Lélekerősítő levelek 75

Apróságok
Marybeth Whalen

„Mert bűneim összecsaptak fejem fölött, súlyos teherként nehezednek rám.” Zsolt 38,5

Apróság volt. Egy pinduri kavics vagy kagylóhéj-darabka beleállt a talpamba, mikor a fövenyen sétáltam. Nem érdekelt. Majd kijön magától. Nem törődtem vele, az élet ment tovább. Pár hét múlva egyértelművé vált, hogy rosszul számítottam. A „apróság” nem jött ki, nem múlt el, mélyebbre nyomult a bőröm alá. Egyre nehezebben ment a járás. Már nem tehettem meg, hogy nem foglalkozom az apró kis sérüléssel.
Férjem unszolására végül elmentem az orvoshoz, aki rávilágított, hogy amit az elején könnyen megoldott volna, most komoly problémává vált. Ha akkor jövök, kiszedi, mint egy szálkát, most viszont bele kell vágni a lábamba.
Gondolataim az életemben apróságnak tartott dolgokra fordultak, amikről nem vettem tudomást, s ahelyett, hogy még az elején megszabadultam volna tőlük, hagytam, hogy mélyebbre ássák magukat. Neheztelés, düh, féltékenység, pletyka, harag, bűnös gondolatok – ezeket mind ki tudnánk húzni abban a pillanatban, amint megjelennek, és felismerjük őket. Ha félretoljuk őket, mélyebbre kerülnek.
Ami egy imádság, egy beszélgetés egyszeri témája lehetett volna, olyan gonddá dagad, ami már nem hagy nyugton, és fájdalmat okoz – nem csak nekünk, hanem másoknak is. Ha nem törődsz az apró dolgokkal, könnyen nagyra tudnak nőni. Csipesz helyett sebész szike kell a megoldásukhoz. Ahogy a 38. zsoltár elején olvassuk, a bűneink okozta sebek nem gyógyulnak maguktól, hanem elfekélyesednek.
Sajnáltam az időt az orvoshoz menésre. Összekuszálja a programomat, ha foglalkozom ezzel a kis aprósággal, fájdalmas is lehet, ha kihúzzák. Majd én elintézem, vagy kijön magától. Hát ez nem jött be. Orvosra volt szükség, hogy elvégezze, amit én nem tudtam. Így van ez a gondolkodásomban megbújó apróságokkal is. A Nagy Orvosra van szükségem, aki ki tudja húzni azt, amihez én nem érek el – és mindezt mielőtt a szálka olyan mélyre hatol, hogy már a részemmé válik.
Megtanultam, hogy amikor valami apróság zavarni kezd, kérjem Isten segítségét, hogy Igéje fényében, imádságban megvizsgáljam, mi is történik bennem. Hallgassak a Szentlélek javaslataira, kérjem ki családom és barátaim őszinte véleményét.
Ahogy egyik barátnőm mondta nemrég: „Az igazság fáj, de gyógyít is”. Nagyon fontos, hogy őszinték legyünk önmagunkhoz, és megtegyünk mindent, hogy azonosítsuk és eltávolítsuk a zavaró apróságokat a szívünkből és a gondolkodásunkból.

Uram, kérlek, mutass rá az apróságokra, amiket félretoltam gondolatban – legyen az valami viselkedésbeli hiba, mint például mások kibeszélése, vagy egy érzelem, mint az irigység vagy a neheztelés. Áltatom magam, hogy vannak „apró bűnök”, pedig igazából tudom, hogy az apró dolgok igen nagyra nőhetnek, ha nem törődünk velük. Győzz meg, kérlek, Szent Lelkeddel, és segíts, hogy azt tegyem, amit Te vársz tőlem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.16.
www.proverbs31.org


Kidobott ételmaradék-kincs
Lysa TerKeurst

„Legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” 1Kor 15,57

Ha van valami titka annak, hogyan tudjuk megnyitni Isten békességének zsilipjét, az nem más, mint a hála érzésére való állandó nyitottság. Akkor értettem ezt meg, mikor elolvastam Jackson fiam egyik dolgozatát.
A szülőföldjén lezajlott polgárháborúhoz vezető korrupcióról és kapzsiságról írt. Jackson élete első 13 évét egy harmadik világhoz tartozó ország, az afrikai Libéria egyik árvaházában élte le. Az írásán látszott, hogy rengeteget dolgozott a tények összegyűjtésén. De látszott valami más is: Jackson nem csak az összeszedett adatok alapján elemezte a történetet – ő ott élt a szörnyű, háborús körülmények között.
A dolgozat egy pontján beszámol arról, milyen érzés volt meztelenül turkálni a szemétben kidobott ételmaradék-kincs után kutatva.
Kidobott ételmaradék-kincs.
Nehezen tartom vissza a könnyeimet, ahogy ezt leírom. Hisz ő az én fiam.
Mégis, gyermekkora borzalmas körülményei ellenére, a visszaemlékezés át van szőve valami megmagyarázhatatlan békességgel. Isten jelenlétéből fakadó csodálatos békével.
Az őszinte hálát érző emberben őszinte békesség van. Kialakít magában egy három lépésből álló gyakorlatot, amit minden körülmények között alkalmazni tud: észrevesz, elgondolkozik, dönt.
Észreveszi minden körülmények között, mi az, amiért hálás lehet.
Elgondolkozik azon, hogy ez a valami Isten jelenlétének jele.
Eldönti, hogy Isten jelenlétére koncentrál mindaddig, míg elárad benne a béke.
Hogyan alakíthatjuk ki magunkban ezt a hármas képességet? Hogyan lehetünk hálásak minden körülmények között?
A hála erejét az egész Szentírásban megtapasztalhatjuk. Mit imádkozott Dániel közvetlenül azelőtt, hogy bedobták az oroszlánok vermébe, majd megtapasztalta, hogy a vadállatok szája csukva maradt? Hálát adott.
A cethal gyomrában töltött három rettenetes nap után, mielőtt végleg kiszabadult volna, mit tett Jónás? Hálát adott.
Mit javasol a Filippi 4,6, amikor félünk? Adjunk hálát.
És mi következik mindig a hálaadás után ezekben az esetekben? Békesség.
Hatalmas, megmagyarázhatatlan, végtelen békesség.
„Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban” Fil 4,7.
Hogyan tudnánk ma megünnepelni Isten csodálatos jóságát?
Vajon mi történne, ha elhatároznánk, hogy ma, bármi történjék velünk, mindig észreveszünk valamit, amiért hálásak lehetünk, elgondolkozunk Isten jelenlétén, és benne maradunk, míg szétárad bennünk a béke…

Uram, kérlek, segíts észrevennem mindig valamit, amiért hálás lehetek, bármi történik is velem. Segíts, hogy eszembe jusson megállni, és észrevenni a Te jelenlétedet abban, amiért hálás lehetek. És segíts, kérlek, hogy a jelenlétedben maradjak, amíg csodálatos békességed elönti a szívemet, és lehetővé teszi, hogy mindent tisztábban lássak. Köszönöm neked annak valóságát, hogy a hála érzése mindent át tud alakítani. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.17.
www.proverbs31.org


Túlhajszoltság
Karen Ehman

„De én benned bízom, Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem! Az időm a te kezedben van, ragadj ki ellenségeim és üldözőim hatalmából!” Zsolt 31,15-16

„Anyu, gyorsan… nézz már oda!” –kiáltotta tizennégy éves fiam, ahogy az autópályán haladtunk egy mozgalmas csütörtök délután. „Tilos, amit az a nő csinál!”- tette hozzá mély meggyőződéssel.
Átpillantottam a mellettünk suhanó autóra, arra számítva, hogy valaki nem abban a pozícióban tartja a kezét a kormányon, ahogy a szabályokhoz ragaszkodó fiam azt elvárná. Szinte lehajtottam az útról döbbenetemben, mikor megpillantottam, mit szúrt ki járőrszimatú gyermekem.
A nő jobb vállával a füléhez szorítva telefonját, beszélt bele, bal kezében egy McDonald’s-os zacskót tartott, jobb kezében fogta a dresszinges dobozkát, amit a fogával igyekezett felnyitni – s közben a térdével kormányozta az autót!
A mindenit! Fiammal együtt biztosra vettük, hogy ha nem hagyja abba, nekimegy valaminek.
„Hát én biztos sosem tennék ilyet vezetés közben”, gondoltam önelégülten. „Veszélyes és szabálytalan.” De jó, hogy a biztonságos vezetés terén az alma nem esett messze az „Édesem, már megint nem használtad a visszapillantó tükröt”- szövegű anyja fájától.
Késő este aztán leesett. A tantusz. Lehet, hogy vezetés közben nem koncentrálok másra, és nem kockáztatom az ütközést. De máskor? Napi tennivalóim közben? A „persze, bevállalom még ezt is, hogy meg legyenek velem elégedve” – hozzáállásommal? Gyakran annyira túlvállalom magam, hogy közel kerülök az ütközéshez. Ha túl sok feladatot veszünk a nyakunkba, legyen az bármennyire „jó” feladat, kockáztatjuk, hogy Isten szolgálatában eredménytelenek leszünk. Ő ismeri a határainkat. Megérti lehetőségeinket. Készen áll rá, hogy – ha kérjük – segítsen navigálni rengeteg feltorlódott elfoglaltságunk között.
A fenti ige egy ilyen ki-se-látszom-a-tennivalókból napon került elém. Bár Dávid bizonyára fizikai valóval rendelkező ellenségekről beszél, férfiakról, akik üldözték, elkaphatták és megölhették volna, rájöttem, hogy az én ellenségem aznap a túlhajszoltság volt. Az otthonom négy falán túli tennivalók és felelősségek már-már elborítottak. Üldöztek, utolértek, bekerítettek, készültek lesújtani rám.
Hála Neki, Isten ki tud menteni a túlhajszoltság csapdájából. Arra hív, hogy emeljük hozzá túlzsúfolt tálcánkat, hadd dobálja le róla az emészthetetlen tennivalókat, felelősségeket. Csak azt hagyja rajta, csak azt tegye rá, amit Ő szánt nekünk.
Ha érezzük, hogy nem bírjuk sokáig, illesszünk be a naptárunkba egy lelkigyakorlatot, csendes napot, amikor Istennel találkozhatunk. Olyan időszakot, amikor lenyugodhatunk, csendben ülve figyelhetjük magának az idő Szerzőjének tanítását.
Nos, te hogy állsz ezzel? Gyere barátnőm, fogjunk hozzá tennivalóink kirostálásához, mielőtt összeomolnánk és kiégnénk!

Uram, bocsásd meg, hogy hagytam, hogy a hajsza eluralkodjék az életemen, kiszorítva másokat és főleg Téged. Segíts, hogy csak olyasmit hagyjak tennivalóim, felelősségeim tálcáján, amit Te nekem szánsz. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.18.
www.proverbs31.org


Ebből nem kértem
Samantha Reed

„Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy váltsd tettekre az igazságot, szeress irgalmasan, és járj alázatosan a te Isteneddel.” Mik 6,8

Ebből nem kértem. Ebből nem. Az irgalmasságnak ebből az érzéséből, ami könyörtelenül rángatni kezdi lelkem húrjait. Túlságosan erős és kéretlenül érkezett.
Az irgalmasság már régóta próbált áttörni a szívem köré épített erődítményen. Irgalmasság – olyan könnyű elfogadni a létét; és a valóságban mégis olyan nehéz. Romboló erő, amire nincs idő felkészülni. Ezért inkább fokozatosan, téglánként felépítek ellene egy gátat. Már nem hallom meg a szomorúságot – mozsárágyúval védekezem ellene. Felüti fejét az empátia – visszatartom az együttérző könnyek áradatát. Kerülöm az irgalomgyanús helyzeteket – újabb réteg, amivel vastagítom a szívem köré épített falat.
Magas gát vesz körül, ami nem engedi át a mások bajával való törődést. Mögötte biztonságban meghúzódom, nem kell mások gondjaival bajlódnom, fájdalmukba beleásnom magam, félelmeikkel szembesülnöm. Sokkal könnyebb így.
És akkor egy pár elnyűtt teniszcipő megragad. A lepattogzott műbőr réteg kilyukasztja mozsárágyúm csövét. A be nem kötött, rojtosra használt cipőfűző kiüt egy téglát a falamból. A valaha fehér, rovátkás, most barna, simára kopott gumitalp rést üt a gáton.
A lány cipői szerényen hátratolva néztek rám a vendégszobám hintaszéke alól. Hallgattak. Szavak és a legkisebb erőkifejtés nélkül, ezek az elkoptatott barna cipők áttörtek a lelkemet körülvevő megkeményedett kérgen.
A saját vendégszobámban, Jézus meghív, legyek a vendége. Megbízhatatlan szívemet bevonja ezzel az ősi intéssel: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy váltsd tettekre az igazságot, szeress irgalmasan, és járj alázatosan a te Isteneddel” (Mik 6,8).
A gát recseg-ropog, betör rajta a fájdalom. Elviselhetetlen volna, ha nem lenne velem az Ő kegyelme, aki mellettem áll, és megtart, hogy el ne essem. Sós könnyek mosnak át, mikor végül megadom magam az együttérzésnek, és átélem a mindent elvesztés fájdalmát, ami a lány életét derékba törte.
Az Írás gyengéd unszolása ráébreszt, hogy Ő akarta, hogy ezt átéljem. Hogy kapaszkodjam a kezébe, és merjek ránézni azokra a cipőkre. A szívre az elnyűtt külső mögött. A fájdalomra és szégyenre, a gyötrelemre és a szörnyű veszteségre. A kétségbeesésből felröppenő reménységre, ami ezeket a cipőket idejönni kényszerítette.
Isten azt akarta, hogy felhúzzam egy időre azokat a cipőket. Hogy szeretettel forduljak a történethez, amit elmeséltek nekem. Hogy szeretettel forduljak a lány felé. Hogy megszeressem az irgalmasságot.
Ennek a fájdalomnak két oldala van bennem. Hogy voltam képes hűvös maradni ennyi ideig? Távolságtartó és vak, hogy ne lássak, ne lássam a fájdalmat magam körül? Körbezárt szívem megnyílik (még mindig vonakodva, mert fél beengedni az irgalmasságot) a szeretet előtt.
Nem kértem az irgalmasságból, de az irgalmasság igényelt engem. Kért a szívemből, kért a gondolataimból, kért az életemből.
Hosszú ideig küzdöttem az irgalmasság ellen; úgy gondoltam, ez elfogadható, hisz nem az irgalmasság a legfontosabb „lelki ajándékom”. De lelkem úgy lett megalkotva, hogy amit az Úr szeret, azt ő is szeresse. Általa, Érte, Vele járva.
A gát leomlott, felhúzom az elnyűtt sportcipőt, átküzdöm magam az összetört téglahalmokon, a felborult mozsárágyún. Istenbe kapaszkodva letaposom az ellenállás, a visszahúzódás, az elfordulás gondolati sémáit. Visszatérve körülnézek, keresni kezdem azokat, akik irgalmasságra szomjaznak, járni kezdek az úton nyitott szemmel a szükséget szenvedőkre.
Ha összefutnánk, nézz rám irgalommal, ahogy botladozva próbálom megtanulni, hogyan öleljem magamhoz mások fájdalmát, hogyan szeressek irgalmasan az Ő útmutatása szerint.

Uram, köszönöm az irgalmasságot, amit a Kereszten mutattál. Amikor szükségben voltam, szenvedtem, súlyos helyzetet éltem át, irgalmasságod sosem lankadt. Segíts, kérlek, irgalmasan szeretni, és alázatosan járni Veled az úton. Jézus nevében, Ámen.

Megfontolásra:
„Az igazi alázatosság nem az, ha kevesebbnek gondoljuk magunkat, hanem ha kevesebbet gondolunk magunkra.” Tim Keller

