2010.08.29.

Ma megint tanultam valamit Katitól.
Negyedórával korábban értünk a pasaréti templomba, alig egy-két ember lézengett bent. Beültem a padba, Kati mellettem a kocsijában.
„De kár, hogy otthon hagytam a Fülest” – így Kati.
„Itt a templomban úgysem csinálhatnád.”
Fél perc csend után én:
„Beszélgess Jézussal. Itt van. Nagyon jól lehet vele beszélgetni.”
Halk grimasz a válasz.
Újra próbálkozom:
„Kérd, hogy vigyázzon a távol lévő testvéreidre.”
„Minek? Megteszi úgyis.”

Hát igen. Mit szólnék én atyaként, ha a gyermekem minden reggel azzal kelne, hogy vigyázzak rá meg a testvéreire. Azt jelentené, hogy nagyon fél, és nem bízik eléggé bennem.
Mi más lenne egy atya elsődleges feladata, mint az, hogy vigyázzon a gyermekeire. Lehet, hogy nem tudja minden kívánságukat teljesíteni, megadni nekik mindent, amit kérnek, de hogy ne vigyázna rájuk, az elképzelhetetlen.
Akkor meg miért kérjük az Atyát, hogy vigyázzon ránk? Talán gyermekkorunk első imádsága a ludas, amit olyan lelkesen adunk tovább gyermekeinknek, unokáinknak: Én Istenem, jó Istenem, stb. Belénk ivódik, hogy az imádság arról, szól, hogy kérjük Istent vigyázzon ránk és mindenkire, akit szeretünk.
Mennyivel más lenne, ha ehelyett azt mondanánk: Atyám, köszönöm, hogy vigyázol rám és szeretteimre ma is.