Méltóság és imádás
Glynnis Whitwer
„Az Úr előtt, aki inkább engem választott, mint apádat és egész házát, s aki engem rendelt az Úr népének, Izraelnek fejedelmévé, igenis játszom, s akár még alábbvaló leszek…”
2 Sám 6:21-22a
Hagyományos egyházban nőttem fel, hagyományos vallásos énekeket énekeltem. Számomra természetes volt, hogy valaki keresztény. Keresztény voltam ugyanúgy, mintha azt mondanám, hogy diák voltam.
Kicsiny gyülekezetünkben nem sok minden változott. Vasárnaponként Isten hűséges fiai és leányai tanítottak a vasárnapi iskolában, részt vettek a bizottságok munkájában, limonádét, süteményt és kávét készítettek az istentisztelet utáni együttlétekre. Csodálatos élmény volt, úgy nőttem fel, hogy szerettem Isten igéjét, egyházát, népét.
Gimnazista koromban, a 70-es évek végén megismerkedtem a keresztény rock and roll-lal. Arizonában megcsapott minket a kaliforniai Jézus-mozgalom szele, sok együttest megismertem, akik színpadra léptek: Keith Green, a Second Chapter of Acts és Phil Keaggy dalait hallgattam. Ezek a dalok szenvedélyes, élő hitet tükröztek. Mindig fellelkesített, mikor újra meg újra meghallgattam őket.
Még mindig élénken látom magam előtt, ahogy a bérelt koncertteremben a hallgatóság egyik fele azt üvöltötte: Szeretjük Jézust, igen! Szeretjük Jézus! Hát te?” Én a másik oldalon voltam, s torkomszakadtából kiabáltam a választ együtt a többiekkel. Örömünnep volt, kiabáltunk, fel-le ugráltunk, lengettük a karunkat a ritmusra, mert szerettük Jézust.
Semmi méltóság nem volt a mozdulatainkban, teljesen átadtam magam az élménynek, tudtam, hogy már soha többé nem leszek az, aki voltam. Ilyen hitet akartam. Azt akartam, hogy teljesen átjárjon a Jézus iránti szeretet, nem érdekelt, hogy nézek ki, mialatt imádom Őt.
Pár éve olvastam Dávid királyról, aki táncolt az Úr előtt. Őt aztán nem érdekelte, mit gondolnak róla mások. Felügyelte a szövetség ládájának visszaérkezését Jeruzsálembe, és ahogy közeledett, nem tudta visszatartani örömét. Királyi ruháját egyszerűbbre cserélte, és táncolt minden erejével.
Felesége az ablakból nézte, és elítélte Dávid viselkedését. Visszataszítónak találta, és ezt meg is mondta neki. Dávid nem késett a válasszal, és szavai belém is bátorságot öntenek: „Az Úr előtt, aki inkább engem választott, mint apádat és egész házát, s aki engem rendelt az Úr népének, Izraelnek fejedelmévé, igenis játszom, s akár még alábbvaló leszek…” 2 Sám 6:21-22a.
Dávid szíve annyira egy ritmusra vert Istenével, hogy nem törődött mások ítélkező megjegyzéseivel. Dávid egy dologra figyelt: Istenét akarta imádni őszintén, teljes valójával.
Ez az én reménységem és imádságom a magam számára. El akarom engedni teljesen a félelmet mások véleményétől, és felszabadult örömmel imádni az Urat. Amikor idősebb leszek, egyesek szerint túl öreg ahhoz, hogy táncra perdüljek, remélem, ott fogsz látni göcsörtös kezeimet az ég felé dobva, ősz fejemmel jobbra-balra bólintgatva, egész testemet himbálva az imádásban. A gyermekeim, unokáim lehet, hogy zavarban lesznek. De igen, „akár még alábbvaló is leszek” Királyom kedvéért.
