Vedd és fogadd el... Suspice - ahogy édesanyám megélte

Ragyogó asszony volt édesanyám, Rosemary Mulligan McCann, ezért különösen is nehéz volt végignéznünk, hogyan szív ki belőle az Alzheimer minden ragyogást.
Amikor Szent Ignác arra biztat, tartsuk távol magunkat, legyünk közömbösek egy ügy kimenetelével vagy egy döntéssel kapcsolatban, tudja, hogy ez az elkülönülés szabadsághoz vezet, mely által közelebb jutunk Istenhez. Amikor erről a felszabadító leválásról gondolkodom, gyakran jutnak eszembe édesanyám utolsó évei.
Sosem panaszkodott a kilenc nehéz év alatt. Először csak nem tudott többé autót vezetni. Később nem tudta kiválasztani, milyen ruhát vegyen magára reggel. Nem ő akarta elveszíteni ezeket a képességet, de nem kesergett az elvesztésükön.

Vedd és fogadd el, Uram, szabadságomat,

Hálás volt mindenért, amit fel kellett adnia. Büszkén mutatott be minket, lányait, akár több alkalommal is egy közös étkezésnél. Egy időn túl már szeretett nővérei voltunk.
Mikor bekerült az otthonba, csatlakozott az énekkarhoz, de pár hónap múlva kiszállt, mert már nem tudott új énekeket megtanulni.
A szörnyű betegség egyik legnagyobb terhe számára az volt, hogy naponta többször nem ismert rá a környezetére. „Ez az én szobám?” kérdezgette. „Kinek a szobájában vagyok?” – nézett körül csodálkozva.

… vedd értelmemet, akaratomat és emlékezésem,

Nem ő akart leválni: rákényszerült, hogy naponta gyakorolja az elszakadást, fokozatosan ne legyen többé tudatában a környező világnak. Elmúlt a lelkesedése a politikáért, a vágya, hogy szórakoztassa a körülötte lévőket. Öt gyermeke végignézte, hogyan foszlik szét először a nagymamai szerep, majd az anyai: előbb a gyermekeinket nem ismerte fel, aztán már ránk sem emlékezett.
Már nem kereste a kapcsolatot régi barátnőivel, hisz nem tudott hosszabb beszélgetésben részt venni, és nem tudta használni a telefont.

…Mindazt, amim van, és ami vagyok,

Mikor meglátogattam, kitörő örömmel fogadott, ahogy beléptem. Ha egy percre kimentem valamiért, és visszatértem, ugyanolyan lelkesedéssel köszöntött, elragadtatással ünnepelte, hogy meglátogattam. Fogalma sem volt, hogy csak egy perce hagytam el a helyiséget.

Te adtad nekem.

Hívő élete mély volt és őszinte, egész életében gyakran töltötte az éjszaka egy részét térdelve és imádkozva az ágya mellett. Mikor már nem tudta, melyik évet írjuk, vagy milyen városban él, még mindig megérezte, hogy vasárnap reggel van, és misére akart menni. Egyszer még az otthonból is kisurrant, és a közeli országúton találtak rá, egy templomot keresett.

Visszaadom, Uram.

Hálás volt azoknak, akik etették, akik bejöttek a szobájába, ápolták, gondozták, elrendezték. Viszonzásul ők is szerették jó kedélyéért, viccelődéséért, bár a nevüket nem tudta megjegyezni.

Mindenem a tied, rendelkezz vele akaratod szerint.

A betegség későbbi szakaszaiban már nem sokat beszélt. De zenével és imádsággal még kapcsolatba tudtunk lépni vele. Gyermekkora énekeire még emlékezett, és felismerte az operadallamokat, amiket az édesapjával hallgatott régen.
Rózsafüzért imádkoztam érte, olykor a fájdalmas olvasó titkaival, beszéltem neki Jézusról, aki érte szenvedett, és nagyon szereti őt. Néha a szája mozgása jelezte, hogy ismétli a szavakat, amikkel imádkoztam.

Csak szeretetedet add és kegyelmedet,

Számomra édesanyám Isten szeretetének és gondoskodásának példája lett az összekuszálódott, félelemteli helyzetekben. Akaratán kívül elengedte az intelligenciáját, a kapcsolatait, számos dolgot, melyek olyan élénkké tették korábbi életét. Hagyta, hogy Isten magához ölelje, szavak nélkül, mikor már semmit sem fogott fel abból, ami történik vele.

Ha a magam életére nézek, azt látom, hogy nem más, mint egy állandó, felszínes rohanás, hogy teljesítsem a feladatokat, a tennivalókat, eredményeket érjek el, és ostobán bizonyítani akarjak Istennek, aki végtelenül szeret engem. Igyekezetem, hogy ellenőrzésem alatt tartsam az életemet, megalapozatlan elképzelésem, hogy méltónak kell tennem magam az üdvösségre, annyira más, mint amit édesanyám példáz. Isten a létezésemben szeret, nem a cselekvésemben.
Annyi mindent meg kell még tanulnom, és minden ott áll előttem a példában, ahogy édesanyám eleresztett mindent.

…és az nekem elég.
________________________________________
Az írásba szőtt imádság Loyolai Szent Ignác imája, a Suspice.
Szerző: Maureen McCann Waldron
Az írás eredetije itt jelent meg: Ignatian Spirituality.
Posted: 28 Jul 2015 03:30 AM PDT