Lélekerősítő levelek 98

Kérhetünk lehetetlent Istentől
Lysa TerKeurst

„Előtted megyek, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem. Neked adom az elrejtett kincseket, és a rejtekhelyek gazdagságát, hogy megtudd: Én vagyok az Úr, Izrael Istene, aki neveden szólítalak.” Iz 45,2-3

Néhány évvel ezelőtt a fiatalabbik húgom mellett ültem, s hallgattam, ahogy elutasítja Istenről alkotott nézeteimet. Ő szabad szellemű, mondta, ami nem egyeztethető össze holmi hagyományos vallásossággal.
„Az jó, válaszoltam kedvesen, mert én sem vagyok vallásos.”
Vágott egy grimaszt, mintha azt várná, hogy ránk szakad a mennyezet. „Már hogyne volnál vallásos!”
Hátradőltem a fotelben, behunytam a szemem, élvezve a napsugarakat, s nyugodtan feleltem: „Nem, nem vagyok.”
Hagytam, hogy eméssze a kijelentésemet, nem akartam tisztázni, ha nem kérdez rá. Persze, hogy tovább kérdezett.
Elmagyaráztam neki, hogy én Istent követem, nem holmi lefektetett szabályokat. Szenvedélyesen kutatom a Biblia igazságait – Isten tanítását -, és hagyom, hogy ezek átjárják a lelkemet. Nem saját érzéseim szerint értékelem a világot, az életet. Isten Igéjének fényében ítélek meg minden érzésemet, tapasztalatomat.
Megtapasztaltam, hogyan igyekszik Isten meggyőzni Jelenlétének valóságáról, hogyan hív, hogy közönyösségemet váltsam élő hitre. De döntenem kellett, hogy lássam Istent. Hogy halljam Istent. Hogy minden erőmmel kövessem Istent.
Megfogtam húgom kezét, és azt mondtam, imádkozni fogok azért, hogy Isten megmutassa neki magát, érintse meg úgy, hogy ne tudjon ellenállni.
Ugorjunk hat évet. A húgom belép egyetemi tanára szobájába, és a polcon megpillantja egyik könyvemet. Szerintem nem hitte, hogy valaki is olvassa a munkáimat. De ott volt a könyv. Ez megérintette.
Hazatérve körülnézett a blogomon, és rátalált a hitvallásomra. Ez is megérintette. Egy ige különösen, olyannyira, hogy kezdte komolyan megfontolni Isten létének lehetőségét.
Pár nap múlva elment, és hátul a nyakára feltetováltatta a Jeremiás 29, 11-et. Aztán hívogatni kezdett, hogy beszélgetni akar. Az életről. A tetoválásokról. Istenről.
Pár héttel később a repülőtéren imádkoztam drága testvéremért, aki pár perce felhívott, és kérte, hogy imádkozzam érte. Felhívott. Hogy imádkozzam érte. Ez Jézusunk csodája. Ő a lehetetlen dolgok Istene.
Nem tudom, mi lenne, ha gyakrabban mernénk lehetetlen dolgokért imádkozni. Kipróbálom. Velem tartasz?

Uram, használj ma engem, hogy megérintsem valakinek a szívét. Hogy a közönyösséget élő hit váltsa fel benne. Vezess, Uram, követni akarlak. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.07.
www.proverbs31.org


Ezt valóban én mondtam?
Wendy Blight

„Inkább legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Ef 4,32.

