Max Lucado
Vasárnap reggel. Korán szoktam kelni, jóval azelőtt, hogy a család mozgolódni kezd, még nem is hajnalodik, s az újságot se csapták le a bejárati ajtó elé. Hadd aludjon még a világ. Én nem teszem. A vasárnap az én nagy napom, amikor megállok egy gyülekezet előtt, olyan emberek előtt, akik azért jöttek el, hogy kiszakítsanak 30 percet az idejükből töltekezésre, arra, hogy biztatást, reményt kapjanak.
Legtöbbször könnyedén nekilátok. Néha viszont nem megy. (Zavar, hogy ezt elárulom?) Néha azon a pirkadati órán, mikor már nem sok választ el a pulpitustól, belém vág az abszurditása annak, amiben hiszek. Szíven szorít a félelem: hátha nincs is Isten. Hátha nincs válasz a miértre? A kétség sötét völgyébe kerültem.
Valamilyen szinten mindenki el-elkalandozik arrafelé. A Lukács evangélium végén azt látjuk, hogy ez az orvosból lett történész az utolsó fejezetet annak a kérdésnek szenteli, hogy mit tesz Jézus, ha kételkedünk benne. Ugyanazt kapják az Emmauszba tartó tanítványok (Lk 24,13-35), mint azok, akik a felső szobában gyülekeznek (Lk 24, 36-49): egy közös étkezést, tanítást a Bibliából. A tanítványok bátorságra lelnek, mi meg két gyakorlatias választ kapunk kérdésünkre, hogy mit akar Jézus, mit tegyünk, amikor kételkedünk. A válasza: érintsd meg a testemet, és gondolkozz el a történetemen. Még mindig ez a válasz. Még mindig megérinthetjük Jézus testét. Nagyon jó lenne, ha megérinthetnénk a Názáreti fizikai valóját, sebeit, bőrét. De amikor részt veszünk az egyház életében, éppen ezt tesszük: az egyház „az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (Ef 1,23).
Krisztus a közösségen keresztül osztja szét a bátorságot; a közösség által oszlatja el a kételkedést. Nem egyetlen emberbe táplálja be a tudást, hanem mint egy puzzle darabjait, szétosztja sokak között. Amikor te elmondod nekem, amit megértettél, amikor megosztjuk egymással felfedezéseinket… Amikor összejövünk, együtt vagyunk, megvalljuk bűneinket, és imádkozunk – Jézus beszél.
A tanítványok egymáshoz való ragaszkodása példa számunkra. Ők együtt maradtak. Összetört reménységgel is beszélgető közelségben maradtak. Egyre csak „beszélgettek egymással mindarról, ami történt” (Lk 24,14). Ez ugye az egyház előképe? Megosztjuk gondolatainkat, ötleteinket, töprengünk a lehetőségeken, biztatjuk egymást. S mialatt ezt tették, Jézus megjelent, és tanította őket, bizonyítva, hogy „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).
UpWords with May Lucado, 2012.03.02.
www.crosswalk.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése