Lélekerősítő levelek 91

Meg kell halnom
Karen Ehman

„Minden nap kész vagyok meghalni, oly igaz ez, testvéreim, mint hogy büszkeségem vagytok a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” 1Kor 15,31

14 éves fiam odavan az iPod játékokért. Azokért, ahol a szereplők felugranak, megfordulnak, félreszöknek, stb. hogy életben maradjanak. Gyakran játszik a kocsiban, mikor reggelente viszem az iskolába.
Közben megbeszéljük a továbbiakat, mikor, hova kell majd érte mennem (az egyik iskolához a birkózás után, a másik épülethez a súlyemelés végeztével, stb).
Hozzáteszem persze a napi jó-legyél-fiam útravalót, amit én is mindig megkaptam édesanyámtól.
Az emberkölyök közben játszik, úgy tesz, mintha nem is hallaná. De tudom, hogy hallja.
Gyakran előfordul, hogy mikor végre találok egy helyet a parkolóban, és szólok neki, hogy ideje kiszállni, ezt a választ kapom: „Pillanat. Előbb meg kell halnom.”
Ami azt jelenti: „Még befejezem ezt a kört. Nem akarom menet közben kikapcsolni. Előbb ez a muksi befejezi, és meghal. Akkor majd kiszállok.”
Ma reggel, mikor elhangzott a szokásos mondat, megérintette a lelkemet.
Krisztus követőjeként meg kell halnom önmagam számára. De sokszor nem teszem. Erősítem az énemet. Előléptetem. Nem törődöm a másikkal, csak magamra gondolok.
Pedig mielőtt reagálok, mielőtt kimondom a kemény szavakat, mielőtt ítélkezem, ridegen szólok a férjemhez, vagy rácsattanok a gyerekre, vennem kéne egy mély levegőt….
Megállni, töprengeni.
Mintha azt mondanám lelki értelemben: „Pillanat. Előbb meg kell halnom.”
Meghalnom önmagamnak.
Meghalnom a testnek.
Meghalnom a „jogaimnak”, amik kedvéért gyakran tévesen ítélek vagy cselekszem.
Igen, jól mondja Pál mai igénkben: Minden nap meghalok.
Azt jelenti ez, hogy mindennek meg kell halnom?
Gyakran, mikor Jézus kijelentésére gondolunk, hogy senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért, különböző drámai jelenetek lebegnek a szemünk előtt. Készek volnánk egy autó elé ugrani, hogy megmentsük a barátunkat. A katona önszántából hajlandó meghalni a harcmezőn.
De hátha ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk meghalni önmagunknak a mindennapok kis eseményeiben? A másokkal való találkozásokkor, a velük való együttélésben, különösen a hozzám legközelebb állókkal való kapcsolatomban? Ez a napi, óránkénti, olykor percenkénti meghalás kemény diónak tűnik. No és ha saját erőnkből próbálkozunk, nem is valósítható meg. Ezekben a kereszteződésekben kell mélyen belélegeznünk az erőt, amit a Szentlélek ajánl fel nekünk, és engednünk, hogy az ő indíttatása felülírja a mi természetes és bűnös késztetésünket.
Legközelebb, ha úgy készülünk reagálni valamire, ahogy biztos nem Isten kedvére való, jusson eszünkbe játékrajongó emberkölyköm. És még mielőtt megszólalnánk, vegyünk egy mély levegőt, álljunk meg egy pillanatra, hogy lelkünk készen álljon a figyelemre és a kedves megnyilvánulásokra.
Pillanat. Előbb meg kell halnom.