Épp befejeztem a konyha takarítását. Minden a helyén, ragyognak a pultok, a tűzhely, tökéletes tisztaság. Ekkor történt. Abban a percben, amikor épp munkám gyümölcsében gyönyörködtem, belépett a férjem.
Örülhettem volna, de nem ez történt. Tudtam, mi következik. Hazaugrott ebédelni, elkészíteni egyik kedvenc meleg szendvicsét. Lelki szemeim előtt megjelentek a zsírfoltok, amik rövidesen elborítják frissen sikált tűzhelyem tetejét, s a szennyes edények, amik meg fogják tölteni gyönyörű, tiszta mosogatómat.
Gondolataim a felforduláson jártak, amit az én frissen takarított konyhámban fog a férjem okozni. Nem álltam meg szó nélkül, sorolni kezdtem az utasításokat:
„Légy szíves, ne rendetleníts. Épp most takarítottam.”
„Légy szíves, tedd be a koszos edényeket a mosogatógépbe.”
„Légy szíves, töröld le a morzsákat a pultról.”
„Légy szíves, majd tisztítsd le a tűzhely tetejét, amivel annyit kínlódtam.”
Udvarias voltam. Figyeled a „légy szíves”-eket? Megvan a módja, hogyan kell a konyhában tevékenykedni. Úgy, ahogy én szeretem.
Észrevettem a tekintetét. Tudtam, mit gondol. Muszáj kötekednie. Most ez mire volt jó? Kellett nekem hazajönnöm ebédelni.
Tudtam, hogy piszkálom. Tudtam, hogy utasítgatom. És nem ez volt az első eset.
Gyakran előfordul ilyenkor, hogy miután kimondtam a bántó szavakat, megkérdezem magamtól: Ezt valóban én mondtam?
Mikor nagy ügyet csinálok apró dolgokból, megbánom később, és rosszul érzem magam. Mikor benne vagyok, mégis úgy érzem, nem tudom visszatartani.
Ha Isten igéjéhez fordulok, indíttatást érzek arra, hogy megváltozzam. Nem akarok hajcsár lenni. Megígérem, hogy bármit látok – koszos edényeket a mosogatóban, morzsákat a pulton, zsírfoltokat a tűzhelyen – nem fogok szólni.
Aztán órákkal, napokkal később, ha újra alkalom adódik, megint kitör belőlem. Pillanatok alatt beindul a beszédfolyam.
Meggyőződésem, hogy igazam van. Úgy jó, ahogy én csinálom. Mélyen magamban tudom, hogy másként is viselkedhetnék, de mindig megszólal az önigazolás: „Ilyen vagyok, és kész”.
Pedig az igazság az, hogy nem ilyen vagyok, hanem ilyen szoktam lenni.
És ez nem az, amilyennek Isten szeretne látni engem. Ő pontosan megmondja, milyennek szeretné hallani a beszédemet. Szavaim legyenek:
Építőek:
„Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat, hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, hogy amiben kell, javára váljék hallgatóitoknak.” Ef 4,29.
Szelídek:
„A szelíd felelet csillapítja a haragot, a sértő szó felkorbácsolja az indulatot.” Péld 15,1.
Bölcsek, visszafogottak:
„A bolond egész mérgét azonnal kiönti, de a bölcs végül is lecsillapítja.” Péld 29,11.
Megértőek:
„Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” Ef 4,32.
Annyira nehéz ezt magunktól betartani! De Isten képessé tesz rá Szentlelke erejével, hogy engedelmeskedjünk ezeknek az írásoknak. Átformál minket, hogy egyre inkább hasonlítsunk Hozzá. Olyankor pedig, mikor úgy érezzük, ki van zárva, hogy kedvesen tudjunk szólni valakihez, gondoljunk arra, hogy MINDENRE van erőnk a Krisztusban, aki megerősít minket (Fil 4,13).
Ha lecsendesítjük a szívünket. Ha az Igét nyitjuk fel, és nem a szánkat. Ha alázatos lélekkel, megadással fordulunk Hozzá. Ha az Ő útjait követjük a magunk szokásai helyett.
Akkor Isten elvégzi rajtunk az Ő munkáját, és segít megszelídíteni a nyelvünket. És azért könyörgöm, hogy ha legközelebb megkérdezzük magunktól: „Ezt valóban én mondtam?”, ez akkor legyen, mikor észrevesszük, hogy szelíden, türelemmel, kedvesen szóltunk. Ez az Ő bennünk zajló működésének jele lesz.