Uram, Dávid király megértett valamit, és én is szeretnék a nyomában járni. Te minden imádásra méltó vagy. Bocsásd meg, ha mások véleménye akadályozott engem imádásodban. Segíts, hogy inkább a Te méltóságodra figyeljek, és ne a magaméra. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2010.04.29.
www.proverb31.org
Feltámadt! Valóban feltámadt!
Susanne Scheppmann
„…Valóban feltámadt az Úr!...” Lk 24:34
Múlt hónapban valaki így köszönt rám: „Feltámadt az Úr!” Valahonnan az emlékezetem mélyéről már jött is ajkamra a válasz: „Valóban feltámadt!”
A „Feltámadt! Valóban Feltámadt!” húsvéti, „páska” köszöntés. A „páska” szó a héber pesach szóból ered, mely a zsidók kivonulására emlékeztet. A keresztény hagyományok kutatói szerint a köszöntés közvetlenül a Krisztus feltámadása utáni időkből ered. Máig használják a keleti egyházak, katolikusok, protestánsok. Mikor ketten találkoznak húsvétkor, egyik lelkesen köszönti a másikat: „Krisztus feltámadt!”, mire az örömmel válaszol: „Valóban feltámadt!”
Egy feltámadt Megváltó nemcsak az örök életünket befolyásolja, de a mindennapjainkat is, a mai napot is, itt a földön. Ezen van mit ünnepelni! Ezt az üzenetet nemrég egy vasárnap délelőtt a gyülekezetünk egy színpadi jelenettel elevenítette meg. Ötvenen álltak a színpadon kezükben kézzel festett táblákkal. Először a közönség csak egy fehér reklámtáblát látott a kezükben. Aztán a zene lágy dallamára egyenként megfordították és felemelték a táblájukat. A rajtuk lévő szavak a feltámadt Megváltó erejét mutatták az ő életükben. Ilyenek voltak a táblákon:
Metamfetamin függőség – Szabadulás a drogtól
Rák – Gyógyulás
Öngyilkossági gondolatok – Teljes élet
Magányosság – Közösség
Alkoholizmus – Tiszta tudat
Telve keserűséggel – Megtanultam megbocsátani
Szeretet nélkül, bizonytalanságban éltem – Jézus szeret és biztonságot ad
A színpad lassan megtelt az emberlét legsötétebb kihívásaival és Jézus legcsodálatosabb megnyilvánulásaival. Krisztus erejének ez az alázatos felmutatása sokaknak könnyet csalt a szemébe. Aztán valaki tapsolni kezdett, és pár pillanat múlva az egész teremben zengett a taps Isten dicséretére. János apostol ezekkel a megkapó szavakkal zárja evangéliumát: „Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, amelyeket ha egyenként mind megírnának, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn 21:25)
Sokszor magától értetődőnek fogadom el, amit Jézus tett az örök életemért és a mai napomért. Nem érzek hálát Jézus halálának és feltámadásának mindig jelen lévő erejéért. Ma újra visszanyertem a csodában való örömöt, hogy a feltámadás erejében élhetek. Krisztus feltámadt … valóban!!
Uram, Te valóban feltámadtál! Segíts, hogy az év minden napján tudatában legyek győzelmes hatalmadnak életem minden területén. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for todas, 2009.05.04.
www.proverbs31.org
Isten, az építő
Wendy Pope
„Mert minden házat épít valaki, aki pedig mindent felépített, az Isten az.” Zsid 3:4
9 éves kisfiam mindent meg tud építeni, ami eszébe jut. Akár Lego, akár szög és kalapács, mindig valami csoda kerül ki a keze alól. Alig volt hét éves, mikor egyszer elém állt, hogy az utca túloldalán folyó építkezésen dolgozó „munkásemberektől” kapott deszkalapból ő közösségi házat akar építeni.
Felsoroltam egy csomó logikus kifogást, miért nem tud közösségi házat építeni. A kislegény meghallgatott, majd felsorolta a maga logikus érveit, hogy miért tudja mégis megépíteni. Tudtam, hogy nekem van igazam, de nem volt esélyem rá, hogy meggyőzzem az én „munkásemberemet”.
