Lélekerősítő levelek 99

Néha kedvem volna megszökni
Glynnis Whitwer

„De a híre annál jobban terjedt, és nagy sokaság gyűlt össze, hogy hallgassák, és meggyógyítsa őket betegségeikből. Ő azonban visszavonult a pusztába és imádkozott.” Lk 5,15-16

Kicsi volt még mindhárom gyermekem, mikor egyszer a könyvesboltban megakadt a szemem egy címen. Pontosan kifejezte azt, amit éreztem akkor. Megvettem hát, hazavittem, és elrejtettem az éjjeliszekrényem fiókjába anélkül, hogy kibontottam volna a csomagolásból.
Ez volt a címe: Néha kedvem volna megszökni.
Zavart volna, ha a férjem meglátja. Legnagyobb fiam akkor tanult olvasni, előle is elrejtettem. Mit gondolnának rólam? Hogy magyarázzam meg, hogy igazából nem is akarok megszökni, csak néha jó volna, ha nem érne hozzám senki, ha nem rángatnának, ha nem kérdeznének. Szerettem a családomat, de úgy éreztem, elveszítem önmagamat.
Ettől pedig bűntudatom lett.
Valaki, aki három éven át küzdött a meddőséggel, és most három egészséges gyermek édesanyja, hogy érezheti azt egy percig is, hogy legszívesebben elmenekülne tőlük? Hát nem örülnöm kellene minden egyes mogyoróvajas puszinak és lekváros ölelésnek? Biztosan bennem van a hiba.
Nem olvastam el a könyvet azóta sem, csak őriztem a fiókban. De emlékszem, mit éreztem akkoriban:
- alkalmatlanságot
- túlterheltséget
- kimerültséget.
Sosem foglalkoztam komolyan a szökés gondolatával, de azért jó lett volna néha felfrissülni. 24 órás szolgálatomban szükség volt rá, hogy érezzem, fontos vagyok. És hogy természetes, ha szánok időt magamra, arra, hogy feltöltekezzem.
Emlékszem, mikor kezdett megváltozni a helyzet. Nem egy különleges lelki élmény hatására történt. A cipős boltban voltan, megálltam néhány csinos, „lányos” cipő előtt. Három kisfiú anyjaként tele volt az életem fiús, férfias holmikkal. Arrébb is mentem, ezek túl nőies lábbelik voltak. Két lépéssel odébb megálltam. Várjunk csak. De hát én nő vagyok.
Beraktam a cipőket a kosaramba, és eldöntöttem, hogy újra felfedezem önmagamat. Csak apróságokra volt lehetőségem, de ezek is segítettek túljutni a keményebb napokon. Minden nap igyekeztem kiszakítani pár percet önmagamra. Néhány csendes perc a bibliámmal vagy egy könyvvel a kertben, napi vásárlás egyedül, egy csésze kávé, friss virág a vázában, egy kis horgolás. Apró szépségtapaszok a káoszon, rövidke békepillanatok. Az életem ugyanolyan rohanás volt, de azok a percek mégis segítettek.
Voltak persze olyan napok, amikor a túlterheltséget, az alkalmatlanság érzését a 24 órás szolgálatra nem lehetett elfedni egy csésze gőzölgő kávéval. Mai igénkben Jézus a leghatékonyabb módszert mutatja be: elvonulás, egyedüllét – a Mennyei Atyával.
Semmi nem helyettesítheti azt a békét, amit csak Isten hozhat az életünkbe. Vannak azonban olyan életszakaszaink, amikor nem szabadulhatunk ki hosszabb időre a mindennapokból. Olyankor próbáljunk kreatívak lenni. Meg kell találnom a módját, hogy összekapcsolódjam Istennel, és feltöltsem a lelkemet a mindennapi tennivalók közepette is. Ezt senki nem teheti meg helyettem.
Mialatt gondoskodsz azokról, akiket szeretsz, ne feledkezz meg magadról sem. Értékes vagy, fontos vagy. Megérdemelsz egy kis törődést. Nagyszerű munkát végzel, szükséged van a felfrissülésre.
Nemrég megtaláltam azt a könyvet, és elmosolyodtam, mert az idő múlására figyelmeztetett, arra, hogy bizonyos távlatból nézve mindent másként látunk. Szükségünk van a kikapcsolódásra, hogy Isten szemével láthassunk, és megtaláljuk az Ő békéjét. Fel kell töltekeznünk, hogy legyen mit továbbadnunk másoknak. Ha kiürülnek a tartalékaink, ha kiszárad a lelkünk, mit adhatnánk nekik?