Uram, kérlek, segíts megszelídítenem a nyelvemet. Tedd szívemet készségessé Igéd iránt. Vezess végig az Igazságban. Tégy képessé Szentlelked erejével az építő, szelíd, bölcs és megértő szóra, amivel életet sarjaszthatok. Köszönöm, Atyám, hogy hűséges vagy, és kitartasz Ígéreteidben. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.11.
www.proverbs31.org

Sérülések
T. Suzanne Eller

„Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy ezt a rendkívüli erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.” 2Kor 4,7

Tudtam, hogy eltitkol valamit, de nem mert beszélni róla. Azért imádkoztam, hogy ha készen lesz rá, mondja el nekem.
Egyszer aztán megszólalt a telefon.
„El tudsz jönni értem?”
Megérkezve láttam, hogy tele van zúzódásokkal, elvittem az orvoshoz. Útközben megnyílt, elmondta a titkát. Az apja sokszor bántalmazta az édesanyját. Ezután ő és testvérei kerültek sorra. Egyetlen menekvésnek az tűnt, ha elhagyja az otthonát. Most hazalátogatott, az apja épp a testvérét verte. Közbelépett, az ütések rá záporoztak. Akkor hagytak alább, mikor már az életéért könyörgött.
Shana hozzánk költözött, míg találunk neki egy biztonságos helyet. Az alatt a két hónap alatt sokszor maradtunk fenn éjfélig beszélgetve. Legnagyobb félelme az volt, hogy lelkileg örökre sérült marad.
Együtt imádkoztunk, hogy túl tudja tenni magát az apjától kapott sebeken.
Pál apostol megtapasztalta, milyen az, ha bántalmazzák az embert. Hamis vádak alapján bebörtönözték, megverték.
Azt írja egy helyen, hogy megrepedt, csorba edénynek érzi magát, amit levernek, de nem törnek össze. Felfedezett egy csodálatos kincset. A törött edényben fény van, mely belülről gyógyítgatja a repedéseket, s átvilágít a lyukakon, hogy a világ számára láthatóvá váljék. Az a fény, az a kincs az agyagedény belsejében: Jézus.
Ahogy múlt az idő, Shana kezdte ennek a fénynek a világosságánál nézni önmagát. Már nemcsak egy bántalmazott gyermeket, hanem céltudatos nőt is látott. Idő kellett ahhoz, hogy a földi apja által okozott sebek gyógyuljanak, de ahogy ez a folyamat előrehaladt, késztetést érzett rá, hogy megossza másokkal történetét. Üzenete, amit a hegyek ormáról világgá akar kiáltani, így szól:
Szeretve vagy.
Ennél többre teremtettek.
Isten meg akarja és meg tudja gyógyítani a sebeidet.
Ma már Shana feleség és anya. A belsejében lévő kincs erőteljes fényt áraszt a repedéseken át. Befogadott egy gyermeket, és gondoz más gyermekeket, akik hozzáfordultak sérüléseikkel, remélve, hogy egésszé szereti őket. A gyermekek bíznak benne, mert megérti fájdalmaikat, de látják a fényt és szeretetet is, ami benne van.
Talán téged is bántalmaztak földi édesapád szavai, tettei. Hadd mondjak neked valamit. Azok a szavak, azok a tettek nem határoznak meg téged. A külső héjon keletkezett karcolások, repedések nem jelentenek korlátot neked.
Ezrek és ezrek éltek át sérüléseket, töréseket, mint Shana vagy jómagam. Isten világossága átszűrődik a repedéseinken, nemcsak gyógyulást hozva, de utat mutatva másoknak is, hogy elérkezzenek az Ő karjaiba, és felismerjék az igazságot:
Isten lát téged.
Szeret téged.
Feléd nyúl, hogy éppé, egésszé tegyen.

Uram, én nem tudom megváltoztatni valakinek a tetteit vagy a múltját, de meg tudom nyitni a szívemet a kincsnek, ami Te vagy. Te vagy a fény a sötétségben. Felém nyúlsz, s én Feléd nyúlok. Köszönöm a bennem induló új kezdetet. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.12.
www.proverbs31.org

