Lélekerősítő levelek 89

Tudom, mit kéne tennem, de…
Glynnis Whitwer

„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” Jak 4,17

Olyan nap volt, mint a többi, mikor a barátnőm egy csomót tapintott ki a lábában. Semmiség, nem foglalkozott vele. Egy héttel később a csomó jóval nagyobb volt. Most már komolyan vette, elment az orvoshoz, és a tesztek igazolták a ki nem mondott feltevést: rák.
A következő öt évben barátai imádsággal és gyakorlati gondoskodással vették körül. Egy darabig én is besegítettem. Aztán jött egy zűrösebb időszak, állandó elfoglaltság a család és a munkahely ügyeivel, s hónapokig hanyagoltam a barátnőmet.
Néha eszembe jutott, elgondolkoztam, hogyan tudnék örömöt okozni neki. Tudom, hogy a családja szereti a browny-t, majd sütök nekik egy adagot. Biztos örülne, ha körülnéznénk együtt a bevásárlóközpontban. Felvidíthatnám egy mókás képeslappal.
A jó szándék elillant, helyébe tolakodott az ésszerűség, a mérlegelés, a magyarázkodás.
Egyik reggel a Jakab 4,17 került elém. Mintha Isten egy szövegkiemelő filcet végighúzott volna a szavakon, s a lapszélre a barátnőm nevét jegyezte volna fel.
„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.”
Azonnal félbehagytam az olvasást, s odafutottam a géphez. Viharos sebességgel írtam egy bocsánatkérő levelet, amiért elhanyagoltam, s megkérdeztem, vihetnék-e neki ebédet valamelyik nap. Megállapodtunk az időpontban, s nagyon szép délutánt töltöttünk együtt beszélgetve, imádkozva.
Hála Neki, Isten noszogatott aznap a jóra. De összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hányszor nem törődtem az ilyen nógatásokkal. Olyan könnyű kifogást találni, hogy miért nem teszünk meg valamit. Mint a gaz, ütik fel fejüket gondolataink között a mentségek. Pedig mai igénk egyértelművé teszi, hogy mit kockáztatunk. Nem olyan ez, mint ha elfelejtünk tejet venni. Ha Isten valami jótettre szólít, és mi mégsem tesszük meg – az bizony bűn.
Rájöttem, hogy amikor Isten valami jóra noszogat, szerepet ad nekem nagyobb terve végrehajtásában. Mikor arra kér, törődjek valakivel, az olyan, mintha Isten egy hatalmas, gyönyörű puzzle-ba illesztene engem, amit csak Ő ismer. Szüksége van rám, hogy meghallgassam útmutatását, és engedelmeskedjem. Nem azt várja, hogy megkérdőjelezzem, hogy mentegetőzzem, hogy félretoljam.
Őszinte leszek. Néha túlságosan rám nehezednek mások szükségletei. Anélkül, hogy akarnám, közömbössé válok a hozzám legközelebb állókkal is. De Isten figyelmeztet, nem kell mindent nekem megoldanom, csak azt tegyem meg, ami az én részem, amit Ő megmutat nekem. Néha az a dolgom, hogy ebédet vigyek a barátnőmnek. Máskor a feladatom nagyobb területet fed le az egészből.
Vajon mi lenne, ha mindig engedelmeskednék? És nem csak én. Mi lenne, ha mindenki bólintana, mikor Isten a fülébe súgja: „Légy szíves…”. Ha ahelyett, hogy kifogásokat keresek, s megmagyarázom magamnak, miért nem számít az a kevés, amit én tehetek, bíznék Isten nagyobb tervében, s egyszerűen engedelmeskednék.
Magammal kezdem. Ma. Azzal a jóval, amit már tudok, hogy meg kell tennem. Nincs több „de”.

Uram, köszönöm, hogy sosem feded el előlem a jót, amit tehetek. Bocsásd meg, hogy ezt eddig lekicsinyelltem, vagy mentséget kerestem, miért nem teszem meg, amit megtehetnék. Mindenben Téged szeretnélek visszatükrözni. Segíts, hogy végigvigyem azt, amiről tudom, hogy meg kell tennem. Jézus nevében, Ámen.