Encouragement for today, 2011.11.21.
www.proverbs31.org

TISZ-TE-LET – Ő ezt várja tőlem
Renee Swope

„Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket.” Ef 5,33

Tartozom egy vallomással. Mikor férjemmel, J.J.-vel összeházasodtunk több mint 18 évvel ezelőtt, az eskü szövegéből kihagytam a „tisztelni fogom” és „engedelmeskedni fogok” szavakat. Nem volt benne az alávetem "magam" az akaratának kifejezés sem. Arra esküdtem, hogy elképzeléseimet és álmaimat alávetem J.J.-nek, és Istenre bízom a házasságunk irányítását.
Igen, komoly gondjaim voltak a házassággal. Fiatal keresztényként idegenkedtem az „alávetni” szótól, nem akartam, hogy Isten és a tanúim hazugságon kapjanak.
Sok más nőhöz hasonlóan attól féltem, hogy ha alávetem magamat a férjem akaratának, ezzel hagyom, hogy belém törölje a lábát, elveszítem önmagamat, ha átadom neki a vezetést. Sajnálattal emlékszem vissza, mikor J.J. elárulta, könnyebb volt hagyni, hogy én vezessek, mint folytatni velem a hiábavaló vitákat.
Azt gondolhatjátok, hogy ezzel megkaptam, amit akartam – mehettem a magam feje szerint -, de ez nem igaz, mert a férjem apátiába süllyedt. Csak magamat hibáztathatom azért, hogy elveszítettem a tiszteletet J.J. iránt. Elvártam tőle, hogy határozott legyen, de ha megpróbálta, mindig belekötöttem, kritizáltam. Egy nagy kuszaság volt az egész.
Imádkoztam Istenhez, kérve, hogy változtassa meg J.J.-t, tegye határozottabbá, magabiztosabbá, oltalmazóbbá, szóval olyanná, amilyennek szeretném. Egy alkalommal Isten egyértelműen rámutatott, hogy a kritizálásommal semmire se megyek, ezzel nem kerülök közelebb a célhoz. Valójában az, ahogy viselkedtem vele, megingatta hitét önmagában, akadályozta, hogy a szó igaz értelmében családfő legyen Isten útmutatását követve.
A Szentlélek rámutatott, hogy a Sátán égő ítéletnyilainak tüzét táplálom, melyeknek célpontja a férjem szíve volt. Társultam ahhoz, aki meg akarta akadályozni, hogy J.J. méltó családfő legyen. Imádkozás közben rájöttem, hogy a férjemnek a szurkolásomra van szüksége, nem a szúrkálásomra, a támasza kell, hogy legyek mind szavaimmal, mind érzelmileg és lelkileg.
Isten kihívás elé állított, be kellett fognom a szám, ha nem tetszett valami, amit J.J. csinált, vagy amikor olyan irányba döntött, ahova nem volt kedvem követni. Akkor kellett megszólalnom, ha valami tetszett, szavaim erejét arra kellett használnom, hogy felépítsem, ne pedig leromboljam a házastársamat.
Elkezdtem Isten útmutatása szerint viselkedni, olyan vonásait kerestem és találtam meg a férjemnek, amiket azelőtt észre sem vettem. Szándékosan arra figyeltem, ami tiszteletet ébreszt, s Istenre bíztam mindazt, ami nem. Igyekeztem kisebb-nagyobb dolgokkal, jelzésekkel kimutatni tiszteletemet. És mire vezetett mindez? Számtalan olyan vonását fedeztem fel a férjemnek, ami méltó a tiszteletre.
Sok mindent éltünk meg együtt az évek során. Isten követését gyakoroltam azzal, hogy rábíztam magam a férjem döntéseire, azokra is, amiktől rettegtem: mikor állást váltott, pedig én nem akartam; olyasmikbe fektetett, ami nekem túl kockázatosnak tűnt; nevelési kérdésekben, amikor nem értettünk egyet. Nem volt könnyű, és most sem az, de hálás vagyok azért, hogy a férjemből igazi családfő lett. És ha hiszitek, ha nem, sokkal jobban érzem magam azóta, mióta követem az ő vezetését.

Uram, tisztelni akarom a férjemet, építeni szeretném a szavaimmal. Segíts, hogy mindig mérlegeljem a gondolataimat, s panaszaimmal Hozzád forduljak. Szeretnék férjem legnagyobb szurkolója lenni, figyelni, hogyan hajtod végre a tervedet az életében. Tudom, hogy ez akkor lehetséges, ha hagyom, hogy bennem és rajtam keresztül is Te éld az életet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.22.
www.proverbs31.org



Viszonyítás
Glynnis Whitwer

„Gondolj arra, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett.” 5Móz 5,15