Az összehasonlítás csapdája
Renee Swope

„Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy.” 1Kor 12, 18-20

Ha jól emlékszem, még általános iskolás koromban kezdődött. Egyszerűen nem tetszettem magamnak, viszont arra vágytam, hogy mindenki másnak tetsszek.
Hatodikos voltam, mikor egy észak-karolinai kisvárosba költöztünk. Új osztálytársaim hetekig csúfoltak a szeplőim, a fehér bőröm, a furcsa kiejtésem miatt.
Nem tehettem arról, hogy nézek ki, vagy hogy beszélek, de azt befolyásolhattam, mi az, ami tetszik, és hogyan viselkedem. Egyszerű volt a stratégiám: összehasonlítottam magam a többi lánnyal, megfigyeltem, kit szeretnek legtöbben, és igyekeztem olyan lenni, mint ő.
Sajnos évtizedekbe telt, mire kiszabadultam ebből a csapdából. És tudom, ez nem csak az én gondom. Kamaszként, fiatal lányként, érett nőként – ott van bennünk a hajlam az összehasonlításra. Mindegyikőnkben.
Genia barátnőm rávilágított a csapda lényegére. Így fogalmazott: „Sosem ütjük meg a mércét, ha összehasonlítjuk magunkat másokkal, mert a mi belső képünket vetjük össze az ő külsejükkel.”
Pontosan. Amilyennek ismerem magam, azt vetem össze azzal, amit a másik mutat magából.
Azért is szomorú ez, mert az összehasonlítgatás versengésre ösztönöz. Pedig Isten szándéka nem az, hogy versenyezzünk, hanem hogy kiegészítsük egymást. Hogy biztassuk a másikat erősségeiben, mialatt elfogadjuk, szeretjük önmagunkat olyannak, amilyennek Isten alkotott.
Pál apostol így magyarázza az 1 Kor 12,18-20-ban: „Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy.”
Egyetlen módja van annak, hogy kiszabaduljunk az összehasonlítás csapdájából, ha ahelyett, hogy mások akarnánk lenni, elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.
Hogyan fogjunk hozzá? Mindenekelőtt bízz benne, hogy azért vagy olyan, amilyen, mert Isten ilyenné akart tenni, utána pedig legyél a legtökéletesebb önmagad. Fedezd fel, és ajánld fel egyedi személyiségjegyeidet, képességeidet, az ajándékokat, amiket Isten azért adott neked, hogy ezekkel közeledj mások felé.
Például, egyéni módon cselekszel és lépsz kapcsolatba másokkal. Tulajdonságaidat, erősségeidet, „kapcsolati kihívásaidat” Isten szándékosan szőtte egybe.
Néhányunkat másokra nyitottnak, a többiek lelkivilágára érzékenynek alkotott, mások inkább feladatorientáltak, kevésbé empatikusak. Ő alkotott egyeseket beszédessé, tevékenységükben spontánná, másokat a többiekre figyelőkké, meggondolttá.
Különbözünk egymástól, és mindenki hozzá tud adni valami értékeset a környezetéhez, a kapcsolataihoz.
Természetes adottságaink vannak, de a kétely elakaszt, mentséget ad a passzivitásra. „Én semmiben sem vagyok tehetséges. Nincs mit felajánlanom másoknak.” Nos, szeretsz főzni? Vigyél ebédet ágyban fekvő betegeknek. Szeretsz kézműveskedni? Ajánld fel szolgálataidat helyi rendezvények szervezőinek. Értesz a könyveléshez? Segíts a szomszédodnak beosztani a pénzét, eligazodni a számlák között.
Mindegy mennyire látod fontosnak vagy csekélynek az adottságaidat: Istentől kaptad őket, és felhasználhatod az Ő céljaira.
Természetes képességeinket születésünkkor kapjuk, a lelki ajándékok akkor érkeznek, mikor újjászületik a lelkünk. Amikor átadjuk életünket Jézusnak, Szentlelke feltölti lelkünket, megkapjuk a Lélek ajándékait. A lelki ajándékok is sokfélék, Isten gondosan kiválogatta, mit ad nekünk, hogy céljai megvalósításához hozzájáruljunk.
Már harmincas éveimben jártam, és nyomorultul éreztem magam, mikor rájöttem, hogy még mindig benne vagyok az összehasonlítás csapdájában: ott akartam szolgálni, ahol szükség van rám, de nem azzal, amiben jó vagyok. Kerestem a célt, de zavart, hogy igazából nem is tudom, ki vagyok.
Miután beazonosítottam és elfogadtam sajátos, egyéni vonásaimat, képességeimet és ajándékaimat, kiszabadultam az összehasonlítás csapdájából. Te is megteheted!
Ne hasonlítgassunk, ne versengjünk, hanem ünnepeljük és teljesítsük ki barátságainkat, gyülekezetünket, munkahelyünket, otthonunkat sajátos felajánlásainkkal, amiket adhatunk. Ne azt, ne úgy akarjunk adni, amit és ahogy a másik. Meglátod, mennyire jó a szabadság és önbizalom, amit akkor élhetsz át, ha azzá válsz, akinek Isten teremtett.