Uram, segíts, hogy minden nap kész legyek meghalni magamnak. Úgy cselekedjek, és úgy reagáljak, ahogy kedves Előtted. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.04.10.
www.proverbs31.org

A házasélet három hazugsága
Lysa TerKeurst

„(A szeretet) mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha.” 1Kor 13,7-8a

Ismerem a nem működő kapcsolatok szívhasogató reménytelenségét. Az egymás mellett létezést. A hangtalan feszültséget. A könnyeket.
Házasságom első 5 éve nagyon nehéz volt. Összekerült két bűnös ember, ki-ki a maga hátizsákjával, irreális elvárásaival, igen erős akaratával.
Kiabáltunk egymással. De volt szómegvonás is. Ajtócsapkodás. Keserűség. Töprengés a feladásról. Az a nyomasztó érzés, hogy soha, de soha nem lesz változás jó irányba. Na, ekkor kezdtem meghallani a hazugságokat:
· Tévedés volt hozzámennem.
· Éreztetnie kéne velem, hogy szeret.
· Van valaki, aki jobban megfelel.
Elhittem a hazugságokat. Lassan körülszőtték a szívemet, és teljesen összezavartak. Csak azt láttam már, ami rossz a férjemben. Nem láttam benne a jót. És nem láttam magamban a rosszat.
És nem röstelltem megosztani mindezt a barátnőimmel.
Többen egyetértően bólogattak, s ezzel igazolva éreztem magam. De egy valaki nem bólogatott. Ő ezt mondta: „Értem, hogy gondolkodsz. De mit szól a Biblia?”
Huhhh. A Biblia? Nem gondoltam, hogy jámbor javaslata segíthetne. Ám a következő napokban újra meg újra hallottam magamban az indítványát, hogy üssem fel a Bibliát.
Vonakodva és szkeptikusan megtettem egyik délután. A barátnőm több helyet is javasolt, köztük az 1Kor 13-at. Ahogy elolvastam a listát arról, milyen kéne, hogy legyen a szeretet, nagyon elcsüggedtem. Az én szeretetem nem volt jóságos, nem volt türelmes, nem volt állhatatos. A szeretet, amit a férjem iránt éreztem, súlyosan sérült volt.
Becsuktam a bibliát. Mást nem tett, csak még rosszabbul éreztem magam. Ennyit erről.
Aztán pár nappal később hallottam egy interjút egy keresztény rádióadón. Egy pár beszélt ugyanezekről az igeversekről. Gyorsan tovább akartam kapcsolni egy szájbiggyesztéssel – ugyan mit tudják ők, milyen nehéz tud lenni -, amikor egyikük mondott valamit, ami megállított: „Aszeretet nem érzés, hanem elhatározás.”
Hoppá.
Amint odajutottam, felnyitottam újra az 1 Korintus 13-at. Most nem úgy olvastam a listát, hogy mi az, amit éreznem kellene, hanem úgy, hogy mit kell elhatároznom, milyenné kell tennem a szeretetemet. A szeretetem legyen jóságos. A szeretetem legyen türelmes. A szeretetem legyen állhatatos. Nem azért, mert úgy érzem, hanem azért, mert úgy akarom.
Közben Isten a férjem lelkén is munkálkodott. Együtt határoztuk el, hogy igazodunk az 1 Korintus13-hoz, szeretetdöntéseket hozunk ebbe az irányba. Lassacskán a közénk épült kőfal kezdett lebomlani.
Nem volt könnyű. Nem történt meg egyik napról a másikra. De lassan az egymáshoz való hozzáállásunk, az egymás felé irányuló cselekedeteink átalakultak. Már nem hittem a házasélet hazugságainak, 3 igazsággal cseréltem fel őket:
· A jó házasság nem arról szól, hogy jó társad van, hanem inkább arról, hogy jó társ vagy.
· A szeretet elhatározás.
· A szomszéd füve nem zöldebb. A fű ott zöldebb, ahol öntözik és gondozzák.
Bizonyára te is hallottad már a házasélet hazugságait. Fáj a szívem érted, ha nehéz házasságban élsz. Hidd el, tudom, hogy a rosszul működő kapcsolatok sokkal bonyolultabbak annál, semhogy egy ilyen elmélkedés megoldhatná őket. De talán volt valami, ami egyetlen kis csomót fel tud oldani, vagy egy villanásnyi reményt sugároz a mai napodba.