Uram, köszönöm, hogy belekerült a Szentírásba, hogy Jézus is elvonult néha. Segíts elfogadnom korlátaimat, elismernem szükségleteimet. Te tudod, mennyire kimerült vagyok néha, tölts fel újra, kérlek, frissíts fel Szentlelkeddel, mert ez a legfontosabb. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.19.
www.proverbs31.org

Az aggódástól kimerülten
Renee Swope

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” Mt 11,28

Hazafelé tartottunk a hegyekben töltött hétvégéről, s hirtelen rám tört a rettegés és a szomorúság. Hátrahajtottam a fejem az ülés támlájára, s így szóltam J.J-hez, a férjemhez: „Nem akarok hazamenni.”
Elkezdtem mondani az okokat, s rá kellett jönnöm, hogy a sokféle otthoni és munkahelyi kötelességem nyomása és feszültsége összeszorítja a szívemet. Visszavágytam pihenni a hegyekbe.
J.J. arra biztatott, írjam fel egy lapra, mi minden van a tányéromon, s kérjem Istent, mutassa meg, mi az, amit le kell vennem róla. Előbb vonakodtam. Úgy éreztem, megint valami, amit meg „kell” csinálnom. De tudtam, hogy J-J-nek igaza van, s végül elkészítettem a listát.
Aztán odaálltam Isten elé, és kértem, mutassa meg, min kell változtatnom. Meglepetésemre az, amit érzésem szerint sugallt, nem a listámra vonatkozott, hanem rám.
Nem mutatott rá semmire, amit otthon vagy a munkahelyen félretehetnék. Nem jelezte, hogy túl sok tevékenységet szerveztem a gyerekeknek. Nem indított arra, hogy lelkigyakorlatra menjek, pedig titkon számítottam erre.
Éreztem, hogy rámutat, nem a feladatok, hanem a miattuk való aggódás az, ami kifáraszt. Visszagondoltam az elmúlt hónapokra, s rájöttem, hogy legalább annyi időt töltöttem a határidők, a tennivalók miatti izgulással, mint a tényleges elvégzésükkel. Voltak napok, amikor a bevállalt feladatok, az elvárásoknak való megfelelés miatti aggódás felemésztette minden energiámat.
Hagytam, hogy a tudatom egyszerre foglalkozzon mindazzal, ami vár rám, a különböző események lehetséges kimeneteleivel, s ez kimerített agyilag, érzelmileg, fizikailag.
Meg kell vallanom, hogy mindaddig, amíg nem vittem Isten elé, és nem beszéltem Vele a gondjaimról, nem döbbentem rá, hogy mentális kimerülésem fő oka az aggódás.
Az agyam állandó gondolkodásra van programozva, hozzászoktam a pörgéshez, ami benne játszódik. Ám a szorongás lassacskán beszivárgott a gondolataim közé, elakasztotta őket, megfeszült bele a vállam, görcs állt a nyakamba. Volt, hogy képtelen voltam leállítani gondolataim állandó ugrálást az ÖSSZES tennivalón, ami rám várt.
Ahelyett, hogy visszaküldött volna a hegyekbe, Isten felajánlotta a megpihenést az Ő jelenlétében mindennapi tennivalóim közepette. Mai igénk, a Mt 11,28 által meghívott, vigyem Hozzá aggódásaimat, amik a kimerülésemet okozták.
Érzed talán, hogy téged is erre hív?
Azt ígéri, hogy Nála nyugalmat találsz: „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” Zsolt 91,1-2.
Azt ígéri, kiszabadít gondjaid fogságából, ha hozzáfordulsz: „Megtaláltok engem, ha kerestek, ha teljes szívvel folyamodtok hozzám. Megtaláltok engem – így szól az Úr -, jóra fordítom sorsotokat, összegyűjtelek” a száműzetésből. (Jer 29,13-14).
Ma, ahelyett, hogy hagynánk, hogy az aggódás kiszívja minden erőnket, válaszoljunk Isten hívására, és menjünk Hozzá, hogy nyughelyet kérjünk, keressünk és találjunk nyughatatlan gondolatainknak.