Uram, köszönöm, hogy alkotásod vagyok, hogy Jézus Krisztusban újraalkottál, és megvalósíthatom mindazt, amit elterveztél nekem. Abba akarom hagyni az összehasonlítgatást másokkal, hogy végre az lehessek, akinek Te megalkottál. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.13.
www.proverbs31.org

Többre vágytam
Glynnis Whitwer

„Az Úr előtt táncoltam! Az Úr életére, aki engem atyád és egész háza helyett kiválasztott, s megtett fejedelemnek az Úr népe, Izrael fölött: Az Úr előtt igenis táncolok. Sőt, még jobban megalázkodom, mint most, akkor is, ha a te szemedben megvetésre méltó vagyok is.” 2 Sám 6,21-22

Hagyományos gyülekezetben nőttem fel, hagyományos egyházi énekeket énekeltünk. Természetes volt számomra, hogy keresztény vagyok. Keresztény voltam, ahogy például diák is voltam. Főleg az eszemmel.
Nem értek különösebb vallásos élmények. Vasárnaponként összegyűltünk hívő férfiakkal, asszonyokkal, akik tanítottak a vasárnapi iskolában, részt vettek a különböző bizottságok munkájában. Csodálatos volt, belenőttem az Ige és az egyház szeretetébe.
Mégis éreztem, hogy valami többre vágyom.
Aztán gimnazista koromban, a 70-es évek végén, megismerkedtem a keresztény rockzenével. Gyakran hallgattam különböző énekesek, együttesek – Keith Green, Second Chapter of Acts, Phil Keaggy - számait. Ezek a dalok szenvedélyes, élő hitet sugároztak. Valami megmozdult bennem, amikor ezt a zenét hallgattam a magnómon. Kezdett körvonalazódni, mi az a „több”, amire vágyom. A hit a tudatom után a lelkemet is kezdte eltölteni.
Látom magamat a kibérelt hangverseny-csarnokban az élő koncert előtt, ahogy a fél terem üvöltve skandálja: „We love Jesus, yes we do. We love Jesus, how ’bout you?” (Szeretjük Jézust, igen szeretjük Jézust. Hát ti, szeretitek?) A terem másik oldalán álltam a tömegben, harsogtuk a választ, majd megismételtük a kérdést. Öröm, ünneplés vibrált a csarnokban, ahogy kiabáltunk, ugráltunk, lengettük kinyújtott karunkat Jézusért rajongva. Minden méltóság hiányzott a viselkedésünkből, és én magamon kívül voltam – már soha nem leszek a régi. Igen, ilyen hitre vágytam mindig. Túláradt bennem a Jézus iránti szeretet, s nem érdekelt, hogy milyennek látnak, mit gondolnak rólam mások.
Pár éve elolvastam a jelenetet Dávid király életéből, amikor táncolt az Úr előtt. Íme, valaki, akit szintén nem érdekelt, mit gondolnak róla mások. Dávid látta az Úr ládájának visszaérkezését, és ahogy közeledett, képtelen volt uralkodni túláradó örömén. Egyszerű ruházatra cserélte királyi köntösét, és táncolt, táncolt teljes erejéből. Felesége, Michal, az ablakból nézte, és nem tetszett neki, amit látott. Megvetette Dávidot emiatt, és ezt meg is mondta neki. Dávid nem jött zavarba, s válasza ma is erőt ad nekem: „Az Úr előtt táncoltam! Az Úr életére, aki engem atyád és egész háza helyett kiválasztott, s megtett fejedelemnek az Úr népe, Izrael fölött: Az Úr előtt igenis táncolok. Sőt, még jobban megalázkodom, mint most, akkor is, ha a te szemedben megvetésre méltó vagyok is.” 2 Sám 6,21-22
Dávid annyira rá volt hangolódva Istenre, szíve egy ritmusra dobbant az Övével, nem érdekelte mások ítélkezése. Egyetlen dolog töltötte ki a lelkét: imádni akarta Istent őszintén, túlcsordulásig.
Erre vágyom én is, ebben reménykedem, ezért imádkozom. Isten iránti vágyam növekedjen, hogy megszabaduljak az emberektől való félelemtől, és imádhassam őt örömmel, korlátozás nélkül. Amikor majd öreg leszek, mások szemében túl idős a tánchoz, szeretném, ha akkor is ott látnál ráncos kezeimet a magasba emelve, őszes fejemmel bólogatva, nehézkes testemet ringatva a dicsőítés ritmusára, túláradó örömmel. És aztán egy nap, mindezek után, vágyam beteljesül majd. Ó, micsoda nap lesz az!