Uram, köszönöm az igazságokat, amikre tanítasz, akkor is, ha nehéz szívvel olvasom őket. Köszönöm Neked Szentlelkedet, Aki segít elfordulnom a hazugságoktól, hogy a Te Igazságodban járjak. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.04.12.
www.proverbs31.org

Szólj közbe
Luann Prater

„Idegen voltam, és befogadtatok…” Mt 25,35

Miután már öt éve laktunk a házunkban, férjem végre beleegyezett, hogy tegyünk függönyt az ablakokra. Nem azért, hogy elzárjuk a kilátást, hanem hogy javítsunk rajta.
Komoly kihívás volt megtalálni a megfelelő árut a megfelelő árban. Az elkövetkező hét azzal telt, hogy feltekert anyagokat kértem le a polcokról, kisimítottam, aztán visszatétettem őket. A helyi áruház textilosztályán már keresztnevemen szólítottak az eladók.
Igazán nem úgy terveztem a Hálaadás Napja előtti hetet, hogy szerdán ott állok a boltban, s függönyöket válogatok. Pedig ott voltam, a pultnál várakoztam. És ott volt ő is. Vivian. Lélekszakadva érkezett, és megkérdezte, használhatja-e a pulton lévő telefont. Szavaiból kiderült, hogy elaludt, és lekéste a menetrendszerinti buszt. Keresnie kellett valakit, aki elviszi a munkahelyére. Ekkor éreztem meg azt a bizonyos kopogtatást. Mondhatni inkább dörömbölés volt a szívemen. Ismertem már, ilyenkor Isten jelez, hogy hagyjam abba, amit épp csinálok.
„Elvigyelek?” kérdeztem a lányt. Mindenki rám nézett, ő is, kétkedőn. A pénztáros leste, mi fog történni. Vivian hitetlenkedve fordította oldalra a fejét, s azt felelte: „Hát… jó volna.”
„Épp indulok - mondtam. - Elviszlek.”
Ugye mondanom sem kell, ez a kitérő nem volt a terveim közt. Tennivalóim mérföldes listája – akárcsak a tied - tele volt elintézendőkkel arra a napra is. De a Máté 25 visszhangzott bennem. Tudtam, Isten arra kér, nézzek körül, keressek idegeneket, akiket befogadhatok: az otthonomba, a templomunkba, vagy mint kiderült, a napirendembe.
Menet közben megtudtam egyet s mást az utasomról. Hét testvére van. Mivel édesanyjuk drogfüggő lett, öt gyermeket nevelőszülőkhöz adtak, s csak ketten maradtak a családban a bátyjával. Senkinek se kellenek 13 és 14 éves kamaszok, magyarázta. Döntései ezután helytelen utakra vitték. Az egyházról is beszélgettünk, mondta, hogy egyszer-kétszer volt templomban, de már nem jár.
„Vivian, Istennek célja van azzal, hogy ma összehozott minket. Neki terve van az életeddel. Te nem számítottál rá, hogy belém botlasz, én sem számítottam arra, hogy beléd botlom. Most mégis itt vagyunk. Furcsa, nem?”
Egyetértett. „Igen. Manapság senki sem vesz fel utasokat. Nem akartam elhinni, hogy te bevállalod.”
Kérdezgettem a múltjáról, jövőbeli terveiről. Húsz perc elég volt arra, hogy összebarátkozzunk. „Dolgozol vasárnap?” – kérdeztem.
„Nem”- mondta.
„Akkor érted jövök, s velünk jössz a templomba, jó?” Azt mondta, az nagyszerű lenne.
Mikor kiszállt, én is kiszálltam, és megöleltem. Aztán imádkoztam érte, és ott álltunk döbbenten, hogy milyen hamar barátok lettünk.
Ha visszanézek a „megszakításokra” az életemben, csak hálát érzek. Életem legemlékezetesebb percei váratlanul értek. Isten saját célja érdekében meg akarja néha szakítani a rohanásunkat, hogy helyet adjunk Neki és másoknak az életünkben. Hirtelen, váratlanul.