Uram, segíts, hogy mikor emésztenek a gondok, jusson eszembe hívásod, s mondjak el neked mindent, ami aggaszt, amivel foglalkozom. Figyelmeztess, mikor a feladataimon és gondjaimon való aggodalmaskodás okozza kimerültségemet, és segíts, hogy mindent Rád tudjak bízni. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.20.
www.proverbs31.org


Isten látja
Samantha Reed

„Ekkor kimondta az Úr nevét, aki beszélt vele: „Te El Roi Vagy!” – az Isten, aki rám tekint (1Móz 16,13)

Mindennapi dolog. Ő azt mondja, semmiség, de én jobban tudom.
Ez az egyedülálló apa tincsenként nézi át kislánya haját, míg a kisfia ott áll mellette. Késő van, de be kell fejezni az átvizsgálást a „hívatlan” vendégek távoltartására. Fésülés, mosás, aztán újra fésülés, mígnem apa, lánya és fia kimerülten ágyba kerülnek.
„Fontos emlékeket állítasz ezzel” – írom neki sms-ben. Emlékezni fognak a gyermekek, hogy biztonságban alhattak édesapjuk szárnyainak védelmében.
Nem hisz nekem. Szerinte elfelejtik a gyerekek ezt a vakációt, hajnali kelése, későig fennmaradása áldozatát, a tetvek elleni kimerítő harcot. Három és ötéves gyermekei csak a fáradtságra fognak emlékezni.
Hogy ő mire fog? Apró lábacskáktól összerugdalt sípcsontjára, a forrótejes lélegzetre az arca mellett, sajgó szemeire, amik ébren érték meg a következő pirkadatot. Ő erre fog emlékezni, amiről másoknak fogalmuk sincs.
Pedig én jobban tudom. Az egymásra épülő mindennapi pillanatok nagyszerű életeket építenek fel. Ezek ingyen percek, mégis sokba kerülnek. Milyen valutában? Idő, energia, önzetlenség, áldozatvállalás, álmok, alvás – ezeket fizetjük értük. Egy helyes szeretetből, mély alapokra épülő élet elemei.
Nicole Jonson egyik írása jut eszembe, amit évekkel ezelőtt olvastam. Felnyitotta a dohányzóasztalon heverő könyvet a világ nagy katedrálisairól. Megragadta az ajánlás: „Hódolattal munkád nagyszerűsége előtt, amit úgy végzel, hogy senki sem látja”.
Beljebb a könyvben megtaláljuk a magyarázatot. „Senki sem tudja megmondani, kik építették a hatalmas katedrálisokat – nem jegyezték fel a nevüket sehova. Ezek az emberek egész életüket erre a munkára szentelték. Az építés iránti szenvedélyüket hitük táplálta, hogy Isten mindent lát.
Valaki egyszer meglátogatta az építkezést. Észrevette, hogy egyik munkás épp egy madárkát farag az egyik tetőgerendára. Megkérdezte tőle: „Miért fárad azzal, hogy kidíszítsen valamit, amit aztán úgyis eltakar a tető?” Az ember így válaszolt: „Mert Isten látja”.
Igen, én jobban tudom. Tudom, hogy gyermekeit egyedül nevelő barátom és az álmatlan éjszakák valami nagyszerűt építenek. Tudom, hogy bár magányosnak érzi magát, nincs egyedül. Isten látja őt, ahogy rátekintett a mai igénkben szereplő asszonyra is. Aki magányos volt a sivatagban. Arra emlékeztet ez az ige, hogy Isten egyik neve: El Roi – az Isten, aki lát.
Igen, Isten látja minden egyes napi erőfeszítésünket saját gyermekeinkért vagy mások gyermekiért. Amikor virrasztva várjuk, hogy biztonságban hazaérjenek. Amikor már a sokadik mosásnyi ruhát hajtogatjuk össze ma. Amikor ebédet vagy vacsorát főzünk, s nem hangzik el egy „köszönöm” sem. Mikor rúgjuk a labdát a szomszéd gyerekekkel, vagy kísérőnek vállalkozunk a nyári táborba. Sokat áldozunk, de sokszorosan meg fog térülni, mert felépítünk egy gyermeket, aki tudni fogja, hogy szeretik, hogy értékes, hogy tartozik valahová.
Akár saját gyermekedbe, akár másokéba „fektetsz be”, becsüld meg a mindennapi pillanatok nagyszerűségét. Lehet, hogy semminek tűnik, de nagyon sokat ér. Építkezés. Valaki látja.