Uram, Dávid királynak igaza volt, és én is erre vágyom. Minden dicsőítésre és imádásra méltó vagy, Istenem. Bocsáss meg, ha mások véleménye hat rám, mikor téged dicsőítelek. Segíts, hogy csak a Te fenségedre koncentráljak, és ne a magam méltóságára. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.15.
www.proverbs31.org

Elveszve
T. Suzanne Eller

„Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja a barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amit elvesztettem. Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.” (Lk 15,8-10)

Három kisgyermek körüli tennivalók szorításában éltem. Minden kimozdulás otthonról kalandnak számított. Aznap épp karácsonyi bevásárlásra indultunk az áruházba.
Míg a kasszánál várakoztunk, megkértem a gyerekeket, kapaszkodjanak a nadrágomba. Öklöcskéjük szorítása jelezte, hogy itt vannak mellettem. Fizetés után hátrafordultam.
Ekkor vettem észre, hogy Ryan hiányzik. Nem volt sehol.
A három kicsi ököl, ami a nadrágomat szorította, valójában két gyermekhez tartozott, akik közül az egyik két kézzel kapaszkodott belém, míg testvérük elinalt.
Gyorsan felnyaláboltam a gyerekeket, beraktam őket a hatalmas bevásárló kocsiba a csomagok mellé, s nekiiramodtunk, hogy megkeressem kétéves kisfiamat, mialatt a nevét kiáltoztam.
„Nem láttak egy kisfiút? Barnahajú, kétéves, de többnek látszik. Nem látták?”
Aztán odajött egy éltesebb hölgy. „Én láttam, drága, egy barnahajú kisfiút, hatalmas dobozt cipelt, és bement azon az ajtón.”
„Az” az ajtó az áruház belsejébe vezetett.
Pár pillanat múlva megláttam. Tipikus kétéves járásával totyogott a polcok között, egy hozzá képest óriási cipős dobozzal az ölében. Nemcsak elveszett a kisfiam, de ráadásul el is emelt egy 46-os férficipőt.
Felkaptam a kis bolti tolvajt, s erősen magamhoz szorítottam. A dobozt visszavittük a helyére.
Valami megragadta kis porontyom figyelmét, és ő elcsatangolt. Elveszett volna, ha nem találom meg időben. Anyai szívem tudta, hogy a világ végéig toltam volna azt a bevásárlókocsit, csak hogy megtaláljam, s karom biztonságában tudhassam.
K.W. Osbeck írja az Amazing grace (Bámulatos kegyelem) című könyvében: „Ha valamit biztosan megtanulhatunk az Újszövetségből, az nem más, mint hogy Isten keresi az elveszett embereket. Kereszténynek lenni a szó legvalódibb értelmében azt jelenti, hogy Isten útjába kerülünk, ahol megtalálhat, hogy minket már ne kelljen tovább keresnie.”
Talán te is elszöktél Istentől. Egyik kaland követte a másikat, és egyszer csak ott találod magad elveszve a tömegben, gondolva, hogy talán túl messzire kerültél.
Sosem vagy túl messze.
Állj meg.
Ott, ahol vagy.
Engedd, hogy felkapjon Isten.
A dobozt, amit cipelsz – benne érzelmekkel, tévedésekkel, rossz választásokkal és döntésekkel, amiket nem kellett volna meghoznod -, add át Neki. Ő majd elrakja oda, ahova való, miközben hazavisz téged.

Uram, vegyél fel a karodba, akármilyen messzire csatangoltam el Tőled. Örülök, hogy megtaláltál. Jézus nevében, Ámen.

Encouragement for today, 2012.06.18.
www.probverbs31.org