Uram, kérlek, nyisd meg a szívem, a szemem és a napirendem mennyei megszakításaid számára. Szeretném, ha egyike lennék azoknak, akik befogadnak Téged. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.04.13.
www.proverbs31.org

Úszóleckék
T. Suzanne Eller

„Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: ’Uram, ments meg!’” Mt 14,30

Kislány koromban egyszer csak édesapám eldöntötte, hogy ideje megtanulnom úszni. Egyik csuklómnál és bokámnál fogva a partról belelódított egy tóba. Nagyot csobbantam, s a fejem felfelé tartva, mint egy kis teknőc, köhögve, prüszkölve, kutyaúszással valahogy a partra evickéltem.
Az apja őt így tanította, s gondolta, ez a helyes úszástanítási mód. Talán egy pár úszógumi a karomra szelídebb módszer lett volna.
Lehet, hogy Péter is így gondolkozott a Máté 14-ben. A hullámok vadul csapdossák a bárkát, dühöng a vihar a tengeren. És akkor észrevesz valakit, aki a vízen közeledik feléjük. A többiek megrémülnek, ám Péter közelebb hajol. De hisz ez Jézus!
„Ne féljetek!” - kiáltja Jézus.
„Ha te vagy, mondd, hogy menjek oda hozzád” – válaszol Péter.
„Gyere” – hívja Jézus.
Péter átlendül a csónak oldalán. Pár másodperc múlva szembesül a valósággal. Nem tud a vízen járni, még úszni sem a hatalmas hullámokon. Rémülten üvölti: „Ments meg!” Jézus kinyújtja a kezét, megragadja a Péterét, és együtt beszállnak a bárka biztonságába.
Amikor ezzel a történettel foglalkozunk, többnyire Péter félelme van a középpontban. De mit gondolunk a hitéről? Nem bízott a saját képességeiben. Nem tudta, hogy gyűri le a hullámokat. De hitt Jézusban, az Ő hívó szavára ugrott ki a csónakból.
Az én életemben is többször előfordult már, hogy hallottam Jézus hívását: „Gyere!”.
Bízd rám, bízz bennem.
Ne a hullámokat, engem nézz.
Nem hagyom, hogy elsüllyedj.
És én félek. Ismerem korlátaimat. Látom az akadályokat, ahogy belekerülök a vízbe. Pedig a végeredmény nem annyira a képességeim következménye, vagy azé, hogy tudok-e „vízen járni”, hanem attól függ, hogyan válaszolok a hívásra. Földi édesapám (akit nagyon szeretek annak ellenére, hogy bedobott a tóba), és mennyei édesapám között a különbség, hogy soha sem kell magamra hagyva evickélnem ki a partra. Jézus mindig ott van velem. Hogy tanítson, hogy átsegítsen az akadályokon, a nehéz szakaszokon. Hogy eszembe juttassa, Kiben kell bíznom, ha a saját korlátaim szorítanak.
Talán úgy érzed, hogy Jézus hív egy úszóleckére. Hogy elmélyítsd a kapcsolataidat. Vagy a szolgálatodat. Talán hogy megismerd a bizalomnak egy új fokát, ahogy átlendülsz a bárka falán.
Ugorj!
Ő ott áll. Vár kitárt karral. Ő a te Szabadítód, és pontosan tudja, mire lesz képes a gyermeke egy-két úszólecke után.

Uram, érzem, hogy mélyebb vizekre hívsz. Eddig visszatartottam magam, mert féltem. Segíts, hogy elfordítsam a tekintetem az akadályokról, és csak Téged nézzelek. Köszönöm az úszóleckéket, amik lehetőséget adnak, hogy erős karodba kapaszkodjam, és higgyek a tervedben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.04.16.
www.proverbs31.org