Uram, nagyon fárasztó néha a kitartás, hogy nagyszerűt építsek a mindennapok pillanataiból. Gyakran úgy érzem, hogy senki sem veszi észre, senki sem értékeli a törődésemet. Köszönöm, hogy biztosítasz róla, hogy Te látsz engem. Segíts, hogy legyen ez elég számomra. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.22.
www.proverbs31.org


Köszönd meg
T. Suzanne Eller

„A barátságos beszéd méznek folyása, édes a léleknek, üdülés a testnek.” Péld 16,24

A gyermekeim megjegyezték egyszer, hogy akkor vagyok a legundokabb, mikor egy dicséretre reagálok.
„Anya, jól nézel ki.”
„Köszi, drágám – szoktam mondani erre -, kedves tőled, hogy ezt mondod, mikor ilyen rondán áll a hajam.”
Vagy ránézek azzal a tekintettel, ami azt üzeni: „Persze, higgyem is el…”.
Mondhatja valaki, hogy ez szerénység, hogy nem szeretek a középpontban leni. De nem erről van szó. Ez egyszerűen egy rossz szokás, egy negatív visszajelzés szépséges lányaim felé.
Kedves szavukat negatív töltettel dobom vissza. Olyan jelzést küldök, ami nem méltó az ő szavaikhoz.
Egy nap meghallottam, hogy a lányom ugyanígy reagál, s ettől észbe kaptam. Ő annyira szép. És intelligens. Mélyen érző. Hogyan reagálhat negatívan egy dicséretre?
Aha. Tőlem tanulta.
Attól kezdve nagyon vigyáztam, igyekeztem mérlegelni a szavaimat. Közben másokra is figyeltem hasonló szituációkban. Sikeres, szép nőktől ilyesmiket hallottam:
„Csodaszép a cipőd.”
„Ez? Egy kiárusításon vettem. Alig került valamibe.”
„Nagyszerű munkát végeztél!”
„Pedig nagyon ideges voltam. Nem látszott?”
„Jól nézel ki.”
„Látod ezt a pattanást? Épp az orromon jött elő.”
Mintha pingpongoznánk a szavakkal. Negatív reagálásunkkal leütjük a jó labdát.
Megköszönni valamit a hála kifejezése. Igaz, ezzel elismerjük a dicséret jogosságát, ugyanakkor viszont a másik kedvességét is, aki örömöt akart szerezni nekünk a szavaival.
De még többről van szó.
A legújabb statisztikák szerint lányaink önbizalma 9 éves koruktól zuhanórepülésbe kezd. Könnyű volna más okokat találni, de nézzünk magunkba. Lányaink, s más fiatal nők, akikre hatással vagyunk, mit hallanak tőlünk?
Ha valaki őszintén megdicsér, te hogyan reagálsz?
Ha valaki elismeri valamelyik jó tulajdonságodat, te rögtön felhívod a figyelmét valamire, amin változtatni szeretnél?
Ha valamiben tehetségesnek tart, rögtön rámutatsz a gyengeségeidre?
Sok év telt el azóta, hogy a lányaim szavai elgondolkoztattak. Felnőttek már, szépek, nagyon tetszenek nekem. Ezt ki is szoktam mondani.
Gyönyörű vagy – mondom.
Sugárzol.
Ragyogsz, mikor ránézel arra, akit szeretsz.
És ők ennyit válaszolnak kedvesen mosolyogva: „Köszönöm”.
Legközelebb, ha ezt hallod: „Anyu, szuper a palacsinta!” vagy „Édesem, nagyon jól nézel ki!” vagy „Köszönöm, nagyon figyelmes vagy” – fogadd el.
Szívesen felhívnád a figyelmét a mosatlan edényekre, a rosszul bevetett ágyra, vagy egy mulasztásodra – ne tedd. Valaki rámutatott valamire, ami tetszik neki benned. Ez ajándék.
Gyere, mondjuk együtt:
Köszönöm.

