Egy kép

Amikor van a jelenben egy csomó dolog, ami fáj, ijeszt, amitől szorongok, akkor az olyan, mintha egy sima, bőrrel fedett valamire rányomnának egy nagy, vastag, tompa tüskékből álló nehéz boronát.
Majdnem elviselhetetlen.
Ha összeszedem magam, behunyom a szemem, Isten elé térdelek, az ölébe hajtom a fejem, és felsorolom neki, mik azok a dolgok, amik ezt okozzák, s kérem, szabadítson meg a fájdalomtól, majd csendben ott maradok még egy darabig, egyszer csak észreveszem a változást.
A tudatomból nem tűnt el semmi. Ott van a borona az összes fogával fölöttem, de felemelkedett az egész, nem érintkezik a „bőrrel”. Hiába gondolok hol erre, hol arra, ami olyan fájdalmat okozott még előbb, most nem érzek semmit, s a gondolataim se akarnak ott maradni. A „bőr” kisimult, biztonságos távolság van közte és a „borona” fogai között. Ez a távolság, „ez a kegyelem”.