Encouragement for today, 2012.03.23.
www.proverbs31.org

Hagyjuk abba a színjátékot
Micca Monda Campbell

„Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál.” Zsolt 139,14

Elemiben nyitott, barátságos volt a kislányom. De mikor hatodikos lett, megváltozott. Ekkor már nem volt „cool”, hogy valaki mindenkivel kedves. Peyton hamar rájött, hogy ha nem alkalmazkodik, kirekesztik. Leginkább az árulástól félt. Ha nem lesz olyan, mint a barátnői, ki fogják fecsegni a titkait.
Ekkor kezdődött. Peyton álarcot kezdett viselni, hogy beilleszkedjen, és mások kedvüket leljék benne.
Eltakarta kedves, megértő énjét, elvesztette valódi egyéniségét. Mint egy álarcosbálon, magára vett egy másik személyiséget, egy álarcot, ami tetszett a barátnőinek.
Egy baj volt ezzel, szörnyen érezte magát, miközben eljátszott egy szerepet, ami nem ő volt. Ismered ezt az érzést?
Gyakran szeretnénk lecserélni igazi énünket, hogy megőrizzünk egy kapcsolatot, hogy szeressenek barátaink, családtagjaink. Szinte mindegyikünk fel tud idézni legalább egy esetet, amikor valaki, akiben bíztunk, megbántott azzal, hogy kritizálta Isten-adta személyiségvonásainkat, külsőnket, képességeinket.
Hogy elrejtsük önbizalomhiányunkat, hogy ne áruljanak el és ne bántsanak meg, fölveszünk egy álarcot – egy olyat, amilyennek láttatni szeretnénk magunkat, hogy elfogadjanak.
Úgy döntöttem, Peytonnál leállítom ezt a folyamatot. Sokat beszélgettünk, biztattam, hogy térjen vissza az igazsághoz. Isten nem azért alkotott minket olyannak, amilyenek vagyunk, hogy másokhoz idomuljunk, hanem épp, hogy őrizzük meg és bontakoztassuk ki Isten-adta egyediségünket. Alapigénk emlékeztet rá, hogy Isten csodálatosnak alkotott. Ez az ige segítette Peytont, hogy felidézze, milyen volt az igazi énje, mielőtt viselni kezdte az álarcot.
Egy idő múlva talált olyan barátokat, akik hasonlóan gondolkoztak, mint ő, hasonló volt az érdeklődési körük, s ehhez igazították a programjaikat is. Azzal, hogy önmaga lett, hogy újra megtalálta és követte álmait, Peyton azon az úton haladt tovább, amit Isten szánt neki. Ma már főiskolára jár, nyelveket tanul, reméli, hogy kijut Japánba tanítani, vagy sikerül valamilyen missziós munkát találnia.
Felnőtté válásod során talán volt valaki, aki elcsüggesztett, lelombozott. Mert kreatív voltál, mert órákig szerettél csendben olvasni, vagy szeretted a kalandokat. Talán harsányan lelkesedtél, vagy nagyokat nevettél, esetleg szerettél kétkezi munkát végezni. Egyik szülőd, tanárod, lelkészed, barátod, vagy egy idegen nem fogadott el olyannak, amilyennek Isten alkotott, és ezért átalakítottad magad, hogy olyan legyél, amilyenek az elvárások feléd.
Isten belát az álarcaink mögé; szeret minket, és arra vágyik, hogy megszabadítson szorongásainktól, az elutasítás félelmétől. Ha igyekezni szoktál mindig megfelelni, tudod, mekkora teher az álarcviselés. Nem volna jobb abbahagyni a színjátékot? Figyelj nagyon, és halld meg, mit suttog Isten a szívedbe: „Csodálatosnak alkottalak”.