Uram, hálás akarok lenni, ha valaki időt szán arra, hogy valami kedveset mondjon. Segíts, hogy őszintén meg tudjam köszönni. Segíts, hogy szavaimmal felemeljem azokat, akik körülöttem élnek, és ne a negatívumokat mutogassam. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.25.
www.proverbs31.org

Isten nem vesztegeti el a fájdalmainkat
Glynnis Whitwer

„Azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.” 2Kor 12,9

Megint elárult. Fájdalom és düh kavargott bennem, ahogy otthagytam, mialatt előbb tízig számoltam, majd húszig. Uram, túl nehéz a feladat! Úgy érzem, alkalmatlan vagyok rá. Szégyelltem magam a reakcióm miatt, amikor kigúnyolt a gyermekem. Hát nem kéne már fölötte lennem ezeknek? – kérdeztem magamtól. Nem kéne már düh nélkül elviselnem a visszautasítást, a csalódást? Miért nem tudok úgy örvendeni a megpróbáltatásoknak, mint Jézus első követői?
Azon a napon is, mint már annyiszor, Isten hagyta, hogy szabadjára engedjem az indulataimat. Miután elmondtam neki mennyire fáj, és milyen dühös vagyok, eltöltötte lelkemet békével. Nem változtak meg a körülmények, de a szívem újraéledt, biztatást kaptam.
Nem először foglalkozunk ezzel, Isten meg én. Bármennyit kapok is miatta, az én feladatom, hogy gondot viseljek erre a sebzett kislányra.
Hét évvel ezelőtt ugyanis, nemzetközi adoptáció útján kiegészült a családunk két kislánnyal. Nekünk fogalmunk sem volt, mit éltek át ezek a gyermekek, de Isten tudta. Sok befogadás gördülékenyen zajlik, de mi nagy árat fizettünk érte. Keserves utat jártunk be az elmúlt hét évben, miközben igyekeztünk lányaink szenvedésében osztozni. Több szenvedést és tehetetlenséget éltem át ezalatt a hét év alatt, mint előző életemben összesen. Keményen meg kellett küzdenem Istennel kapcsolatos gondolataimmal is.
Legtöbbször azért kellett mélyre ásnom, hogy lássam, hiszem-e, hogy Isten jót tud kihozni a fájdalomból, vagy szenvedésünk – a lányoké és a miénk is – teljesen hiábavaló.
Arra jutottam végül, hogy Isten nem vesztegeti el szenvedéseinket, én viszont igen.
· Amikor nem ismerem be, mennyire nehéz az életem, elvesztegetem Isten felajánlott békességét.
· Amikor a magam erejéből akarok megoldani valamit, elvesztegetem Isten felajánlott hatalmát.
· Amikor fájdalmamat magamban tartom, s úgy teszek, mintha minden tökéletes lenne, elvesztegetem a lehetőséget, hogy segítsek másoknak, akik hasonló cipőben járnak.
De ha bevallom, hogy alkalmatlannak érzem magam, hogy tehetetlen vagyok a gondjaimra bízottak fájdalmának enyhítésében, akkor függő helyzetbe kerülök – és Isten ezt akarja. Mert ebben a tehetetlenségben Isten központi szerephez jut. És ha Ő átveszi a vezetést, megtörténnek a csodák.
Bár azt szeretném, hogy a fájdalom, a trauma egy csettintésre eltűnjön, tudom, hogy Isten a fennmaradó szenvedésben is működik.
Főleg ott.
Beszélhetek én egész nap Isten hatalmáról, de ha meg is tapasztalom, akkor ott változás kezdődik. Bennem is, a környezetemben is.
Mint alapigénkben Pál, én is kezdek örömöt találni gyengeségemben. Nem a bűnnek örülök, nem a sebzettségnek, amiben lányaim és én is élünk. De annak látom a szenvedést, ami: e bukott világ állapotának, amiben Isten hathatósan munkálkodik. A gonosz tervei sikertelenek, mert a csatát már nem én vívom. Isten ereje átveszi a harcot, ha én hátralépek.
Ez a perspektívaváltás segít szembenéznem a következő nappal. A körülményeim nem változtak, de remény szivárgott be a repedéseken. Semmilyen fájdalom nem vész kárba, ha alávetem magam Isten terveinek. És akkor meglátjuk Isten gyógyító erejének hatását drága kislányaink életében.