Mégsem nekem lett igazam. Megépítette a közösségi házat: volt padlója, négy fala – rajtuk ajtó és ablaknyílások -, és volt teteje. Ezzel számomra bebizonyította, hogy arra született, hogy építsen.
Tudok még valakiről, aki arra született, hogy építsen: Jézus az. Jézus földi apja ács volt, és az akkor hagyományok szerint bizonyára megtanította fiának a mesterség fogásait. Elképzelem Jézust kisfiú korában, ahogy cipeli a szerszámokat, köszörüli a tehetségét. Bizonyára bevert egy-két szöget olyan helyekre, aminek az édesanyja nem örült. Később talán padokat ácsolt szerény otthonukba. Talán ő is tervezte, hogy megépít egy közösségi házat! Igen, Jézus arra született, hogy építsen.
Jézus arra született, hogy építsen, de legfőbb építési porjektjét nem kőből-fából tervezte, nem bútorokat vagy más fából készült dolgot alkotott. Jézus arra született, hogy megépítse Isten élő templomának fenséges csodáját: az egyházat. Isten gyermekeinek életéből építi. Jézus a mi építőnk, aki úgy farag minket, hogy Isten képét tükrözzük.
Fenti idézetünkben az épít, építő szavak eredeti görög jelentése: felszerel, ellát, készít, elkészít; valaki, aki valaki vagy valami számára valamit elkészít; építők, akik felépítenek, s egyúttal feldíszítenek, minden szükségessel felszerelnek. A kommentárok úgy magyarázzák, hogy ebben az idézetben nem egy valóságos házról, hanem egy spirituális, lelki házról van szó.
Isten, a mi építőnk, fel akar építeni minket, fel akar szerelni, el akar látni mindennel, hogy amikor készen vagyunk, az Ő képét tükrözzük. Fel akar díszíteni minket, az ő élő templomait, minden szükséges dologgal, hogy elérhessük azt a célt, amire születtünk. Annyiszor megtagadjuk Tőle, hogy hozzányúljon az életünkhöz, logikus kifogásokat sorolunk, miért nem tud minket a saját képére és hasonlatosságára felépíteni. Ő mindig készen áll logikus érvekkel meggyőzni arról, hogy miért tudunk olyanokká lenni, mint Ő.
Készen állsz igent mondani Isten mesteri tervére az életedről? Ő épített fel mindent. Megrajzolta a te életed tervét is, még mielőtt megszülettél. Hagyod, hogy elkészítse belőled azt a mesterművet, aminek szánt eredetileg?
Uram, átadom neked a kulcsokat a szívemhez, a Te otthonodhoz. Bocsásd meg, hogy bizonyos helyiségeiből eddig kizártalak. Gyere, kérlek, építsd föl a lelkemet, az életemet. Te vagy az Építőmester, engedni fogom, hogy mindent elvégezz rajtam, amire szükség van, hogy azzá a mesterművé legyek, aminek Te elterveztél. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2010.05.04.
www.proverb31.org
A kegyelem kiterjesztése
Francine Rivers
„’Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.’ Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: ’Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.’” Mt 22:37-39
Az elmúlt három évben gyakran nézegettem egy fényképet édesanyámról és nagymamámról, ami még azelőtt készült, mielőtt eltávolodtak egymástól. Arról álmodoztam, mialatt egy regényen dolgoztam az anya-lánya kapcsolat komplexitásáról, hogy anya, nagymama és én leülünk egy kávé mellé, és tisztába tesszük a dolgokat. Mindketten komoly keresztények voltak, aktívan részt vettek a gyülekezetük életében. Mindketten odafigyeltek másokra. És mégis, az utolsó időkben a lojalitásaik konfliktusa szakadékot ásott közéjük.
