt olvastam most el.Szépen beosztom a lelkemnek.....
    Vajon tényleg magányos vagyok? Végülis az,pedig kitárt a szívem....

    VálaszTörlés