2010.08.16.

Amikor Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz minden nap a világ végezetéig (Mt 28,20), jelen időt használ, nem mint én ebben a mondatban. „Ímé, én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig.” Ugyanaz az igealak, amit akkor használt Isten, mikor Mózesnek bemutatkozott. egoµ eimi.
Az abszolút jelenidő.
Amikor valami nagyon fáj, most történt, most fáj - akkor velem van, és enyhíti a fájdalmat.
Amikor valami nagyon nehéz, most érzem a terhét, leroskadnék, de Ő velem van, és felemel, könnyít a terhen.
Ám amikor a képzeletem elkalandozik a jövőbe: mi lesz velem, ha…, mi lesz majd akkor, amikor…, mi lesz a gyermekemmel, vagy hogy fogom kibírni majd, ha… - Ilyenkor nem követ engem a jövőbe. Ő VAN. Nem lesz. Amikor mindaz, amitől félek, jelenné válik, VANná lesz, akkor igen, akkor Ő is ott lesz velem, és könnyebb lesz minden. Könnyebb, mint ahogy most elképzelem, mert a képzelt fájdalmat, a képzelt nehézséget teljes súlyával érzem, hisz ott Ő nincs velem.
És nincs velem akkor sem, amikor valami múltbeli fájdalmat dédelgetek magamban. Ha valóban el akarom engedni a szenvedést valami múltbeli esemény, veszteség, sérelem miatt, akkor igen, akkor segít, és eltörli a jelenbeli szenvedésemet. Ha kérem. Ha igazán, őszintén meg akarok szabadulni a fájdalomtól. Akkor segít. Este kérem, reggelre eltűnik a fájdalom, ami akár évtizedekig is része volt az életemnek. De úgy érezzük, ezek a fájdalmak, ezek a szenvedések hozzánk tartoznak, nem akarunk elszakadni tőlük, úgy érezzük, megcsalunk vele valakit vagy a régi énünket, ha elengedjük a fájdalmainkat. Amíg így érezzük, így látjuk, hiába várunk Tőle enyhülést. Mert ahogy nem a jövőben van, úgy nincs a múltban sem.