A remény

Max Lucado



Az egyik leglebilincselőbb történet a Bibliában. Lukácsot annyira lenyűgözte, hogy úgy döntött, részletesen beszámol róla.

Két tanítvány tart a poros úton Emmaus felé. A megfeszített Krisztusról beszélgetnek. A szavak akadozva jönnek elő, igazodnak gyászmenet lassúságú baktatásuk ritmusához.

„Nem tudom elhinni. Vége van.”

„Most mihez kezdünk?”

„Péter hibája, nem kellett volna …”

Ekkor éri utol őket egy idegen, és megszólal:

„Nem tehetek róla, de hallottam, mit mondtatok. Kiről beszélgettek?”

A tanítványok megállnak, és odafordulnak az ismeretlenhez. Mások is utolérik őket, elmennek mellettük, ahogy ott hárman állnak az úton. Végül egyikük megkérdi: „Miért, te hol voltál az utóbbi napokban? Nem hallottál a Názáreti Jézusról?” És elmeséli, mi történt. (Lk24,13-24).

Elbűvöl ez a jelenet – két őszinte tanítvány elmeséli, hogyan verik az utolsó szöget Izrael koporsójába. Az álruhás Isten türelmesen hallgat, átszúrt kezét mélyen a köntöse alá rejtve. Bizonyára megérintette a két tanítvány hűsége. De talán bosszankodott is. Pokolra ment és onnan tért vissza, hogy a mennyországot a földre hozza, s ezek ketten Izrael politikai helyzetéért aggódnak.

„Azt reméltük, hogy fel fogja szabadítani Izraelt.”

Azt reméltük… Hányszor hallottad már így ezt a két szót?

„Azt reméltük, hogy az orvosok meggyógyítják.”

„Azt reméltem, hogy sikerül a vizsgám.”

„Azt reméltük, hogy a műtét eltávolítja az egész daganatot.”

„Azt reméltem, hogy már enyém az állás.”

A csalódástól szürkére mázolt szavak. Nem az lett, amit akartunk. Az eredmény? Elveszett remény. Világunk alapjai megrendülnek.

Szandálunkat a porban húzva cammogunk az emmausi úton, és azon töprengünk, mit tettünk, hogy ezt érdemeljük. „Milyen Isten az, aki így cserbenhagy?”

Szemünket úgy elfedik a könnyek, látásunk annyira beszűkül, hogy nem vennénk észre, ha a mellettünk haladó emberben Isten jönne velünk.

Két, nehéz szívvel bandukoló barátunkból nem a hit hiányzott, hanem a látás. Kérésük arra korlátozódott, amit el tudtak képzelni: egy földi királyságra. Ha Isten hallgatott volna könyörgésükre, ha beváltotta volna a reményüket, a hétnapos háború kétezer évvel ezelőtt zajlott volna le, és Jézus a következő negyven évet azzal tölti, hogy apostolaiból kormánytagokat farag. Gondolkozz el azon, hogy Isten legirgalmasabb cselekedete néha, ha nem válaszol a könyörgéseinkre.

Nem sokban különbözünk a fáradt vándoroktól, ugye? Az önsajnálat sarában dagonyázunk a kereszt lábánál. Kegyes képpel kérjük, hogy legyen meg az ő akarata, aztán van bátorságunk duzzogni, ha valami nem a mi akaratunk szerint történik. Ha eszünkbe jutna a mennyei test, ami vár ránk, nem panaszkodnánk, ha ezt a földit nem gyógyítja meg.

Nem is az a gond, hogy Isten nem adja meg, amiben reménykedünk, hanem az, hogy nem tudjuk, mi az, amiben reménykednünk kéne. (Ha gondolod, olvasd el újra ezt a mondatot.)

A remény nem az, amit elvárunk, amire számítunk; a remény az, amiről még csak nem is álmodnál. Egy féktelen, valószerűtlen, csípj-meg-hogy-nem-álmodom történet. Ábrahám, ahogy felveszi a szemüvegét, nem azért, hogy fiát, hanem, hogy az unokáit lássa. Mózes, ahogy az ígéret földjén áll – nem Áronnal vagy Miriammal, hanem Illéssel és az átváltozott Krisztussal. A néma Zakariás, aki ősz hajú, állapotos feleségét nézi. És a két emmausi vándor, akik a kenyér után nyúlnak, és meglátják az átszúrt kezet, ami nyújtja nekik.

A remény nem egy biztosnak hitt vágy, egy szívesség, ami teljesülni fog. Nem, sokkal nagyobb annál. A remény egy eszement ráhagyatkozás az előreláthatatlanra, Istenre, aki szeret a végsőkig meglepni minket, s hús-vér valójában mellettünk állva lesni a reakciónkat.



Részlet a God Came Near: Chronicles of the Christ c. könyvből

Upwords with Max Lucado, 2010. augusztus 20.
www.crosswalk.com