Mi okozta az eltávolodást? Egyszerűen az, hogy apa nyugdíjba menetele után Oregonba akart visszavonulni, ahol sokkal jobb, anyagilag könnyebb helyzetben élhették volna nyugdíjas éveiket. Ez azzal járt, hogy el kellett adni kaliforniai ingatlanukat, s a kis házat, ahol nagymama élt. Anya megígérte nagymamának, hogy mindig náluk lakhat, és úgy tervezték, hogy miután megépítik a házukat, oda viszik magukhoz nagymamát is. Addig Mercedben él majd a másik lányánál. Amikor a ház elkészült, a szüleim újra meghívták nagymamát, hogy költözzön hozzájuk. Úgy készíttették a tervet, hogy a ház kényelmes legyen idősebb lakóknak is: szélesebb előszoba és ajtónyílások, alacsonyabb konyhapult, hogy elérje bárki közülük, aki esetleg kerekes székbe kerül.
Nagymama visszautasította a meghívást.
Szüleim számtalanszor meglátogatták délen, próbálták rávenni döntése megváltoztatására. Ő sosem utazott fel északra, meg sem nézte a szép kis házat, amit a szüleim építtettek. Néhány év múlva nagymama agyvérzést kapott. A szüleim azonnal elindultak hozzá, de mire megérkeztek, nagymama meghalt. Édesanyám nagyon el volt keseredve. Könnyek közt mondta nekem: „Szerintem akarattal halt meg, csak hogy ne kelljen kibékülnie velünk.” Ezek a szavak azóta is üldöznek.
Édesanyám halála után a bátyám válogatta ki a családi papírokat és fényképeket. Beszélgettünk anya és nagymama kapcsolatáról. Mondtam, mennyire szerettem volna, ha kibékülnek, és újra úgy tudják szeretni egymást, mint azon a képen, amit küldött nekem. Bátyám szerint a kép azt mutatta, hogy szerették egymást. Nagynéném szerint viszont nagymama sosem bocsátott meg édesanyámnak.
Nézem az arcukat most, ahogy ezt írom. Látom, ahogy egymásra támaszkodnak. Arcvonásaik szelídek, ellazultak, szemük ragyog. Azért imádkozom, hogy bármilyen sérelem volt is, amihez annyira ragaszkodott nagymama, az utolsó pillanatban hátha eleresztette. Isten utolsó leheletünkig dolgozik rajtunk. Egyben biztos vagyok: nagymama hitt Jézusban. És édesanyám is hitt. Jézus ígéretébe kapaszkodom, aki azt mondta, hogy nem enged egyet sem elveszni az övéi közül.
Mindenesetre, megtapasztalva az ő fájdalmukat, nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni az én lányommal. Meg akarom osztani vele az életemet, felajánlani tapasztalataimat és a reménységet, és mindenekelőtt a hitet Istenben, aki majd vigyázni fog rá, irányítani fogja, és beteljesíti rajta a tervét, amit az életéről készített. Bátorításul gyakran mondom majd: „Szeretlek”. „Isten ajándéka vagy nekem.” „A Királyok Királyának leánya vagy.”
Uram, köszönöm Neked az édesanyámat és a nagymamámat. Köszönöm a leckét, amit tanítottak nekem. Mindnyájunkkal terved van, Uram, és az a terv a hitünk felépítéséről és nem a lerombolásunkról szól. Szeretlek, Atyám. Bízom Benned. Megpihenek Benned. Legdrágább Fiad, Jézus nevében könyörgök, Ámen.
Encouragement for today, 2010.05.05.
www.proverbs31.org
Verejtékes istentisztelet
Lysa TerKeurst
„Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt.” Mt 6:7-8
Az utóbbi időben azt tanulmányoztam, mi okozza a zavart egyesek lelki életében. Tudjátok, mi a két legfőbb ok? A bibliaolvasás és az imádkozás.
Mindjárt megmagyarázom.
Jól emlékszem azokra az időkre, amikor kivert a veríték az istentiszteleten, mert úgy tűnt, rajtam kívül mindenki azonnal oda tudott lapozni a Bibliában ahhoz a helyhez, amiről a prédikátor beszélt. Nekem nem ment. Jobban lekötötték a figyelmemet a nyálcseppek, amik beszéd közben mindegyre lefröccsentek az ajkán, mint a tüzes szavak, amelyeket kilövellt magából.