Uram, nem először állok itt könnyítésért esedezve. Segíts elfogadnom gyengeségemet ebben a szituációban, és engedd, hogy a Te hatalmad vegye át a harcot. Belátom, nem értem, hogyan működik mindez, de bízni fogok Igédben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.26.
www.proverbs31.org

Gyógyulás elutasítás után
Tracie Miles

„Az emberek kedvét keresem ezzel vagy az Istenét? Talán embereknek akarok tetszeni? Ha még emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája.” Gal 1,10

Ha van valami, ami kiváltja a teljes magányosság érzését, az az elutasítás. Akár a házastársad bántott, akár munkatársad pletykált rólad, a főnököd szidott össze, vagy egy tinédzser döntött úgy, hogy többé nem akar veled mutatkozni – az elutasítás mindig nagyon fájdalmas.
Néhány éve egy hozzám igencsak közelálló személytől szenvedtem el egy nagyon kemény elutasítást. Mialatt próbáltam megemészteni a sokkot és feldolgozni a fájdalmat, semmi másra nem tudtam koncentrálni, képtelen voltam értelmesem, racionálisan gondolkozni. Állandóan az elutasítás körül kavarogtak a gondolataim.
Hogy volt képes ezt tenni, ezeket mondani? Hát elfelejtette, mi mindent feláldoztam érte? Magába nézett rendesen?
Emberi természetem legszívesebben visszatámadott volna. Hadd kapjon a saját orvosságából. De Istennek más tervei voltak.
Azt akarta, hogy megértéssel, együttérzéssel kezeljem ezt a fájdalmas kihívást. Azt akarta, hogy imádkozzam azért, aki elutasított, hogy az Ő szemével nézzek rá, lássam őt Isten gyermekének, aki hibát követett el. Valakinek, aki nem fogta fel, hogyan hatnak szavai, tettei másokra. Isten azt akarta, hogy bocsássak meg.
Eleinte nem követtem Isten nógatását, tovább tápláltam magamban a dühöt. Elárasztottam családtagjaim, barátaim fülét panaszos szóáradattal, kényszerítettem őket, hogy akaratlanul is vegyenek részt önsajnálatomban. Sajnálni akartam magamat, sírni, amennyit csak lehet, mintha azzal kimoshatnám a fájdalmat a lelkemből.
Míg egyre csak halogattam, hogy Isten útmutatásai szerint kezeljem a dolgokat, Ő újra meg újra jelzéseket küldött, és biztosított szeretetéről. Ha kinyitottam a Bibliát, olyan igékre esett pillantásom, amik az elutasítás feldolgozásáról szólnak. A heti bibliatanulmányozási téma az elutasítás volt. A napi elmélkedések, amiket kapni szoktam, sorra ezzel foglalkoztak, de még a vasárnapi prédikáció is az elutasítottságról szólt.
Éreztem, hogy Isten jelezni akarja, hogy foglalkozik velem, hogy velem van ebben a nehéz időszakban. Gyengéden biztosítani akart róla, mennyire értékes vagyok az Ő szemében, emlékeztetett, hogy értékemet nem az emberek véleménye adja, hanem csak és kizárólag az Övé. Isten ismétlődő biztatásai, bátorító szavai segítettek félretenni a büszkeségemet, s helyt adni Isten könyörületének, kegyelmének. Tudtam, hogy az Övé vagyok, és Ő szeret hibáim, bizonytalanságaim ellenére.
Már képes voltam elvonni figyelmemet arról, aki elutasított, s arra fókuszálni, aki elfogadott: Jézusra.
Bár Jézus sem ért egyet mindennel, amit teszünk vagy minden döntésünkkel, de sosem utasítja el azt a személyt, aki vagyunk, akit megteremtett, akit szeret, s akit annyira fontosnak tart, hogy a halált is vállalta érte.
Hát nem jó érzés tudni, hogy Jézus szeretetéért, elfogadásáért nem kell megküzdenünk, nyugodtak lehetünk abban, hogy Ő nem utasít el semmilyen körülmények között?

Uram, bölcsességedért, biztonságodért könyörgöm, hogy meg tudjak küzdeni azokkal a helyzetekkel, amikor elutasítottnak, értéktelennek érzem magam, és nagyon szenvedek ettől. Tölts fel, kérlek, szereteteddel, hogy szeretni tudjak akkor is, ha nem érzek viszonzást. Juttasd mindig eszembe, hogy az egyetlen, akinek az elfogadása számít, az Te vagy, az egyetlen, akiben teljesen megbízhatom, aki mindig értékesnek tart, és feltétel nélkül szeret. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.29.
www.proverbs31.org