Uram, vágyom arra, hogy letegyem az álarcokat, és önmagam legyek. Segíts felismernem, mi az, ami nem valódi bennem. Segíts, hogy megtaláljam azt az önmagamat, aki voltam, mielőtt álarc mögé kezdtem rejteni félelmeimet, bizonytalanságaimat. Nem akarok többé másoknak megfelelni. Az akarok lenni teljes valómban, akinek Te csodálatosan megalkottál. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.03.26.
www.proverbs31.org

Mikor az idő kicsúszik a kezünkből
Tracie Miles

„Éveink száma legföljebb hetven, s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig. Ebből is a legtöbb betegség, hiú fáradozás; gyorsan elszállnak, hamar végük szakad. Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!” Zsolt 90,10;12

Nemrég különleges alkalomban volt részünk. Hosszú hónapok óta először semmi programunk nem volt hétvégére. Se meccs, se utazás, se rendezvények, se találkozók – csak strukturálatlan szabadidő.
A kávémat szürcsölgetve hétfő reggel, visszagondoltam a nevetésre, a beszélgetésekre, a felszabadult percekre. Minden emlék békességet sugárzott a lelkembe, s elgondolkoztam, mekkora ajándék az idő, s én mégis mennyire magától értetődőnek veszem. Hetekig hajtottam magam gondolatban, tenni, tenni, még többet tenni, hiába suttogta közben a szívem, hogy kevesebbet kéne. Éreztem Jézus hívását is, hogy lassítsak, pihenjek, hagyjak több időt Rá és a szeretteimre. Hiába, feltorlódtak a tennivalók, sürgettek, sikítva igényelték a figyelmemet.
Rájöttem, hogy hagytam az időt kicsúszni a kezemből, nem próbáltam bölcsen befektetni.
A Bibliában feljegyezték Mózes gondolatait az időről, egy olyan emberét, aki igazán ismerhette az idő értékét. A 90. zsoltárban Mózes ráébred az élet rövidségére, s hogy milyen fontos kihasználnunk a nekünk adatott időt.
Talán szorongásának adott hangot. Végül is azt látta, hogy egész nemzedéke céltalanul bolyong már negyven év óta, mert nem bízott Isten ígéreteiben. Végezték a napi munkát, ellátták feladataikat, de ahelyett, hogy igyekeztek volna jobban megismerni Istent, s örvendezni áldásainak s az embereknek, akiket az életükbe helyezett, ők inkább morgolódással, elégedetlenkedéssel töltötték az időt.
Sokan küzdünk ugyanezzel a dilemmával. Végezzük napi rutinunkat, túlvállalt pörgésünket. Nem sok idő marad naponta Jézussal vagy szeretteinkkel foglalkozni. Aztán mielőtt észrevennénk, a napokból évek lesznek, s a szívünk semmivel sem válik bölcsebbé. Morgolódunk, panaszkodunk a gondok s a túlhajszoltság miatt, s közben mi magunk nem szánunk időt pihenésre, feltöltődésre, strukturálatlan időtöltésre.
Mindig elvesztegetett időnek tartottam a leállást. Lelkiismeretfurdalásom volt, ha leültem olvasni, mikor szennyes edény volt a mosogatóban, vagy ha a gyermekeimmel hancúroztam a díványon, vagy összebújva mesét néztem velük a tévében ahelyett, hogy valamit dolgoztam volna.
Isten azért tervezte be életünkbe a pihenést, mert szívünknek, agyunknak, testünknek, lelkünknek szüksége van rá. Ha lassítunk, ha végiggondoljuk, mivel töltjük ki a napunkat, lesz időnk a fontos dolgokra s a pihenésre is.
Lesz időnk elmerülni az Igében, a csendes imádkozásban, családunk életében. Rohanás közben ezekről könnyen megfeledkezünk. Ha jó dolgok is azok, amikben nyüzsgünk, elterelhetnek attól, amit az Úr tervezett nekünk.
Ha felfogjuk az élet rövidségét, ha értékelni tudjuk a kapott időt, bölcs szívre teszünk szert, mely az Úr akaratát keresi. Kérjük Istent minden reggel, mutassa meg, mivel szeretné, ha kitöltenénk az előttünk álló napot, amit kaptunk tőle. Fogadjuk el, ha arra késztet, hogy szánjunk időt magunkra, pihenjünk, lazítsunk, beszélgessünk barátainkkal, családtagjainkkal, tanulmányozzuk az Igét, vagy szórakozzunk – ha hagyjuk, hogy Ő irányítsa döntéseinket, békét, megelégedést, örömöt találunk.

Uram, csak te ismered lélegzetvételeim számát. Segíts, kérlek, hogy bölcsen osszam be a kapott időt, azokba az emberekbe és tevékenységekbe fektessem be, akik és amik a legfontosabbak. Segíts, hogy tudatosan tervezzem meg az időmet a magam, a családom és a hitem számára. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.03.27.
www.proverbs31.org


Tiszta időpocsékolás
Lysa TerKeurst

„Tanuljátok meg tehát, kedves testvéreim: Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra.” Jak 1,19

Pár napja, mikor Brooke beült a kocsiba tanítás után, nagyot sóhajtott. Az ilyen sóhajtás ezt szokta üzenni: „Valami bajom van, de ha nem kérdezel rá, magamtól nem mondom el.”
„Mi jó vagy rossz történt ma?” – kérdeztem közömbös hangon.
„Hagyj, anya”- válaszolta úgy, hogy tudtam, titokban örül, hogy kérdeztem, de kamasz énje lázad az ellen, hogy azonnal megadja magát.
Csendben vártam, hátha elmondja. És el is mondta. Az iskolában történt valami.
Kezem a kezére tettem, s biztosítottam együttérzésemről: „Nagyon sajnálom, édesem. Nem csodálom, hogy szomorú vagy miatta.”
Meglepetésemre, érzelmi beállítottságúnak ismert gyermekem így szólt: „Igazából nem is vagyok. Rájöttem, hogy tiszta időpocsékolás az ilyesmiért szomorkodni vagy dühöngeni.”
Aztán rám mosolygott, s nyugodtan kinézett az ablakon. Semmi könny. Semmi siránkozás. Elmaradt a panaszáradat, nem készítette ki magát a helyzet aprólékos újrajátszásával, elemezgetésével.
13 évesen eldöntötte, hogy ez időpocsékolás. Nagyot lépett a felnőtté válás felé. Kihajtott benne a bölcsesség első virága.
„Néha tiszta időpocsékolás szomorkodni vagy dühöngeni.”
Százszor is újrarágtam a szavait. Ez a mondat jó. Ez az állítás igaz.
Néha valóban van min szomorkodni, de annyi dolog van, ami bánt vagy felhúz, s amire igazán kár annyi időt és energiát pazarolni, amennyit szoktam.
Nagyon szeretem, ahogy Eugene Peterson értelmezi a Jakab 1,19-21-et. „Elöl járjon a füled, utána a szád, s hagyd, hogy a harag hátul vonszolja magát. Az emberi düh nem termi meg Isten igazságát. Dobj hát szemétbe minden megcsorbult erényt, burjánzó gonoszságot. Egyszerű alázatossággal hagyd, hogy a Kertész műveljen meg téged az Ige által, s alakítsa életedet a megváltás kertjévé.”
Van valami szomorúság vagy düh a lelkedben, ami talán időpocsékolás? Kérd Istent, segítsen másképpen látni a helyzetet.

Uram, tudom, néha az érzelmeim eluralkodnak rajtam. Segíts, kérlek, hogy újra Rád kapcsolódjam, s vegyem észre, hogy a szomorúság és a düh gyakran puszta időpocsékolás. Inkább Rád kellene figyelnem. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.03.29.
www.proverbs31.org

Sérülten
Kelly Langston

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” 2Kor 5,17

Sérült.
Most már sérült volt a pillangó, aszimmetrikusan verdesett a szárnyával, amivel pár pillanata még légi táncot lejtett a templomkert pázsitja fölött.
Előbb nem a pillangó vonta magára a figyelmemet, ahogy sorban álltam, hogy átvegyem kisfiamat, Alecet, a sérült gyermekeknek szervezett napközis táborban. Előbb az autista fiúra figyeltem fel. A gondozója karjába csimpaszkodott, és teljes erővel rángatta ide-oda. Különös táncukat nézve nagyon fájt a szívem a fiúért, ahogy mindig szokott, mikor autista gyermeket látok. Ismerős érzés szorította össze a gyomromat. Ugyanaz, amit akkor éreztem, mikor sikertelenül próbálkoztam hozzáférkőzni autista kisfiamhoz élete első éveiben. Nem tudom elfelejteni, mennyire nehezek, mennyire hosszúak voltak a napok.
Még örültem is, hogy a röpködő pillangó magára vonta a figyelmemet, s megszakította az emlékezést. Hirtelen azt láttam, hogy – mielőtt a gondozó megakadályozhatta volna – a fiú keze villámgyorsan lecsapott, és rákulcsolódott a pillangóra. A nőnek sikerült felfejtenie az ujjakat, és kiszabadítani a pillangót – néztem, ahogy a leheletfinom szárnyak lehullnak a földre. A pillangó még vergődött egyet-kettőt, mielőtt elpusztult volna.
Furcsa, hogy egy ilyen egyszerű jelenet ennyire lesújt? Fájdalom szorította össze a torkomat, de nem tudtam volna megmondani, mi fáj jobban: a gyermek fogyatékossága, aki meg akart ragadni valami szépet, nem tudva, hogy ezzel kiszorítja belőle törékeny életét? Vagy az, hogy egy ilyen szépség, mint ez a pillangó, ilyen hirtelen véget ér? Egész éjjel ezt a jelenetet láttam magam előtt, ha felébredtem, sérült szárnyak hulltak a föld felé.
Másnap reggel újra felsétáltam Alec-kel a templomhoz a táborba. Egy Down-kóros kislány mögé kerültem a járdán. Vidáman, gondtalanul énekelt, s mikor utolértem, meghallottam a szöveget is: „Szépséges pillangó vagyok! Szépséges pillangó vagyok!”
Minden lépésnél vidáman körbefordult, s elénekelte ezt a kis mondatot. Megborzongtam, ahogy felismertem Isten üzenetét.
Igen, Uram, megértettem! Ezek a gyermekek olyanok, mint a pillangók. Szépségesek, csodálatosak, pedig sérültek. Ó, mennyire szereted őket, Uram! Mekkora értéke van, ha észrevesszük a bennük élő szépségnek akár csak egy pillanatát!
Egy ilyen csodálatos, sérült pillangó édesanyjaként, kiváltságnak tekintem, hogy végignézhetem, hogyan hordozza Isten egy-egy nehéz napon. És tudom, kegyelem az, hogy megérint a szépség, ami minden fogyatékosságban benne van. Érezni a „milyen lehetett volna” fájdalmát, a „szüksége van rám” kimerítő szorítását, az Isteni Fényt, ami mindezt beragyogja, és azt tündökli, hogy megéri az erőfeszítéseinket.
Alec gimnazistakorú napközis csoportvezetője mosolyogva, pacsival fogadta kisfiamat. Szemem a fejlesztőpedagógus pólójának feliratára tévedt: „Új teremtés vagyok!” A hátán pedig: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” 2Kor 5,17
Mint a pillangó, mindnyájan sérültek vagyunk. De Istennek hála, csodálatos szépség terem a sérült voltunkból, ha hagyjuk, hogy Isten hordozzon a fájdalomban. S ami még ennél is jobb, új teremtmények vagyunk, örökkévaló jövővel és reménységgel – épek Krisztusban. Egy napon minden sérült test feltámad, most még elképzelhetetlen szépségben.

Uram, köszönöm, hogy kiválasztottál egy sérült gyermek szeretésére, gondozására. Add, hogy a Te szemeddel lássam gyermekem: szépnek, csodálatos teremtménynek, telve lehetőségekkel. Ígéreted szerint gyermekem számára célt és oda vezető tervet alkottál. Igéd arra tanít, hogy a sérültek a Te nagyobb dicsőségedre szolgálnak. Segíts Uram, hogy az legyek, akire a gyermekemnek szüksége van, miközben Rád támaszkodom, hogy erőd átsegítsen a nehéz napokon. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.03.30.
www.proverbs31.org


Az erősebb
T. Suzanne Eller

„Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” 2Kor 12,10

A szél keresztülfújt az ujjaim között, ahogy a kezemet kitartottam az ablakon. A szikrázó napsütés is furcsának tűnt jó néhány kórházi nap után. A férjem erősködött, hogy jöjjek haza. „Vegyél egy jó hosszú, meleg fürdőt, szundíts egyet a saját ágyadban. Addig én átveszem a helyed.”
Négy héten át a világom leszűkült a fiam betegágyára, a röntgenszobára, a terápiás folyosóra, az alagsori büfére. Fogalmam sem volt, mennyi ideig lesz még kórházban a fiam, vagy mi vár ránk, ha majd kikerül onnan. Az orvosok válasza mindig ugyanaz volt: „Semmi biztosat nem tudunk még mondani”.
Mielőtt az ittas sofőr elütötte volna a gyermekemet, erős voltam. Nem mintha azelőtt nem érték volna próbatételek a hitemet. Dehogynem érték. De ez most más volt. Most az összetört, súlyosan megsérült gyermekem mások kezébe került, és én nem tudtam segíteni rajta.
Hazafelé autózva mélyen a lelkemben ezek a szavak szólaltak meg:
Mikor gyenge vagy, akkor vagy erős.
Nem volt értelme. Bármi voltam, de erős az nem.
Otthon megfürödtem, s aludtam egyet. Utána elővettem a bibliámat, és kikerestem ezt az igét. Pál szavai voltak: „mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.”
Az apostol „tövist kapott a testébe”. Nem tudjuk meg a Szentírásból, mi volt ez a tövis, de azt tudjuk, hogy olyasmi, amitől önmagától nem tudott megszabadulni. Imádkozás közben Isten arra tanította Pált, hogy amikor saját ereje végső határáig ér, akkor érkezik segítségül az Istené.
Ezt nem lehetett félreérteni. Mint Pál, én se lehettem volna ennél gyengébb. Anyaként semmire se vágytam, csak hogy jól legyen a gyermekem, és magunk mögött tudhassuk ezt az egészet. Arra vágytam, hogy újra itthon legyen. Kimerítettek a hosszú kórházi éjszakák a rövid és keskeny gyerekágyon, s a nappalok, amikor erős fájdalommal küszködő gyermekem mellett próbáltam helytállni.
De Isten meg akart tanítani valamire. Amit mindaddig nem értettem meg.
Nem nekem kell mindig az erősebbnek lennem. Míg én a fiamat ápoltam, Isten ápolt engem.
Egy évnyi terápia és imádkozás kellett hozzá, hogy fiam meggyógyuljon. Nagyon sokszor érezte még ereje végső határán magát az anyuka.
De olyankor mindig megálltam egy pillanatra, hogy kimondjam a szavakat: „Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős.”
Az erőt nem saját képességeim, nem a kitartásom adta. Azért voltam erős, mert Isten fenntartott, feltöltött kegyelmével a legnehezebb harcok közben.
Néha, mikor ez az időszak szóba kerül, ilyeneket mondanak a barátnőim: „Suzie, abban az időben olyan valóságos volt a hited”.
Ilyenkor muszáj megmondanom nekik, mennyire erőtlen voltam. Amit ők érzékeltek, az Isten kegyelmének és szeretetének ereje volt, amivel gyengeségemet támogatta.
Küszködsz valamivel? Gyengének érzed magad? Mondd velem:
„Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős.”

Uram, köszönöm, hogy a kegyelmed minden, amire szükségem van. Köszönöm erődet, amivel gyengeségemet megtámogatod. Felajánlom neked állandó vágyamat, hogy én legyek az erősebb, s helyébe rakom a meggyőződést, hogy a Te erőd mindig elegendő. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.03.02.
www.proverbs31.org