Úgy tűnt, mindenki más el van ragadtatva, lelkesíti őket, amit hallanak. Hangos bekiabálásokkal „Igen! Igen!”, „Ámen! Ámen!” fejezték ki egyetértésüket. Mi hiányzott belőlem?
Aztán ott volt az imádkozás. Illetve a hiánya. Nem a szándék hiányzott, hanem az egész Istennel való beszélgetés olyan furcsa volt. Próbáltam utánozni azokat, akik mintha tudták volna, hogy nem csak a levegővel beszélgetnek.
Ám bolondos énem előrelopózott, s újra csak szégyenkezhettem azért, amit mondtam a világegyetem teremtő Istenének. „Édes Istenem, add, hogy ez az étel táplálja a testemet. (Eddig még elmegy.) Ha lennél szíves kicserélni ennek a sajtos sültkrumplinak a molekuláris szerkezetét, hogy úgy hasson, mintha sárgarépát ennék, az tök jó lenne.” (Hm?)
Hát, sok víz lefolyt a Dunán azóta. Bár biztos vagyok benne, hogy ami a Bibliában való keresést illeti, most is sarokba tudnátok szorítani bizonyos szakaszokkal. És ha hallgatnátok, ahogy imádkozom, most is hallanátok még „tök jó” dolgokat. De annak alapján, amit Jézus mondott a Mt 6:7-ben, szerintem Ő nem bánja.
„Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt.”
Számomra két kulcsszó nyitja a lelki zavartság ajtaját mind a bibliaolvasással, mind az imádsággal kapcsolatban. Ez a két szó az őszinteség és az egyszerűség. Miért akarjuk annyira összebonyolítani a dolgokat? A Kol 4:2-ben így tanít Pál apostol: „Az imádságban legyetek állhatatosak, legyetek abban éberek, hálaadással!” Elgondolkoztatnak ezek a szavak. Úgy állok fel bibliaolvasás és imádkozás után, hogy tudatosan tovább keresem Istent? Észreveszem tevékenységét, és eszembe jut megköszönni? Éberség és hála – megint két szó, ami segít megelőzni, hogy túlkomplikáljam a Jézussal töltött időt.
Néhány perc őszinte együttlét Istennel, Igéjét olvasva, megnyitva előtte a szívemet, és hallgatva az útmutatására – ez éppen elég. Hogy azt ne mondjam: tök jó.
Édes Istenem, imádságban és bibliám olvasásával kapcsolatba akarok lépni Veled. Segíts, hogy éber legyek, és észrevegyem tevékenységedet az életemben. Segíts, hogy a szakaszok, amiket olvasok, a szavak, melyeket imádságban mondok, összekapcsolódjanak az eseményekkel, amikkel akaratod szerint naponta találkozom. Köszönöm, hogy szeretsz, Uram, akkor is, ha néha zavarban vagyok a templomban. Jézus nevében, Ámen.
Encouragement for today, 2010.05.06.
www.proverbs31.org
A mindennapok
Ariel Allison Lawhon
„Boldog az ember, aki hallgat rám, aki ajtómnál virraszt naponta, és őrzi ajtóm félfáját.”
Péld. 8:34
Az élet könnyebb volna, ha nem lennének a mindennapok. Most hogy itt ülök szennyes ruhákkal magam körül, edények garmadájával a mosogatóban, tisztábban látom, mint valaha, hogy az élet naponta lemerít minket.
Morzsák a földön, kosznyomok az ablaküvegen. És még rá kell jönnöm, honnan jön ez a szag. Egy ilyen négy gyerekes anyukának Isten és a Kongresszus segítsége szükséges egy szimpla boltba menéshez – amit csak akkor kockáztatok, ha kifogyunk a tejből és a tésztából. Alig fél órája egy egyéves csöppség kapaszkodott a lábamba, s közben úgy üvöltött – tudod, ami még az utcasarkon túl is hallatszik. Éreztem, hogy problémamegoldó képességeim végére értem. Nem azért, mert ordít, hanem azért, mert minden nap ordít.