Kishúgommal verhetetlenek voltunk egy jól ismert társasjátékban. Pillanatok alatt megfejtettük egymás rajzait, ellenfeleink bosszúságára. Előfordult, hogy valami közös emlék okozta, de gyakrabban az, hogy mindketten értettük a viszonyítás fogalmát.
Például, ha kosárlabdát akartunk rajzolni, nem a labdával kezdtük, hanem rajzoltunk valami viszonyítási pontot. Különben a többiek arra vesztegették volna az idejüket, hogy kitalálják, napot, földet vagy arcot akarunk rajzolni. Egy pálcikaemberke viszont, aki kezében tartja a karikát, máris szűkíti a lehetőségek körét. A viszonyítási pont elősegíti az igazság kibontakozását.
A viszonyításon múlt a játék sikere, és ezen múlik az életünk eseményeihez való hozzáállásunk is. Viszonyítás nélkül apróságok leküzdhetetlennek látszanak, és nem vesszük észre a figyelmeztető jeleket sem. De megfelelő viszonyítással, a kétségbeesés helyett a hála uralkodik el rajtunk.
Hogy a nehéz időszakokban is kiegyensúlyozott maradjak, felállítottam magamnak pár viszonyítási pontot. Ezek alapja néhány igen kemény lecke volt az életem során. A viszonyítási pontok segítségével az egyébként gyászos eseményekben is értéket találok. Amikor rossz hírt kapok, csalódás vagy kudarc ér, megragadom valamelyik viszonyítási pontomat, arra fordulok, mint az iránytű nyelve észak felé, annak fényében értékelem az eseményt, és hálás tudok lenni.
Az egyik legmegrázóbb viszonyítási pont az életemben Christa unokahúgom halála egy autóbalesetben. Gyakran úgy érzem, az életem két szakaszra oszlik: Christa halála előtti és Christa halála utáni időre. Öt gyermek édesanyjaként számomra családunknak ez a megrázó vesztesége viszonyítási pontja lett mindennek, ami a gyermekeimmel történik. Amikor valamelyik olyan döntést hoz, amitől majd meghasad a szívem, gyötrődöm és reagálok, de utána nagyon gyorsan, mint egy mágnestű fordulok a viszonyítási pont felé, és szívem megtelik hálával. Uram, köszönöm, hogy él a gyermekem.
Egy másik viszonyítási pont az elmúlt évek gazdasági összeomlása. Picit már könnyebb, de még hosszú évekig fogunk vergődni, hogy kijussunk a mocsárból. Ahelyett, hogy neheztelnék, hálás vagyok, hogy még egyáltalán van valamennyi pénzem. Köszönöm Uram, hogy átsegítesz ezen a nehéz időszakon, és hogy ma is volt pénzem a legszükségesebbekre.
Az 5Móz 5-ben Mózes átnyújtja Izrael népének a Tízparancsolatot. Amikor a nyugalom napjának megtartásához ér, figyelmezteti a népet: „Gondolj arra, hogy Egyiptom földjén magad is rabszolga voltál, de az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett” (5Móz /MTörv 5,15). Isten biztosít egy napot a pihenésre, de ez egyúttal a viszonyítás és a hála napja is. Azt akarja, hogy népe ne feledje el a nehéz időket, és ahhoz viszonyítson minden eseményt, hogy még jobban értékelni tudja a jót, ami történik vele.
A viszonyítási pontokból nyilak indulnak, amik a hálaadásra mutatnak. Felidézik Isten hűségét, és hűségének állandóságát. Eszembe juttatják, hogy Isten akkor is hatalmasabb volt a körülményeknél, és most is az. És ami a legfontosabb, segítik, hogy állandóan hálás legyek azért, amim van, akkor is, ha veszteség ér. Az igazság az, hogy amíg lélegezni tudunk, mindig van okunk a hálára és a reménykedésre.
A Hálaadás ünnepén gondoljunk életünk viszonyítási pontjaira. Így tudunk értéket találni abban is, ami veszteségnek tűnik. Azt bizonyítják, hogy Isten bármiből ki tud hozni jót, és szívünket a neheztelés helyett hálára ösztönzik.

Uram, köszönöm Neked életem nehéz időszakait. Bár akkor nem volt könnyű, már látom, hogyan működtél bennük és általuk. Segíts viszonyításban látnom mai problémáimat, emlékezve múltbeli hűségedre. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2011.11.24.
www.proverbs31.org