A mindennapok.
Az anyasággal járó munka rengeteg, riasztó és véget nem érő. Az a hivatásom, hogy istenfélelemben neveljem ezeket a lurkókat, s vannak olyan napok, hogy még arra sincs időm, hogy kibújjak a pizsamámból, nem hogy rendszeres imaórát tartsak velük. Mindenki el tudná viselni egy kisgyermek hisztijét, egy kamasz lázadását, vagy egy másik gyermek állandó követelőzését, ha egy-egy napról lenne szó. De ezek a dolgok minden nap ismétlődnek. Ám ha őszintén magamba nézek, ezek csiszolják le a természetem éles sarkait. Ha szülő vagyok, nem foglalkozhatom magammal, amikor pelenkát kell cserélni, egy csorgó orrot megtörölni, vagy éppen megágyazni.
Az őszintén magamba nézős alkalmakkor veszek egy mély levegőt, és megköszönöm Istennek életemnek ezt a szakaszát. Ezeket a gyermekeket. Annak a privilégiumát, hogy orrot, feneket, asztalt törölhetek. Sok nő vágyik erre a privilégiumra, és nem kapja meg. Emlékeztetem magam, hogy bár hosszúak a napok, az évek rövidek. És egy nap belepillantok az autóm visszapillantó tükrébe, és üres üléseket fogok látni hátul. A pohár, ami most túlcsordul, lassacskán kiszárad. Az útjelek elkopnak. És észreveszem, hogy egy egészen másfajta napi küzdelem vár rám. És mikor eljön az az idő, ahhoz is lesz erőm, mert Isten minden nap megújítja kegyelmét.
Minden nap.
C.S: Lewis mondta egyszer: „A lényeg, hogy Istenre hagyatkozzunk… De közben tudnunk kell, hogy az Istenre hagyatkozást minden nap újra kell kezdenünk, mintha még soha nem tettük volna.”
A te mindennapjaid valószínű mások, mint az enyémek. Közönséges dolgok. Újabb adag mosnivaló. A vécécsésze pereme. A por az öltözőasztalomon, ami már olyan vastag, hogy a gyerek bele tudja írni a nevét. De ennél sokkal fontosabb, hogy oda tudjak figyelni a fontos momentumokra. A gyermekre, aki lassacskán megtanul olvasni. A férjre, aki az én karjaimban piheni ki magát. A kisbabára, aki járni és beszélni tanul. Mert ezek a dolgok mind az élet részei: földiek vagy mennyeiek. És mindegyiket minden nap megkapjuk.
Istenem, néha annyira nehéz a mindennapokat élni. Fáradt vagyok. Kimerültem. De Te megígérted, hogy az erőnk, a reményünk, az enyhülésünk leszel. Nálad keresem azt, amire szükségem van. Találkozz velem itt, a mindennapokban, és segíts, hogy átéljem kegyelmedet. Jézus nevében, Ámen.
Segítő lépések, gondolatok, tanácsok, bibliai idézetek
Kérd Istent, hogy segítsen átölelni mindennapjaidat, legyen szó bár kisgyermekekről, fizikai fájdalomról vagy anyagi nehézségekről.
Próbáld meg dicsőíteni Istent azzal, hogy bízol Benne életednek ebben a nehéz időszakában.
Hogyan tudná mások figyelmét Istenre irányítani az én Belé vetett bizalmam a napi harcok közepette?
Milyen irányba változna az életem, ha minden napomat hálaadással kezdeném ezért az időszakért, és a hozzá tartozó küzdelmekért?
Mt 6:11 – „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
Lk 9:23 – „Azután mindenkihez szólt: ’Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem’.”
Titusz 3:14 – „De a mieink is tanulják meg, hogy jótettekkel járjanak elöl, a mindennapi szükségletek kielégítésére, hogy életük ne legyen gyümölcstelen.”
Encouragement for today, 2010.05.07.
www.proverbs31.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése